Általában mennyire vagyunk tisztában azzal, ha munkahelyi szexizmus vagy egyenesen munkahelyi zaklatás áldozatává válunk?

Sebestyén Andrea: A téma fontosságához és a jelenség kiterjedtségéhez képest még mindig indokolatlanul keveset beszélünk a bántalmazásnak azon formáiról, amelyek jóval nagyobb arányban érintik a nőket, illetve kifejezetten azért éri őket, mert nők. Ezen belül a munkahelyi zaklatás pláne mostoha terület. A köztudatban – bár távolról sem eléggé, de – talán ma már jobban benne van, hogy a kapcsolati erőszak 2013 óta Btk.-tényállás, mint az, hogy a 2003-as egyenlő bánásmódról szóló törvényben konkrét jogszabályhely rendelkezik a zaklatásról (amibe beleértendő a szexuális zaklatás is), és még szankciót is vonhat maga után.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) jelentéséből is az derült ki, hogy a számok elég magasak, és abszolút a nők vannak túlsúlyban az áldozati oldalon. Az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál (EBH) nagyon kevés, évente legfeljebb négy-öt ilyen munkahelyi zaklatásos ügy fordul elő, ám ez leginkább azt jelenti, hogy hatalmas a látencia.

Féltjük a munkahelyünket, ahogy félünk attól is, hogy nem vesznek komolyan, és a végén még bennünket hibáztatnak?

Pontosan. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság kérdésén túl sokan azért sem merik jelenteni az általuk zaklatásként megélt eseteket, mert attól tartanak, hogy nem veszik komolyan a panaszukat, nem áll mögéjük a munkahely, a társadalom, ami ma sajnos reális forgatókönyv. Sőt, még a panaszost kezdik majd el piszkálni, próbálják meg hitelteleníteni, felelőssé tenni az elszenvedett sérelmekért.

Hallottam olyan konkrét esetről is, amikor a nő megkapta, hogy bárcsak örült volna annak, hogy a főnöke szexuális ajánlatot tesz neki. A tabusítás és a hasonló reakciók miatt gondolhatja általában az, aki a munkahelyi szexizmust, a munkahelyi szexuális zaklatást elszenvedi, hogy ez valami zavaros dolog, amit nem érdemes még zavarosabbá tenni. Ezek után nem csoda – hiszen azt is mondhatjuk, így vagyunk szocializálva –, hogy a nők többsége magában kezdi keresni a hibát; vajon mit vett föl, mit mondott, hogyan viselkedett, hogy ez történik vele.

Az Európa Tanáccsal összhangban ön is azt állítja, hogy a szexizmus a nőkkel szembeni erőszak, az őket ért munkahelyi zaklatás előszobája. Hogy látja, pontosan hol kezdődik a szexizmus a munkahelyen?

Én a szexista magatartások közé sorolom a külsőre, a ruhára, a frizurára, az aznapi kinézetre tett „ártatlan” megjegyzéseket is, ha azok olyan közegben vagy kontextusban hangzanak el, hogy alkalmasak valakit „kevesebbnek láttatni”, például elterelik a figyelmet a szakmai mondanivalóról. Ilyenek szintén a konkrét lekicsinylő beszólogatások és a lealacsonyító megszólítások, köztük az indokolatlan becézgetések, amikor a férfi kollégákat adott esetben a vezetéknevén szólítják, miközben a nőket katikázzák, évikézik stb.

Az persze más, ha valaki kifejezetten kéri a kollégáitól, hogy szólítsák a becenevén, de ezt érdemes megvárni. Jó lenne, ha minél többekben tudatosulna, hogy az említett viselkedések mind bántók lehetnek a másik fél számára. A szexizmusban mindig benne van az elszenvedő fél lealacsonyítása, az, hogy ő kevesebbet ér, azért, mert nő, vagy azért, mert férfi. Az érintések – amelynek tipikus formája például, amikor ülő helyzetben valakinek megfogják hátulról a vállát – tapasztalatom szerint már egy olyan vörös vonalon helyezkednek el, amit kevesen lépnek át, de volt konkrét falhoz szorítós esetem is. Ez már nem szexizmus, hanem egyenesen zaklatás, persze akkor, ha a másik oldalon nincs erre fogadókészség.

Ilyenkor jön a gyakori lakossági kérdés, hogy jó, de most már viccelődni sem szabad, vége a munkahelyi jó hangulatnak? Lehet-e a munkahelyi kultúrát is túlszabályozni?

Túlszabályozásról és túlgondolásról egyelőre nem érdemes beszélni, amíg széles körben nem tudatosul a társadalomban, hogy mi fán terem a munkahelyi szexizmus. Ha első körben valamiféle párbeszéd indulna arról, hogy egy munkahelyen mi fér bele, és mi nem, utána talán beszélhetünk arról is, hogy mi az, ami már túlzás. Ebben biztos kiindulópontnak gondolom, ha mindenekelőtt tudatosítjuk, hogy egy munkahelyen alapvetően azért vagyunk jelen, hogy munkát végezzünk.

Természetesen fontos a kellemes munkahelyi légkör, a csapatszellem, az együttműködés, ugyanakkor ennél is lényegesebb, hogy közben ne sérüljön egyetlen munkavállaló emberi méltósága sem. Ezért mindig azt mondom, inkább az óvatos oldal érvényesüljön, kétszer is gondoljuk meg, ha bókolni akarunk, hogy amit mondani szeretnénk, annak itt van-e helye, célja, értelme, vagy csak saját magunknak akarjuk bizonygatni, hogy mennyire jó fejek vagyunk.

Hogy látja, mi lehet a jó megoldás? Hogyan tudunk a munkahelyi és az élet más területein lecsapó szexizmus ellen hatékonyan védekezni?

Én mindenképpen azoknak az oldalán kezdeném a tanácsosztogatást, akik megsértenek másokat, hogy legyenek tekintettel mások határaira. A nőkkel szembeni erőszak eseteiben az elkövetőkben mindig jelen van a felhatalmazottság érzése, az a bizonyos „én ezt megtehetem” gondolat. Ha ez még egy vezetői pozícióval is meg van fűszerezve, az illető igazán nyeregben érezheti magát. Ezt a jogosultságtudatot lenne jó megtörni, és azt is tudatosítani, ahányfélék a nők, olyan sokféle reakció lehet ugyanarra a viselkedésre, magatartásra.

Nincs olyan, hogy a nőknek mi esik jól általában. Ami valakinek bók, az másnak ugyanúgy lehet megalázó, mert vagy súlyos múltbéli traumákat hordoz magában, vagy épp válófélben van, esetleg egyedülálló anya, aki szeretné, hogy jelenleg hagyják békén a férfiak. Nem hiszem, hogy a munkahely a megfelelő terep arra, hogy kísérletezzünk, vajon a mi kis kommentünk, aminek semmi köze a munkavégzéshez, milyen fogadtatásra lel.

Hogyan lehetne változást elérni? Felülről vagy alulról érdemes építkezni a változás érdekében?

Ahogy nagyon lassan átalakul például a férfiak szerepvállalása a családban, és változnak a klasszikus férfiszerepek, ezek a dinamikák a munkahelyi mikroklímában is megjelennek. Ezen túlmenően én hiszek az alulról építkezésben, hogy van értelme leülni egy-egy emberrel, elkezdeni dolgozni egy-egy céggel, aztán egyre többel. Amikor az EBH-nál dolgoztam, tartottunk többnapos társadalmi érzékenyítő workshopokat a legkülönbözőbb szektorban dolgozó embereknek.

Trénerként ott is azt tapasztaltam, hogy még az idősebb, hatvan feletti generáció szemléletét is lehet formálni, lehet perspektívát, gondolkodásmódot váltani, és meg lehet látni adott esetben a másik oldalt, amellyel korábban mi magunk viselkedtünk lealacsonyítóan, bántóan, szexistán. Nem kellenek átnevelőkampányok ahhoz, hogy az embereken belül a logikai és érzelmi átkapcsolások megtörténjenek, és felélesszük az empátiát.

Szakemberként mennyire hisz a munkahelyi, belső, házi szabályozások visszatartó erejében, amelyek megszabják, hogy a kommunikáció terén a kollégák közt mi megengedett, és mi nem?

Azért is jó, ha egy ilyen szabályozás létezik, definíciókkal, konkrét példákkal, mert elő tudja venni az is, és meg tud bizonyosodni az igazáról, aki csak sejti, hogy nincs rendben, ami történik körülötte. Ugyanakkor ez egy tájékozódási pont lehet a kollégáknak, különösen az újonnan érkezőknek, hogy melyek a cég lefektetett belső értékei. Én azért szeretem, ha ezek léteznek egy munkahelyen, mert általában egész másképp viszonyulunk a leírt dolgokhoz, mint ahhoz, amiről csak úgy beszélünk.

Ismerjük azt az embertípust is, akinek szankciók kilátásba helyezésére van szüksége ahhoz, hogy valamit komolyan tudjon venni. A jogszabályok a legtöbbször csak az utolsó lépcsőfokok a munkahelyi zaklatásos esetekben, jogászként általában már csak a jéghegy csúcsát látjuk. Én ezzel nem voltam megelégedve, így indultam le a zaklatásmentes projekttel, amely elsősorban a megelőzésben hisz.