Száz éve, 1920. szeptember 26-án fogadta el a Nemzetgyűlés az 1920. évi XXV. törvényt, az úgynevezett numerus clausust, amely kimondatlanul is a magyar zsidóság társadalmi visszaszorítását célozta.
A magyarországi zsidóság 19. század közepétől kibontakozó emancipációja a kiegyezés után emelkedett törvényerőre. A dualizmus a polgári jogok és a piacgazdaság szabadságát hozta el, amit a kor klasszikus liberálisai teljes mellszélességgel támogattak. Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai között volt az 1867. évi XVIII. törvény, ami kimondta "az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak", az 1895. XLII. törvénycikk pedig az izraelita vallást bevett vallásnak ismerte el. Ezek a lépések erőteljes asszimilációs folyamatot indítottak el, miközben a századfordulón a zsidóság lélekszáma már csaknem egymillió fő volt.
A társadalomban a vallási eredetű, középkori gyökerű antiszemitizmus nem szűnt meg. Akárcsak a gazdagok, vagy a sikeresebb emberekkel, úgy a jobb módú zsidókkal szemben is megtalálták követőiket a szélsőséges – Hannah Arendt szavával: totalitárius ideológiák. A politikai indulatok felerősödésére rásegített az első világháborús vereség, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság. A kommunista diktatúra bukása után a újonnan hatalomba kerülőket nem érdekelte, hogy a vörösterror a zsidókat éppúgy sújtotta, mint a keresztényeket. Kollektív felelősöket akartak találni.
A forradalmak vezetőségében nagy számban foglaltak helyet zsidók, amire hivatkozva gátlástalanul tudták a kollektív bűnösség indoktrincióját terjeszteni. A főváros köztereit ilyen különítmények uralták, az egyetemeken a diákság rituális zsidóveréseket rendezett. Ez vezetett ahhoz, hogy a politikai is a zsidóságot tette felelőssé és intézményes úton, kvótákkal akarta őket visszaszorítani a gazdaságból és a középosztálybeli foglalkozásokból.
Az első lépést "a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról" szóló 1920. évi XXV. törvénycikk jelentette. A numerus claususként (a latin kifejezés jelentése: zárt szám) ismertté vált, négy paragrafusból álló jogszabály szerint a beiratkozási engedély megadásánál:
a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérő szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.
A jogszabály szövegében nem, de a végrehajtási utasításban a felsorolt nemzetiségek között a zsidóság is szerepelt, amelynek aránya mindössze csak hat százalék lehetett az egyetemeken, a "nemzethűség" elbírálását pedig az egyetemek antiszemita befolyás alatt álló vezetésének kezébe adták.
A törvény megszületésekor már megkötötték a trianoni békét, és az utódállamokból tömegesen érkeztek a munka és haza nélkül maradt magyar értelmiségiek, miközben az állami állások száma radikálisan csökkent. A konszolidálódó Horthy-korszak a numerus clausus-szal keresett megoldást a gondokra, azt is remélve, hogy kifoghatja a szelet az antiszemita demagógiával uszító ideológia vitorláiból.
A kezdeményezés a pesti egyetem orvoskarának diákjaitól indult, bár ők csak azért küzdöttek, hogy annyi hallgatót vegyenek fel, ahánynak biztosítható a magas színvonalú képzés. A Teleki-kormány kultuszminisztere, Haller István által benyújtott törvényjavaslatban sem szerepelt felekezeti vagy faji megszorítás. Ez utóbbi képviselői módosító indítvánnyal került a szövegbe. A legnevesebb politikusok Teleki Pál kormányfőtől kezdve Bethlen Istvánon át Klebelsberg Kunóig távol maradtak a szavazástól – a nemleges választ nem vállalták.
A törvényt támogatók érvelése nagyon hasonló volt a férfiak vezető szerepét korlátozó - az Európai Bizottságban már nem először kezdeményezett női kvóta tervezetek mellett érvelők gondolatmenetéhez; az egyetemi bejutást korlátozását támogatók rendszerint azt bizonygatták, hogy a numerus clausus nem agresszív, hanem defenzív szándékú. Szerintük azt szociális céllal hozták meg az értelmiségi túlképzés megakadályozása végett.
A törvény szövegből 1928-ban a népszövetségi kölcsönért folyamodó Bethlen István kivetette a faji kvótára vonatkozó passzust, de a benne maradt "nemzethűség" és "erkölcsi megbízhatóság" továbbra is lehetővé tette, hogy megvalósulhasson az eredeti szándék, miszerint a zsidó hallgatók aránya csökkenjen az egyetemeken.
A numerus clausus a Horthy-rendszer egyik legdiszkriminatívabb intézkedése volt és előkészítette a két évtizeddel későbbi, a polgári jogegyenlőség maradványait sárba tipró zsidóellenes törvényeket.
Borítókép: A numerus clausus (zárt szám) elnevezésű törvény szövege Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök aláírásával a Számokba zárt sorsok - a numerus clausus 90 év távlatából című történeti kiállításon, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban. MTI Fotó: Soós Lajos