Jász-Nagykun-Szolnok megye északi vége, a kunhegyesi járás kemény vidék. A kiskörei víztározótól 10 kilométerre fekvő, szebb napokat látott település felé autózunk. A hírekben súlyos szegénysége okán néha felbukkanó Tiszabura számunkra szinte élhetetlennek tűnik, de úgy hallottuk, egy budapesti orvos ide költözött. Természetközeli élet, kalandvágy vagy szent  misszió? Utánajártunk.

Az idősebbek még emlékezhetnek, hogyan is mentek a dolgok Tiszaburán a rendszerváltás előtt, a kollektív termelés időszakában. Már, ha volnának itt idős emberek. Mi eggyel sem találkoztunk. Annyit azért megtudunk, hogy '89 előtt a lakosság 90%-a dolgozott baromfi feldolgozóban, építőiparban, dohánygyárban. A helyi TSZ is több száz embert foglalkoztatott. Mára azonban minden megváltozott. Nem meglepő, a 3200 fős település lakóinak ma már több mint háromnegyede cigány származású. 1500 munkaképes korú, de közülük 1000 munkanélküli. 200-an gyesen vannak, vagy egyéb anyasági ellátást kapnak, 300-nak van bejelentett munkahelye.

Az Alföld északi szegletében található község a szegregátum definíció minden követelményének megfelel. Látogatásunk célja mégsem egy sötét színekkel felfestett társadalomszociológiai tabló megalkotása volt, sokkal inkább annak bemutatása, miként veheti fel a kilátástalansággal a küzdelmet az ember, ha a karrier szempontoknál többre tartja a szakmai minimumon messze túlmutató, testi-lelki gyógyítás felebaráti erényét.

A megadott utcába bekanyarodva nem nagyon kellett keresgélni a találkozás helyszínéül megbeszélt gyermekorvosi rendelőt. Az épület előtt fiatal anyák várakoztak, karjukon apró gyerekekkel, a nagyobbak az árokparton heverésztek a kora őszi napsütésben. A rendelő ablakából dr. Horváth Balázs háziorvos kihajolva osztotta a recepteket és személyre szabott tanácsait. Hozzá érkeztünk.

2003-ig nem volt orvosa a falunak, s tulajdonképpen reménye sem nagyon, hogy ez változzon. A szomszéd Tiszaroffról járt át az ottani orvos helyettesíteni, a gyermekorvosok pedig Kisújszállásról.

Ebből ugyan még nem következne egyenesen a 180 fokos életmódbeli fordulat, de a fiatal orvos azt biztosan tudta, hogy a zajos, rossz levegőjű hétköznapoknál fontosabb számára a természet közelsége. 

Orvosként akartam dolgozni vidéken, a természetes gyógymódokra és a megelőzésre helyezve munkám során a hangsúlyt. Meggyőződésem, hogy a gyógyszerek többsége csak tüneti kezelésre jó. Az életmódon kell változtatni.

Mindezt nem tudta volna egy nagy kórház belgyógyászati osztályon keresztülvinni. Azért lett háziorvos, mert így a maga ura lehet, és kellően nagy szabadsága van a terápia megállapításához, nem mellesleg sokkal személyesebb kapcsolatba kerülhet a betegeivel. De valóban erre vágyott? Egy ilyen szegregátumban látta meg a szakmai kiteljesedésének jövőjét? – tesszük fel a kérdést, mire elmosolyodik. 

Először Bakonycsernyén vett egy háziorvosi praxist, de az 1200 fős faluban nagyon alacsony volt a betegforgalom. Egy rövid tiszaroffi kitérő után jött át Tiszaburára, s amint arról mi is meggyőződhettünk, páciensben itt nincs hiány. Betegségből sincs. Volt itt már szifilisz járvány, meg TBC is. Nem épp vendégmarasztaló jelenségek. A betegekhez fűződő kapcsolatát viszont mégsem az efféle veszélyek, hanem alapvetően az határozza meg, hogy egy budapesti háziorvossal szemben ő helyben is lakik. A munka és a szabadidő nem válik szét élesen. Ugyan ki van írva az épület ajtajára a rendelési idő, a cigányok mégsem veszik figyelembe.

Jönnek a házamhoz este, korán reggel, hétvégén is. Bekiabálnak a kerítésemen, hogy doktor úr, nagy a baj, jöjjön gyorsan; én meg megyek a kiskertemből, mosom a sáros kezem, aztán kiderül, hogy van egy nyirokcsomó a gyerek nyakán, amiatt féltek, hogy megfullad. Nem tudják eldönteni, hogy mi a fontos és mi nem. 

Az önkormányzat három éve nem fizeti az ügyeletet, ettől még azonban a helyiek rendszeresen felkeresik. A magánélethez való jog ütközik a valóban indokolt esetek ellátásával, amit lelkiismereti kérdésként kezel. Az állandó készenlét közben növeli a stresszt, elviselésére a doktor futó edzésekkel erősíti magát.

Amikor a falu helyzetére terelődik a szó, az indulat legkisebb jele nélkül említi, hogy a nem cigány lakosok közül az idősek már meghaltak, a többiek pedig elöltöztek a lopások miatt. Régebben megélhetési okokból loptak, később már hivatásszerűen is. A folyamat akkor mérséklődött, amikor a "hivatásos" tolvajokat lecsukták. Az utóbbi néhány évben azonban ismét szárnyra kapott e mesterség, s bár kis értékre elkövetett cselekményekről van szó,  valódi tragikumát a drog megszerzésének motivációja jelenti.

Egyszerűen mások az életmódbeli szokások – mondja, amikor a praxisában megjelenő jellemző betegségekről kérdezzük. Se a hagyomány példája, se pénz nem áll rendelkezésükre az egészséges táplálkozáshoz. Aztán ott vannak a krónikus betegségek, amelyek már fiatalabb korosztályoknál is felütik a fejüket. Sokan dohányoznak, volt, aki 30 éves korában már két szívinfarktuson is túl volt. 

A halmozottan hátrányos helyzetű település rendkívüli helyzete az egyik legnagyobb  karitatív szervezet figyelmét is felkeltette; Tiszabura a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét néven ismert felzárkóztató mintaprogramjába is bekerült, amit a központi költségvetés is támogat. Ennek köszönhetően működik a faluban varroda, asztalos műhely és közhasználatú mosoda is. A máltaiak működtetik az óvodát és az általános iskolát, a tervekben pedig egy gyümölcs és gyógynövény feldolgozó is szerepel. A gyermekorvosi rendelő előtt várakozva rövid idő alatt magunk is meggyőződhettünk arról, hogy szó sincs Tiszabura elnéptelenedéséről, alig negyed óra leforgása alatt három 15-20 fős kisiskolás osztály vonult el előttünk, hangos, jó napot kííívánok köszöntéssel. Itt és a szomszédos Tiszabőn tevékenykedő katolikus szervezetről Horváth doktor nagy melegséggel beszél a hangjában, s csak később tudjuk meg, hogy egyébként ő maga az Adventista Egyház tagja. 

Nem hisz abban, hogy a magasabb iskolai végzettség lenne a legalkalmasabb mérőeszköze az ember értékének. Alapvetően az Istenben hisz, az értelmi intelligenciánál előrébb valónak látja, hogy az embernek milyen szíve van. Többre értékeli, ha a másikban ott van a szeretet, s bár nem mondja ki kerek perec, úgy érezzük, személyes misszióvállalásának kulcsmozzanatához érkeztünk. Az átlagember megveti a drogosokat, az alkoholbetegeket, de az Isten szemében mindenki egyformán értékes, mindenkiben látja a fejlődés lehetőségét.

Mi viszont arra voltunk kíváncsiak, hogy a közmunkások körében milyen Horváth doktor úr megítélése, ezért az orvosi rendelőtől nem messze csoportosuló asszonyokat próbáltuk szóra bírni. A kamerát megpillantva először elzárkóztak, de amikor Horváth doktor úr nevét említettük, egyszerre négyen kezdtek nyilatkozatot adni. A szózuhatagból annyit sikerült kihámozni, hogy korábban Tiszaburát egyetlen orvos sem akarta vállalni, ezért amióta ő ide költözött és a kisgyerekeket különös gondossággal látja el, nagyon tisztelik. Ez rendes orvos uram, úgy higgye el!

Tiszabura központja egy hosszú főutcából és néhány, erre merőleges mellékutcából áll. Nincsenek jelentős távolságok, szinte karnyújtásnyira áll a rendelőtől a polgármester hivatala. Farkas László a Fiatal Romák Országos Szövetsége jelöltjeként nyerte el 2002-ben a polgármesteri széket, azóta – egy ciklus kihagyásával –vezeti a falut. Több városi, budapesti kerületi polgármesterrel beszéltünk már, ezért is lepett meg, hogy

Volt időszak, amikor közel 600 közmunkás foglalkoztatásával  az önkormányzat volt a legnagyobb munkáltató. Keserűség azonban kiérződik szavaiból, amikor arról beszél, hogy győzelmet hozó kampányszlogenje: "Szolgálni és nem uralkodni" az előző vezetés kritikájaként született, mert a cigányokat korábban a fejlődés akadályaként tekintették, és a segítséget kérő lakosokat az egyébként leginkább kulturális, hagyományőrző profilú cigány önkormányzathoz irányították. Horváth Balázs doktor úr felé terelve beszélgetésünket azért szavaiban megjelenik némi büszkeség is.

Tiszaroffról én csábítottam át. 2006 körül vonták össze a gyermekorvosi és háziorvosi szolgálatot, azóta vegyes körzetben látja el a betegeket. Mindenki nagyon szereti, ami nem csoda. Nagyon lojális a páciensekkel, érzésem szerint néha már túlzottan is. 

Kérésünkre szemléletes példát említ: ezen a településen nincs olyan paraszolvencia mint másutt – egy tyúk, egy kis tojás. Tiszaburán olyan szintű a szegénység, hogy még a doktor ad a betegeknek kölcsön, amit soha nem kap vissza, miközben a betegek rá zúdítják legkülönbözőbb problémáikat. A rendkívüli leterheltségéből adódik néha feszültség, mert kimegy házhoz is, ilyenkor persze feltorlódik a sor a rendelő előtt. Egy ember egyszerre két praxist ellátva nem tud harminc felé szakadni – teszi hozzá.

Az itteni lottózó sokoldalú szolgáltatási körének köszönhetően sört és egyéb üdítő italokat is lehet benne vásárolni. Az épület előtt lévő padokon pedig mindig ott szoktuk találni a helyi ügyekben járatos megszólalót. Most is erre számítva letelepedünk. Aztán hamar kiderül, a beszélgetés akadályokba ütközik. Amíg a kólánk tart, kísérletezünk, aztán megérkezik Burai Miklós amolyan tartalékként. Tőle tudjuk, hogy Tibor évekkel korábban sztrókot kapott, oda lett a beszédközpont és már a nevét sem képes leírni. Az viszont hamar kiderül, hogy március óta Horváth doktor lekötelezettjének érzi magát. A felesége talán már nem is élne, ha a vérrög okozta elzáródást nem diagnosztizálja időben és hív mentőt azonnal. Végül Debrecenben mentették meg az életét.

A doktor úr persze árnyalja a képet, egy másik asszony történetével, akihez a férje hívta el, mondván, hogy nagyon súlyos az állapota, megmentése nem tűr halasztást. A helyszínre érve azonban a szóban forgó nagybeteg – mit sem sejtve dramatizált állapotáról ­– jókedvűen főzte épp az ebédet. Persze, ez az egyszerűbb helyzet, teszi hozzá mosolyogva. 

A koronavírus sem okozott a település életében különösebb változást, szájmaszkot jó ha minden harmadik ember visel. Az ingázó, de tavasszal a futószalagok mellől elsőként elbocsájtott munkások 20-30 fős csoportokban nagy átéléssel kártyáznak, kifejezetten jól érzik magukat a rendkívüli helyzetben. Horváth Balázs doktor mindezt az itteni élet természetes velejárójaként említi. Beszélgetésünk végén szokatlan szerénységgel összegez.

Mit mondhatnék még, számomra természetesek az itteni viszonyok. Már megszoktam. Tiszaburát mindenki cigány falunak tartja, én viszont, ha ránézek itt valakire, nem is látom, hogy roma. Beszélgetek velük és abból hamar kiderül az emberi minőség. Mindenkinek kell, hogy legyen valamire hivatása. Nekem ez. A lehetőségekhez mérten igyekszem is mindent megtenni értük. Igazuk van, amikor azt mondják, doktor úr jöjjön, mert erre tett esküt. Én pedig megyek. 

 A Tiszabura táblát elhagyva eszünkbe jut, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma évről évre meghirdeti a "nemzet háziorvosa" pályázatot. Nem ismerem a jelölési folyamatot, azt sem tudom, ki pályázhat. Csak annyit tudok, hogy szívesen látnám a díjazottak között az itt megismert orvost. Fehérek közt egy európait.