Harminc éve, 1990. október 24-én minősítette alkotmányellenesnek a halálbüntetést az Alkotmánybíróság. Azóta szinte nem múlik el év, hogy egy-egy brutális gyilkosság után ne lángolna fel a vita a büntetési forma visszaállításáról. A közvélemény masszívan halálbüntetés-párti.
A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának indítványára az Alkotmánybíróság 1990. október 24-én nyilvános ülésen hirdette ki azt a határozatát, amely alkotmányellenesnek nyilvánította a halálbüntetést. Az alkotmánybírák két alkotmányos tételre hivatkoztak:
A határozathoz Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleményt csatolt. Ezzel – magyarázta később –
arra hívtam fel a figyelmet, hogy az alkotmányban vannak olyan tételek, amelyekből levezethető a halálbüntetés tilalma, és vannak olyanok, amelyek ennek ellenkezőjét jelentik. Ezt az ellentmondást mindenképpen fel kell oldani. Mivel az ellentmondás az alkotmányban van, annak feloldása nem az Alkotmánybíróság, hanem az Országgyűlés hatáskörébe tartozik.
Az ügy előadó alkotmánybírója, Ádám Antal a kulisszatitkokba is betekintést engedett:
A testület huszonnégy fő érvet sorakoztatott fel álláspontja mellett, miközben hosszú hónapokon át huszonhárom kontraérvet is megvizsgált. A véletlen úgy hozta, hogy a huszonnegyedik érv a justizmord volt, azaz ha valakit tévedésből kivégeznek, nem lehet újraéleszteni, a téves ítélet alapján végrehajtott kivégzést soha nem lehet helyrehozni.
1990 ÓTA IS ELŐFORDULHATOTT VOLNA JUSTIZMORD, GONDOLJUNK PÉLDÁUL A 2002-ES MÓRI MÉSZÁRLÁSÉRT TÉVEDÉSBŐL ELÍTÉLT, KILENC ÉVVEL KÉSŐBB FELMENTETT KAISER EDE ESETÉRE.
Azért akadt alkotmánybíró, aki nem értett egyet a halálbüntetés eltörlésével. Strausz János, a nemrégiben elhunyt büntetőbíró, aki 1998 és 2004 között volt a testület tagja, egy interjúban „különvéleményt” fogalmazott meg:
A halálbüntetés eltörlése csak egy a 20. század sok dogmája közül, ami nem igaz […] Ilyen korszakban prédikálni a halálbüntetés eltörlése mellett cinkosság a bűnnel, kvázi bűnpártolás.
Az alkotmánybírósági eljárás egyik meghívott szakértője, Földvári József jogászprofesszor 1990-ben még abolicionista volt, 2002-ben viszont egy nyilatkozata szerint már nem:
A korábbival ellenkező értelmű szakvéleményt írnék az Ab-nek […] a társadalom még ma sincs felkészülve a halálbüntetés mellőzésére.
Háborúk, forradalmak idején a megtorlás legbrutálisabb eszköze volt a kivégzés, békeidőben a büntető igazságszolgáltatásé. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc után, hadbírósági eljárást követően mintegy 120 személyt lőttek főbe vagy akasztottak fel (köztük a tizenhárom aradi vértanút). További negyven fő (köztük több pap és jegyző) rögtönítélő eljárások nyomán jutott az agyonlövetés vagy a „lekaszabolás” sorsára. Az 1918–1919-es vörösterror halálos áldozatainak számát Váry Albert budapesti királyi főügyész 590-re becsülte. Az ezt követő fehérterrornak mintegy háromszáz áldozata volt. 1945 után a népbíróságok 477 emberre szabtak ki halálos ítéletet, amiből 189-et végre is hajtottak. Kahler Frigyes jogtörténész szerint az 1956-os forradalommal összefüggésben 229 személyt végeztek ki.
Ami a „békeidőket” illeti, 1923 és 1941 között 33, 1952 és 1956 között 80, 1962 és 1987 között 118 esetben ítéltek halálra polgári személyeket Magyarországon. A katonai bíróságok 1960 és 1988 között 66 esetben szabtak ki halálbüntetést. Az utolsót 1988. július 14-én hajtották végre. A 28 éves Vadász Ernőt előre kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette, nagyobb értékre elkövetett lopás bűntette és okirattal való visszaélés vétsége miatt a Budapesti Fegyház és Börtön akasztóudvarán végezték ki. (Az utolsó lefejezést 1852. szeptember 17-én hajtották végre Sátoraljaújhelyen, ahol a 24 éves Kárász Rozáliát hurcolták vesztőpadra, mert arzénnal megmérgezte férjét és mostohagyermekét.)
Ez idáig 142 ország törölte el a halálbüntetés intézményét törvényileg vagy a gyakorlatban, miközben 56 országban még mindig virágzik ez a büntetési forma. 2019-ben 20 országból jelentettek kivégzéseket 657 alkalommal (kivéve Kínát, ahol ezeket az adatokat államtitokká nyilvánították), és több mint huszonötezren vesztegeltek halálsoron. 2019-ben a kivégzések 86 százaléka négy országban történt: Iránban, Szaúd-Arábiában, Irakban és Egyiptomban.
Fehéroroszország az egyetlen európai ország, ahol ma is zajlanak kivégzések. Oroszországban moratórium van érvényben (az utolsó kivégzést 1999-ben hajtották végre). Magyarország amúgy időrendben a harminchatodikként mondott le az alkalmazásáról, ezzel megelőzte Olaszországot (1994), Spanyolországot (1995), Belgiumot (1996) és Nagy-Britanniát (1998) is.
Ázsiában, az arab országokban és az Egyesült Államokban ellenzik leginkább a halálbüntetés eltörlését. Az 55 afrikai ország négyötödében már eltörölték a halálbüntetést, vagy moratórium van érvényben.
Az Egyesült Államokban a halálbüntetés 29 tagállamban törvényes, ennek ellenére 2003-tól ez év nyaráig senkit nem végeztek ki szövetségi szinten, és az egyes államokban is csökkent a halálbüntetések száma. E tekintetben Texas a listavezető, ahol 1976 óta 563 embert végeztek ki. Az is árulkodó adat, hogy az Egyesült Államokban fél évszázad alatt 166 kivégzett emberről derült ki utólag, hogy ártatlanul halt meg.
A halálbüntetésen keresztül értettem meg Amerikát – állította David Garland amerikai kriminológus, a New York-i Egyetem professzora. – Megértettem, hogy az Egyesült Államok sok szempontból nem egy ország, hanem földrésznyi szövetsége különböző államoknak, régióknak, etnikumoknak, vallásoknak és osztályoknak. A kétszáz éve megalkotott politikai rendszer arra hivatott, hogy egységet alkosson a különbözőségekből, és egyúttal megőrizze azokat. A különbözőségeket úgy őrizték meg, hogy a politikai hatalmat megosztották a helyi vezetésekkel. A rendszernek az a kulcsa, hogy megadja a többségnek a döntés lehetőségét. Ebben különbözik az európai föderációs rendszerektől, Németországtól és Svájctól, ahol sokkal jobban érvényesül a központi akarat. Amerikában az emberek maguk választják a bíróikat és az ügyészeiket, azokat a személyeket, akik döntenek arról, hogy valaki bűnös vagy sem. Mindez összeköti a lakosságot a jogrendszerrel.
A magyar közvélemény – a történelmi előzményeket is nézve nem meglepő módon – masszívan halálbüntetés-párti. A Závecz Research 2017. októberi felmérése szerint a megkérdezettek 24 százaléka teljes mértékben támogatta, 52 százaléka bizonyos, élet elleni bűncselekmények esetén fogadta el a halálbüntetést, 21 százalék teljes mértékben elutasította, míg 3 százalék nem tudott vagy akart válaszolni.
Mindezek ellenére sem állítható vissza a legsúlyosabb büntetés, mert a megtartására nemzetközi szerződések kötelezik Magyarországot:
A halálbüntetésről szinte minden kirívóan súlyos bűncselekmény után fellángol a vita.
Elsőként Tóth Tamás volt sárszentmihályi polgármester kezdeményezte, hogy állítsák vissza a büntetést. Egy bűnözőpáros a kilencvenes évek elején rablógyilkosságok sorát követte el, és az egyik fegyveres támadásnál Tóth fiát is megölték. A tetteseket életfogytig tartó fegyházra ítélték, de az akkori szabályok szerint az elkövetők későbbi feltételes szabadon bocsátását nem lehetett kizárni. Tóth 1996-ban aláírásgyűjtésbe fogott, és bár sikerült összehozni a népszavazás kiírásához szükséges számú aláírást, a referendumot a parlament nem rendelte el, mert az Országos Választási Bizottság visszautasította a kezdeményezést.
Nagy visszhangot váltott ki 1996 nyarán Horn Gyula akkori kormányfő kijelentése is, miszerint az alkotmányozás folyamatában érdemes népszavazást tartani a halálbüntetés visszaállításáról, és ha „dönt a nép”, ő maga igennel fog szavazni. Vastagh Pál igazságügyi miniszter azzal sietett főnöke segítségére, hogy a miniszterelnök – aki később azt mondta: ő csak a népszavazásra mondana igent – a személyes véleményét fejezte ki az ügyben.
Boross Péter volt miniszterelnök 2000-ben sokkal diplomatikusabban beszélt a Parlamentben:
Nem vagyok a halálbüntetés ellen, amikor az különös kegyetlenséggel elkövetett bűncselekményekre vonatkozik, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy nemzetközi szerződések felmondásával önállóskodjunk.
A 2002-es móri bankrablás után Orbán Viktor egy rádióinterjújában úgy vélte, hogy komolyan meg kell fontolni a halálbüntetés visszaállítását. Ezt a szankciót korábban maga is helytelennek tartotta, de megváltozott a véleménye azt követően, hogy személyesen találkozott az áldozatok hozzátartozóival.
Igaz, egyelőre nemzetközi szerződések nem teszik lehetővé ennek a büntetési formának a visszaállítását”
– tette hozzá a miniszterelnök.
Amikor 2012 nyarán Pécsett megölték Bándy Kata 26 éves pszichológusnőt, a Kisgazda Polgári Szövetség a társadalom védelme miatt közleményben követelte a halálbüntetés helyreállítását. Ugyanazon év őszén, a 11 éves Szita Bence meggyilkolása után pedig a Jobbik állt a mozgalom élére.
2014-ben a fideszes Lázár János a bátmonostori hármas gyilkosság után állt ki a halálbüntetés mellett, míg 2015-ben Orbán Viktor a kaposvári trafikos gyilkosság kapcsán mondta azt, hogy
a halálbüntetés kérdését napirenden kell tartani.
Hogy van a halálbüntetésnél is elrettentőbb szankció?
Az Országos Kriminológiai Intézet 2008-ban készített kutatása szerint igen. A kutatók 149 életfogytiglanos elítéltet, ezen belül kilenc tényleges életfogytiglanra ítélt rabot kérdeztek meg, és az elítéltek több mint kétharmada a halálbüntetést kevésbé elrettentőnek tartotta, mint a tényleges életfogytiglant.
(Borítókép: A népbíróság által háborús bűnösként halálra ítéltek kivégzése 1946. március 12-én. Balról jobbra: Szálasi Ferenc, Vajna Gábor korábbi belügy-, Beregfy Károly korábbi hadügyminiszter, Gera József korábbi nyilas „pártépítés-vezető”. Fotó: Fortepan / FORTEPAN)