Nemzetközi összevetésben is jelentős vagyont adományozott a magyar állam a Mathias Corvinus Collegiumnak (MCC). Megveszik-e ebből a Libri-Bookline-t? Mik a terveik a tehetséggondozással? Mit tanultak Soros Györgytől? Hogyan illeszkedik Bécs a Kárpát-medencei expanzióba? A Navracsics-, a Lázár- vagy a Gulyás-féle Miniszterelnökség a fajsúlyosabb? Orbán Balázst, az MCC mögött álló alapítvány kuratóriumi elnökét, a Miniszterelnökség miniszterhelyettesét kérdeztük.
Kié most a Mathias Corvinus Collegium? Köz- vagy magántulajdonban van az intézmény?
Egy közérdekű vagyonkezelő alapítványé, amely az Országgyűlés döntését követően jött létre. Egyébként az MCC huszonöt éve alapítványi formában működik, ebben tehát nincs nagy változás.
Addig egyértelműen magánalapítvány volt, amíg a magyar állam be nem szállt.
Ez most egy olyan alapítvány, amelynek az átalakuláskor két alapítója is volt: az egyik az alapító család, a másik pedig a magyar állam, amelyik később csatlakozott. Az erre vonatkozó jogszabályok szerint ilyenkor az alapítók önként döntenek az átalakulásról, vagyonjuttatást is adnak az alapítványnak, utána viszont a szervezet vezető testülete önállóan, saját hatáskörben dönt a vagyonkezelésről.
De a végső döntés az alapítóké a kuratóriumot és az egyebeket illetően?
Nem.
Egy kormányváltást követően az alapítvány kuratóriuma a helyén marad, vagy…
A helyén marad. Kizárólag az alapítvány kuratóriuma tudja a saját összetételét megváltoztatni.
Tehát ha az alapítványi vagyont nézzük, akkor ez inkább magán-, semmint közvagyon?
A magánvagyon nem így néz ki, hiszen a magánvagyonnal magánemberek rendelkeznek, ez pedig egy elkülönült jogi személy és a meghatározott célra rendelt vagyontömeg. Ez az alapítvány jogszabályi definíciójának része. Ráadásul itt egy közérdekű alapítványról van szó, vagyis a mi esetünkben az Országgyűlés törvényben rögzítette, hogy milyen közfeladatot kell ellátnunk. A kuratórium tehát tulajdonképpen egy ügyvezető testület, amely azért felelős, hogy ezt a vagyont a meghatározott közcél megvalósítására fordítsák. Vagyis ilyen értelemben biztosan nem magán-, sokkal inkább közvagyon, amely fölött azonban nem gyakorol kontrollt az állam vagy a mindenkori kormányzat.
Az alapítványi vagyonjuttatás, amelyet kaptak, körülbelül egymilliárd dollár. Ez már a nemzetközi mezőnyben is komoly tétel egy oktatási intézménynél. Hogyan változtatja ez meg az MCC huszonöt éves működését?
Olyan lehetőségeket biztosít, amelyek épp a forrásszűke miatt nem álltak rendelkezésre korábban. Az ön által említett összeg valós, de annyiban azért árnyaltabb a dolog, hogy nekünk ebből folyamatosan, tehát évtizedekig kell a tehetséggondozás mint közfeladat ellátását biztosítani. Ebből adódóan a részvényvagyonnak is csak a hozamából tudunk dolgozni. Nyilvánvalóan nem szeretnénk felélni a vagyont.
De lehetőségük lenne rá, ha mégis szeretnék?
Jogi lehetőségünk van rá, de az a célunk, hogy az MCC a következő száz évben is működjön, ahhoz viszont többféle forrást bevonva kell egy fenntartható működési modellt kialakítani. Ezért, ismétlem, nem fogunk a vagyonértékesítés irányába elindulni.
De kétségtelen, hogy ez így is komoly ugrás az alapítvány előző években megszokott működési kereteihez képest, s a mostani támogatás eredményeképpen az MCC tevékenységét mind földrajzi, mind szakmai értelemben, mind vertikálisan, mind horizontálisan ki tudjuk terjeszteni. A pluszforrásokra egyébként szükség is van, ha azt vesszük alapul, hogy az egész Kárpát-medencében elérhető, magas színvonalú tehetséggondozási programot csinálunk, amelyben nem 2500 diák vesz részt, mint a mostani rendszerünkben, hanem tízezer fiatalt képzünk. Ennek a forrásigénye is nyilvánvalóan jóval magasabb.
A felsőoktatásban nem egy egyetem van, amelynek a teljes vagyonállománya nem éri el az MCC-ét. Nem érzi ezt aránytalannak?
Vannak olyan felsőoktatási intézmények, amelyeknek az éves költségvetési főösszege viszont jóval magasabb, mint az MCC-é. Mindkettő gyümölcs, de az egyik alma, a másik körte. A felsőoktatási intézmények kifejezetten a fiatal felnőtt korosztállyal foglalkoznak, képesítést adnak, majd utána az ember onnan a munkaerőpiacra kerül ki. Az MCC jóval összetettebb és szerteágazóbb programot működtet. Mi tízéves kortól foglalkozunk a tehetségekkel, illetve a középiskolás és egyetemi évek intenzív időszaka után, a diploma megszerzését követően is folytatjuk ezt a munkát. Komplex rendszerben gondolkodunk.
Ez egy létező rendszer, vagy csak egyes elemei voltak meg eddig?
A képzési programunknak minden eleme létezik, de nem teljes a lefedettség, s egyes léceket eddig nem tudtunk megugrani, mert a korábbi lehetőségeink nem biztosították például azt, hogy minden határon túli területen és minden megyei jogú városban jelen legyünk. De a képesség és a tudás megvan, hogy ezt hogyan kell megfelelő színvonalon megcsinálni. Ennek a tehetséggondozási rendszernek az általános iskolai, középiskolai és az egyetemi struktúrák mellett kell léteznie. Lehet, hogy távolról nézve hasonlít egy egyetemhez, de pont az a lényeg, hogy ez más, hiszen nálunk a diákok nemcsak diplomát és az ahhoz vezető szakképzést kapnak, hanem készségfejlesztést, gyakorlati tapasztalatot, kapcsolati hálót, nemzetközi oktatást, karrierlehetőséget és nem utolsósorban a közösséghez tartozás élményét.
Alternatívája vagy versenytársa az MCC a CEU-nak?
Ez zsurnalisztikus szinten izgalmas kérdés lehet, de a valóságban ez nem egy összehasonlítható történet. A CEU egy egyetem, ez pedig egy tehetséggondozási program.
De mind a kettő formálja a fiatalok gondolkodásmódját és tekintélyes anyagi háttérrel rendelkezik...
…és mindkettő alapítványi struktúrában működik. Nem ördögtől való, hogy ilyen struktúrában nagy vagyonelemek állnak rendelkezésre.
Tehát Soros György adta az ötletet az MCC alapítványi formájához?
Akár azt is lehet mondani. Sok rosszat lehet mondani Soros Györgyről és a tevékenységéről, de azt, hogy ne csinálná ügyesen azt, amit csinál, nem állította soha senki.
Mégis visszautasítják a „magyar CEU” párhuzamot.
A CEU-n akkreditált, diplomát adó és jórészt fizetős és külföldiekre optimalizált képzések vannak, mi pedig abban gondolkodunk, hogy valamennyi általános iskola, középiskola, egyetem felé nyitunk, ahonnan szeretnénk a legtehetségesebb magyar fiatalokat bevonni ingyenes programjainkba, hogy a hagyományos köz- és felsőoktatást kiegészítve a továbbtanuláshoz vagy a karrierépítéshez többletlehetőséget biztosítsunk. Abban sem hasonlítható össze az MCC és a CEU, hogy mi nem egy olyan intézményben gondolkodunk, amely a világ bármely pontján elképzelhető lenne. A mi feladatunk, hogy a magyar nemzet számára végezzünk – nemzetközi színvonalon és beágyazottsággal – tehetséggondozási feladatot, amely a Kárpát-medencében élők javát szolgálja. A CEU-ról viszont azt gondolom, hogy bárhol lehetne a világon, mindenhol ugyanazt az univerzális nemzetközi logikájú képzési portfóliót nyújtaná. Ilyen értelemben tehát a szellemiség biztos nem lesz ugyanaz.
A részvényjuttatások mellett ingatlanokat is kaptak az államtól. Mik ezek és mihez kezdenek velük?
Minden megyeszékhelyen és határon túli területeken szeretnénk MCC-t. Összesen 35 helyszínről beszélünk, a tervek szerint ezek mindegyikében lesz általános és középiskolás program, s ezek mellett a nagyobb egyetemi városokban – Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Pécsen és Győrben, illetve Kolozsváron és Bécsben – bentlakásos egyetemi képzést is indítanánk.
Miért éppen Bécsben?
Megvizsgáltuk, hogy Magyarországon kívül hol van a legtöbb potenciális magyar tanuló egyetlen városban, s ebből a kutatásból Bécs jött ki első helyen. Meglepő, de logikus: más országokban több városban szétszórva van ennyi magyar fiatal.
Legutóbb Pécsen jelentették be, hogy a tiszti kaszinót rendelkezésükre bocsátja az állam.
Mint látszik, ennek a programnak komoly az infrastruktúra-igénye. A felelős gazdálkodás szempontjából pedig az a legtermészetesebb, hogy ha van olyan ingatlan, amely évek óta kihasználatlan és romlik az állaga, azzal senki nem tud vagy akar mit kezdeni, s ha vagyongazdálkodási szempontból indokolt, és az ingatlant az állam egyébként hajlandó az MCC rendelkezésére bocsátani, akkor éljünk ezzel a lehetőséggel. Az MCC ilyen esetben vállalja, hogy az ingatlant felújítja, fiatalokkal és élettel tölti meg, illetve a helyi közösségnek is a javára fordítja. Például a pécsi volt tiszti kaszinóval az a tervünk, hogy az egyébként méltatlan állapotban lévő, gyönyörű épületet a műemléki szabályoknak megfelelően restauráljuk, bentlakásos kollégiumot, oktatási termeket, kávézót, könyvesboltot alakítunk ki benne – azt hiszem, hogy valamennyi pécsi örömére.
Ön most is közpénzről beszél. Akkor alapvetően mégis közpénzként tekintenek erre a vagyonjuttatásra?
Igen, ilyen szempontból természetesen. S ha erre utal: minden ezzel összefüggő nyilvánossági követelményt vagy akár a közbeszerzéssel kapcsolatos jogszabályi rendelkezést maradéktalanul teljesíteni fogunk. Ez nekünk nem okoz gondot, mert az elmúlt huszonöt évben is közhasznúként működött az alapítvány, s ugyanezzel a logikával fogunk tovább menni.
Térjünk vissza erre: eddig forrásszűkében gazdálkodott az MCC, különösen a jelen helyzetükhöz mérten. Ez a forrásbőség hogyan fogja megváltoztatni a működést? A forrásbőség nem mindig áldás, mert sokszor a szűkösség hatékonyságra ösztönöz. A magyar futballvilágból is sok olyan intézményi példát lehetne hozni, ahol lett ugyan nagy pénz, de nem lett nagy foci.
Forrásbőségről jelen pillanatban sem beszélnék, mert ha azokat a terveinket mind meg akarjuk valósítani, amelyekről már beszéltünk, akkor kiderül, hogy minden forintnak megvan a helye. Szó sincs arról, hogy nem tudjuk, mihez kezdjünk, hanem van tulajdonképpen egy tízéves fejlesztési tervünk, amit ütemezetten szeretnénk végrehajtani.
És ha az élet nem a tervek szerint alakul?
Nyilván mindig van bizonytalanság. Mi alapvetően három forrásból tudunk gazdálkodni: egyrészt ott a részvényvagyon hozama, de az csak akkor, ha az olajipar úgy teljesít, és csak akkor, ha a gyógyszeripar úgy teljesít. Másrészt különböző állami vagy egyéb juttatásokból tudunk gazdálkodni, ha éppen van ilyen költségvetési támogatás. Végül, a vagyonkezelés során tudunk olyan üzleti döntéseket hozni, amelyek következtében nő a bevételtermelő képességünk.
Itt van például, ugye, az a hír, hogy tárgyalásokat kezdtünk a Libri-Bookline piacvezető portfólió kisebbségi részesedésének megvásárlásáról. Ez egyrészt a szakmai-szellemi építkezésünk része, de a másik oldalról egy racionális üzleti döntés is. Ha az ügylet megköttetik, akkor a piacvezető könyvkiadó és könyvterjesztő vállalatcsoport üzleti eredményének a ránk eső része már nem magánérdeket fog szolgálni, hanem azt mind a legtehetségesebb magyar gyerekek képzésére, ösztöndíjára, mentorálására, a külföldi taníttatási lehetőségeiknek a kibővítésére tudjuk fordítani.
Ez a Libri-Bookline-részesedés-vásárlás illeszkedik bármilyen formában a közelmúltban újra és újra nekilendülő mindenféle kultúrharcokhoz? Ez lenne az első lépés, amivel a jobboldal vagy a magyar kormányzat a könyvpiacot szeretné újraszabályozni vagy legalábbis más erőviszonyokat kialakítani?
Nem. Ez egy független magánszervezetnek, az MCC alapítványának üzleti és szakmai döntése.
Bocsánat, korábban azt mondta, hogy itt inkább közvagyonról van szó, most pedig megint magánszervezetként hivatkozik magukra. Egy piaci szereplőbe vásárolják be magukat állami vagyonjuttatás segítségével.
Így van, de szerintem a kettő között nincs is ellentmondás. Az MCC nem jöhetett volna létre az alapító család és a magyar állam nagylelkűsége és elkötelezettsége nélkül, de immár ezektől egy szervezeti és anyagi értelemben független szervezetről van szó. Abból én mint a kuratórium elnöke személyesen sem engedek, hogy a közfeladatra fordított forrásokkal kapcsolatban minden jogszabályi előírást be kell tartani. De abban az értelemben ez egy magánszervezet, hogy mint kuratórium, senki által nem vagyunk utasíthatók, így az összes döntésünk is csak a magunk logikájából vezethető le.
Akkor ennek semmilyen kultúrharcos aspektusa nincs? Olyan, mintha valamelyik élelmiszerrel kereskedő üzletláncban vásároltak volna érdekeltséget?
Nem, nem olyan. Szerintem van köztes értelmezés is. Ugyanis a Libri-Bookline tevékenysége kötődik az MCC tevékenységéhez, hiszen a kollégium nemcsak egy tehetséggondozó, hanem szellemi központ is. Hiszünk a könyv és az abban szereplő gondolatok erejében, s nem gondoljuk, hogy az olvasás és a nyomtatott könyv a 21. században anakronizmus lenne. Úgy gondoljuk, hogy a Kárpát-medencében a magyar kiadóknak és terjesztőknek a jelenlétét erősíteni kell, s ennek ez az egyik leghatékonyabb módja. Nem ugyanaz a pálya, de egyébként az alapítványnak 2008 óta van saját könyvkiadója. És persze ezt is szeretnénk bővíteni. Tudomásul kell venni: a könyv a tehetséggondozásnak is a része.
Akkor piacot vesznek maguknak, ezeknek a gondolatoknak?
Annak a szakmai tervnek, amelyet az év elején megfogalmaztunk, része volt az is, hogy a könyvkiadási és az ahhoz kapcsolódó könyvterjesztési hálózatot is fejlesztjük. Ez erre jó lehetőségnek látszik, aztán majd meglátjuk, hogy sikerül-e a megállapodást véglegesíteni.
Mi lesz a külhoni képzési programjaikkal? A kolozsvári programjuk angol nyelvűnek indult, magyar és román hallgatókat is megszólított. Hol tart ez most? A szomszédos országokban az ottani magyar közösségek tagjait fogják megszólítani, vagy szólnak a többségi nemzetekhez is?
Az ottani magyar közösség tagjaira szeretnénk elsődlegesen koncentrálni. Kárpátalján jelen pillanatban is van egy vezetőképző programunk, illetve egy az általános iskola felső tagozatosainak szóló Fiatal Tehetség Programunk. Ezt is szeretnénk kibővíteni. Most indítottuk el Sepsiszentgyörgyön az első 10–14 éveseknek szóló programot, ez több másik városban is elstartol majd, ugyanúgy, mint a középiskolás képzés. A magyar nyelvű egyetemi képzések központja Erdélyben Kolozsvár, tehát ott biztos, hogy teljes operációval leszünk jelen.
Hogy angol nyelvű-e, és hogy milyen nemzetiségű hallgatóknak szól, ezt a kérdést viszont kettéválasztanám. Mi ugyanis – reform-, dualizmuskori vagy éppen klebersbergi előképek alapján – olyan fiatalokat szeretnénk képezni, akik egyrészt szeretik a hazájukat, szeretik az otthonukat, viszont minden nemzetközi tapasztalatra nyitottak, s pontosan értik a körülöttünk lévő világot. Tehát a diákjaink számára megnyíló külföldi ösztöndíjakkal, valamint külföldi professzorok és kutatók idehozatalával dolgozunk, de ez alapvetően egy magyar nemzeti tehetséggondozási program.
Az új oktatók közül kinek az érkezése váltotta ki a legnagyobb visszhangot?
Szerencsés helyzetben vagyok, mert amióta nyilvánossá vált, hogy milyen szakmai stábbal kezdjük meg a munkát, nekem már nem szükséges bizonygatni, hogy mi a célunk, hanem az oktatóink által képviselt szakmai és emberi minőség önmagáért beszél. De eddig talán Boris Kálnoky érkezése keltette a legnagyobb visszhangot, aki a Média Iskola élére érkezett. Ő megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintély, komoly nemzetközi kapcsolatrendszere, patrióta elkötelezettsége van, s eddigi tapasztalatát a következő nemzedék képzésének szolgálatába szeretné állítani. Mi pont ilyen típusú embereket keresünk. Így csatlakozik hozzánk az Európai Unió egyik kutatóintézetéből hazatérve például Cséfalvay Zoltán, így csatlakozott hozzánk Szepesi Balázs, Ferkelt Balázs vagy éppen Varga István is, és ezért bíztuk a Vezetőképző Akadémiát az egyik nemzetközi hírű magyar csúcskatonára, Porkoláb Imrére, akinek vezetéselméletről és -gyakorlatról írt könyvei nagy sikert értek el már korábban is. A továbbiakban is ehhez hasonló igazolásokat szeretnénk. Aki ugyanis az MCC programjait választja, annak a legjobbaktól kell tanulnia.
Nehéz volt rábeszélni Boris Kálnokyt, hogy elfogadja a felkérést?
Általánosságban az volt a várakozásunk, hogy mindenkit nehéz lesz meggyőzni, de a félelmünk nem igazolódott. A fejünkben létezett ugyan a szakmai terv, tudtuk, hogy egy rendkívül izgalmas nagy utazás első lépéseit tesszük meg, de csak reménykedtünk benne, hogy az, amit elképzeltünk, amit eddig csináltunk, kellő bizalmat ébreszt ezekben az emberekben, és ez elegendő lesz ahhoz, hogy igent mondjanak a felkérésre. Gondoljunk bele: nem kis váltásról beszélünk az esetükben, hiszen nem arról van szó, hogy egy-két órát kell tartaniuk nálunk. A főállásba felvett tanároknak számos feladatuk van, szókratészi módszererrel oktatják és nevelik a gyerekeket, kutatnak és közéleti ismeretterjesztő, illetve think tank tevékenységet is végeznek nálunk. Ezért ők átrendezték az életüket. Például Kovács Zoltán, aki az üzleti képzést viszi, nagyon sikeres menedzser volt korábban, jelenleg a Széll Kálmán Alapítvány elnöke. Ő most karriert váltott, és ezt a felhalmozott gyakorlati tudást behozta az MCC-be, hogy ezzel segítse a gyerekek fejlődését. Azt kell mondanom, hogy ennek ellenére meglepően könnyű volt egymás tenyerébe csapni, s amióta elindultunk, nem túlzás azt állítani, hogy többszörös a túljelentkezés a még esetleg kiadó helyekre. Visszatérve Boris Kálnokyhoz: onnantól, hogy vele is leültünk beszélgetni, és egyértelművé vált, hogy a kereslet és a kínálat tökéletesen fedi egymást, akkortól már nagyon-nagyon egyszerű volt minden.
Pont az ő érkezése irányította rá a sajtó figyelmét az MCC-re, sok helyen azt írták, hogy egy fideszes médiaiskola élére érkezik. Mi a garanciája annak, hogy ez tényleg ideológiamentes, valóban szakmai képzés legyen?
Szerintem maga az iskola vezetője és az intézmény a garancia. Én azt tudom vállalni, hogy hazafias elkötelezettségű, de a nemzetközi világra nyitott, azt ismerő és értő közösséget fogunk felépíteni. Aki ebbe belefér, annak nálunk jó helye lesz.
Mennyire hiteles ez az ajánlat a hallgatók felé a Miniszterelnökség miniszterhelyettesétől?
Öt éve – jóval a kinevezésem előtt – oktatok az MCC-ben, és azóta ismerem az évfolyamok nagy részét. Most éppen politikai filozófiát tanítok, úgyhogy meg lehet kérdezni a gyerekeket arról, milyen tanár vagyok. Értékorientált, de kritikus gondolkodásra igyekszem nevelni őket. Sok esetben érdeklődnek, nyilván a mostani pozíciótól nem függetlenül, hogy hogyan látok egyes aktuálpolitikai eseményeket, de ezekről mindig politikai filozófiai összefüggésekben beszélünk, s arra mindig nagyon odafigyelek, hogy jelezzem, hol végződik az objektív, tudományos ismeretátadás, és hol kezdődik a szubjektív vélemény. Az MCC-s fiatalokat egyébként nem kell félteni, illetve intellektuális értelemben sem lehet megvezetni. Okosak, sokat olvasnak és kérdeznek, s csak akkor tudunk hatni rájuk, ha legitimnek fogadnak el minket.
Épp ez a probléma néhány egyetemen. Azt hiszik, azzal, hogy valaki kiáll a katedrára, máris joga van korlátlanul élni és visszaélni azzal a hatalommal, amit ez jelent. Nagyon sok helyről halljuk például sajnos, hogy a katedrán szemérmetlenül liberális ideológiára felfűzött aktuálpolitizálás zajlik.
Egyébként, amikor bejöttünk az MCC épületébe, nem nagyon láttunk magukat az épülethez kötöző diákokat és az átalakulás ellen tiltakozókat. A mi diákjaink köszönik a lehetőséget, élni akarnak vele, tanulni, fejlődni, előrejutni szeretnének.
Mit szóltak a kollégisták ehhez az egészhez, amikor bejelentették, hogy egy ekkora részvénycsomagot kap az alapítvány? Volt olyan, aki azt mondta, hogy oké, ez neki innentől már túl kormányközeli intézmény, és inkább kiszállt?
Nem volt ilyen. Bár a magyar közélet tényleg nagyon átpolitizált, de aki komolyan azt gondolja, hogy fiatalok mindig pártpolitizálni szeretnének, az nem ismeri ezt a generációt. Ez a nemzedék tanulni szeretne, ez a generáció minőséget szeretne, ez a generáció tenni szeretne a szűkebb és tágabb értelemben vett környezetéért, és értékeli azokat a helyeket, ahol ebben őt támogatják. Az MCC huszonöt éve ilyen szellemben működik, s a kollégistáknak pontosan ugyanúgy zajlott az életük, mint korábban, amióta pedig a szakmai fejlesztési program is elindult, már ők is látják, hogy milyen gyorsítópályát ácsoltunk alájuk, s ez ellen esze ágában sincs senkinek tiltakozni.
Az alumniprogramban sem? Volt azóta bármilyen alumnitalálkozó, amióta ez kiderült? Ezen intézmény falai közül indult el például az Átlátszó Oktatás oldal és több más, jobboldali szellemiséggel semmiképpen sem vádolható kezdeményezés. Ők eljönnek például egy ilyen alumnitalálkozóra, és ha igen, akkor beszélgettek velük erről?
Voltak ilyen beszélgetések, igen. Nyilván nem teljesen egységes a vélemény, de a többség támogató.
A Miniszterelnökség színeiben rendszeresen erős és cselekvőképes magyar államról beszél, miközben intuitív kormányzás folyik 2010 óta, erőteljes és néha váratlan politikai döntésekkel. Hogyan hat ez az intézményességre, az intézményrendszerre?
Ennyire egyet nem érteni kevés dologgal tudnék. Szerintem az elmúlt tíz évnek pont az a megkülönböztető jegye, hogy egy nagyon világos vízió és stratégia mentén zajlik a kormányzás Magyarországon.
Tehát azt állítja, hogy nem politikai ösztönből születnek döntések?
Nem, egy nagyon világos vízió alapján.
Ez egy leírt, megismerhető vízió, vagy valami olyan, ami csak Orbán Viktor fejében létezik?
Szerintem sokan írtak erről – ez itt nem a reklám helye, de én is írok egy könyvet ebben a témában. Pont azért tudom ezt mondani, mert az elmúlt évben sokat foglalkoztam – és nemcsak munkaköri leírásomból fakadóan, hanem a könyvírási projektem kapcsán is – azzal a stratégiai kerettel, amely alapján megyünk előre.
Van mesterterv?
Von Clausewitz szerint egy jó terv legnagyobb ellensége a tökéletes terv reménye. Szerintem igaza van. A stratégiaalkotásnak pont az a lényege, hogy meghatározzuk, mi kik vagyunk, hol vagyunk, hova tartunk, mik az erősségeink és a gyengeségeink, mik a kihívások és a lehetőségek, de ezt az egészet a körülöttünk lévő közeg változása mentén folyamatosan újra kell gondolni. A stratégia nem úgy néz ki, hogy arra 2010-ben a pecsétet ráütötték, és akkor azt csak végre kell hajtani. Bár az is igaz, hogy az alaptörvényben sok alapvetés már nagyon korán rögzült, s azok mentén zajlik egyfajta válságoktól független építkező munka. De az, hogy az elmúlt tíz év politikáját ne lehetne összerendezni egy jól látható stratégia mentén, egyszerű valóságtagadás. Ez inkább az ellenzék esetében van így.
Az sem igaz, hogy sok esetben a megszokott, régóta létező kormányzati folyamatoknak a megkerülésével születnek döntések? Mondok erre egy példát: az egyéni képviselői indítványokkal jó néhány kormányzati előkészítő és egyeztetési kört ki lehet hagyni.
Az egyéni képviselői indítványokkal kapcsolatos kritika, ami inkább 2010-es évek elején volt népszerű, az nem egy valódi probléma. A régi és az új alkotmány is teljesen egyértelműen fogalmaz: minden megválasztott országgyűlési képviselőnek – tulajdonképpen korlátok nélkül – joga van törvényjavaslatot kezdeményezni. Innentől kezdve nincs miről beszélni.
De ezek a képviselők nyilvánvalóan nem a saját gondolataikat öntik törvényjavaslati formába.
Minden parlamentáris demokráciában mindig felmerülnek, hogy vannak „szellemírók”, de én ezt nem érzem problémának, hiszen a felelősség a képviselőé, s egyáltalán nem gondolom úgy, hogy emiatt ezt a lehetőséget el kellene venni a képviselőktől. Nézzük meg, hogy 2010 és 2014 között melyek azok a döntések, amelyek egyéni képviselői indítvány alapján születtek! Sok ilyen volt, akár a családok védelméről szóló törvény, vagy akár több nemzetpolitikai tárgyú törvény is. Ezek időtálló és jó jogszabályoknak bizonyultak. Akkor meg mi a gond a szakmai előkészítettséggel?
És akkor mi volt ezeknek a mozgatórugója? Ezek a képviselők ennyire szívükön viselték ezeknek az ügyeknek a sorsát?
Bármennyire fura is ez az ellenzők számára, a képviselőket a választópolgárok választják, s bizony ezeknek a képviselőknek vannak programjaik, prioritásaik. Az, aki például szeretne valamit tenni a határon túli magyarokért a szégyenteljes 2004-es népszavazás után, az miért ne venné nevére az erre vonatkozó javaslatokat? Én óva intenék mindenkit attól, hogy ezt a lehetőséget a képviselőktől elvegyük, mert akkor egy csúszós lejtőn indulunk el. Ezeknek a döntéseknek a fokmérője úgyis az idő.
A Navracsics- és a Lázár-féle Miniszterelnökség egyértelműen a kormányzás centruma volt. Elmondható ez a jelenlegiről is?
Definíció szerint is elmondható, a kormány ügyrendje szerint ugyanis a Miniszterelnökség az, amely a politikai, társadalmi folyamatokkal kapcsolatos kormányzati koordinációs feladatokat ellátja. De vannak olyan szakterületek is, amelyek ezen a koordinációs szerepen túl a fontosságuknál, kiemelt szerepüknél fogva, vagy államszerkezeti okok miatt itt vannak nálunk.
Akkor máshogy kérdezzük: van-e Gulyás Gergelynek olyan központi és meghatározó szerepe, mint mondjuk Lázár Jánosnak volt?
Szerintem Gulyás Gergelynek pont olyan szerepfelfogása és felhatalmazása van, amilyet Orbán Viktor meghatározott számára. S ez így van jól.
De ez mintha kisebb és szűkebb lenne, mint elődei esetében. Azóta már itt vannak a párhuzamos miniszterelnökségek, a kormányiroda és a kabinetiroda, ráadásul nem kevés terület került át más tárcákhoz.
Mindig a kormányfőnek van joga meghatározni, hogy kivel és milyen konstellációban akar együtt dolgozni. Ezek részben személyes, részben strukturális preferenciák. Az a rendszer, amely 2018 óta kialakult, szerintem jól működik, mert egyensúlyt teremt. Ez úgy néz ki, hogy a miniszterelnök úr alá közvetlenül rendelt Bíró Marcell jó értelemben vett csúcsbürokrataként felügyeli a kormányzati döntéshozatal rendjét, és rajta kívül két politikus dolgozik a kormányzás epicentrumámban. A miniszterelnök körüli kabinet- és kommunikációs feladatokat Rogán Antal látja el, a kormányon belüli koordinációs, illetve az állam területi szerveinek működtetésével kapcsolatos feladatokat pedig Gulyás Gergely.
Hogyan súlyozná az említett három szereplőt? Ez egy kiegyensúlyozott viszony, vagy…?
Szerintem abszolút kiegyensúlyozott, sőt, azt látom, hogy kiegyensúlyozottabb, mint korábban. De mi persze kevesebb feladattal is beérjük, ha arról van szó.
Ez akkor itt egy felajánlás a tárcák felé? Ha további hatásköröket vennének át a Miniszterelnökségtől, akkor szabad a vásár?
Most éppen ezzel ellentétes folyamatok körvonalazódnak.
Egy ilyen volumenű járvány és a recesszió veszélyes kombináció a kormányra nézve. Mi a terv a kilábalásra a bajból?
Nem a kormányra nézve veszélyes a helyzet, hanem az egész országra nézve. A kormánynak nem az a feladata, hogy azt nézze, politikailag neki mi a jó, hanem hogy az emberek életét és egészségét mentse, miközben a gazdaság működőképességét a lehető leginkább fenntartja.
Nem is nézi?
A kormány természetesen azzal foglalkozik, hogy mit várnak el tőle a magyar emberek. Most elsősorban azt, hogy hogyan lehet ezt a komplex helyzetet megoldani: úgy kell védekeznünk a vírus ellen, hogy közben az országnak is működnie kell. Szeretnénk elkerülni azt, ami a járvány első hullámában, tavasszal volt, hogy az egész országot be kellett zárni. Azt reméljük, ha ezt a feladatot sikerül jól megoldani, jó intézkedéseket hozni és azokat szigorúan betartatni, akkor együtt túl tudunk jutni ezen a nehéz időszakon.
A magyarországi számok más európai országokkal összevetve tavasszal kifejezetten kedvezők voltak, de most kevésbé néznek ki jól. Mit kezd azzal a dilemmával a kormány, hogy az emberek egészsége vagy a gazdaság működése-e a fontosabb?
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt a döntést nem a kormánynak kell meghoznia, ezt mindig az emberek hozták meg. Mi felkészítettük az egészségügyet, miközben sokan nevettek rajtunk, hogy milyen beszerzéseket indítunk lélegeztetőgépek, maszk, illetve különböző orvoseszköz-kapacitás terén.
Valóban indokolt ilyen volumenű lélegeztetőgép-kapacitás előkészítése?
Abszolút, teljes mértékben. Ha visszaugrunk a tavaszi vitákra, akkor a baloldaltól még az hangzott el, hogy miért nincs több lélegeztetőgép idehaza? Most pedig azzal támadnak minket, hogy miért vettünk ilyen sokat. Nyilvánvalóan nem igaz, amit állítanak, újra az álhírgyártással vannak elfoglalva. Emellett lefolytattuk a Nemzeti Konzultációt is, amelyet a baloldal szintén becsmérelni szokott, pedig itt tényleg arról van szó, hogy kétmillió ember elmondta a véleményét a járvány első hullámának kezeléséről, illetve irányt mutatott a kormány számára a másodikban. A konzultáció során pedig azt mondták az emberek, hogy ha az egészségügyet felkészítjük, ha azokat a szabályokat meghozzuk, amelyek most megszülettek, s egyébként egy ilyen helyzetben is képesek vagyunk biztosítani az ország működését, akkor ezt a védekezési stratégiát kell követni.
Egyébként egész Európában nőnek a fertőzést mutató számok, sajnos itt vagyunk a járvány második hullámának közepén, és ez így is marad. A koronavírussal összefüggésben a népességarányos halálesetek száma nemzetközi összevetésben továbbra is alacsony Magyarországon, és az általános halálozási ráta kedvezőbb, mint a járvány előtti időszakban volt. Az eddigi járványügyi szabályokat viszont mindenkinek be kell tartania.
Mit gondol, a 2022-es választásokat is eldönti a járvány és válságkezelés kérdése, vagy addigra ez már lecseng?
Ez szerintem fontos téma lesz, amelynek nagyon sok tanulsága van. Például, hogy a nemzetállamok vajon valóban olyan meghaladandó problémák-e, mint azt sokan láttatni szeretnék, vagy sokkal inkább ezek a közösségek azok, amelyek igazán képesek az embereket megvédeni a járványtól? S ennek fényében milyen állapotban vannak a nemzetközi együttműködések? Az elmúlt évtizedekben, a békeidőszakban vajon mennyire okosan lett az végiggondolva, hogy a termelést különböző országokba helyezzük ki? Melyek azok a védelmi, ellátási, szervezési, logisztikai kapacitások, amelyekkel nekünk is rendelkeznünk kell? Képesek vagyunk-e önellátására? Ezek a kérdések nemcsak magyarspecifikusan merülnek fel, hanem minden európai országban felvetődtek a járványkezeléssel összefüggésben. Ha ilyen komplexitásában nézzük az eseményeket, akkor
a 2022-es választáson arról is dönteni kell, hogy az országot ilyen viharos tengeren vajon ki tudja jobban vezetni. Végigtekintve az ellenzéki padsorokon, nem sok bizakodásra okot adó arcot látni ott.
Mit gondol, a koronavírus utáni világnak Magyarország a nyertese lesz inkább vagy a vesztese?
Abszolút nyertese. Ezen dolgozunk, ez is része annak a stratégiai gondolkodásnak, amelyről korábban már beszéltünk. Szerencsénk van, hogy nem vagyunk abban a kivéreztetett állapotban, mint 2008–09-ben voltunk. Ugyanis minden válság lehetőség is egyben. Akkor mi éppen a válság igazán rossz oldalára kerültünk, feléltük erőforrásainkat és tartalékainkat, így csak nemzetközi pozícióvesztést tudtunk elkönyvelni. Ez a mostani válság természetesen senkinek nem jó, de ez egy versenyfutás is abban a tekintetben, hogy ki tud tovább a víz fölött maradni, ki bírja tovább támogatni iparát, vállalkozásait. S most sokkal jobb állapotban ért minket ez a kihívás, mint akkor. Ebből a szempontból azok az eredmények, amelyeket a gazdaságban elértünk, azok a tartalékok, az a növekedési pálya, az a hitelesség, most mind segítenek nekünk. Tehát a válság, amely 2008–09-ben a rossz kormányzás miatt belökött minket a szakadék aljára, most ebben a helyzetben segíteni tud abban, hogy ha jól csináljuk, akkor kirakjuk az indexet és előzni kezdünk…
Kirakni az Indexet? Fenyegetően hangzik.
Természetesen nem médiapiaci összefüggésben értettem. Tehát az elmúlt 10 évben elvégzett munka és az eredmények segítenek minket abban, hogy nemzetközi összehasonlításban előrébb kerüljünk ahhoz képest, ahol a válság elején álltunk.
(Borítókép: Orbán Balázs az MCC épülete előtt. Fotó: Bánkúti Sándor / Index)