Vérplazmadonornak lenni jó. Kezdésként nem árt ezt leszögezni, cseppet sem fáj, még annyira sem árt az embernek, mint a hagyományos véradás, ráadásul szívet melengető érzés, hogy segítünk egy embertársunkon. Pláne, hogy még meg is fizetik, mert tízezer forintos vásárlási utalványt kap az ember. Hogy meddig, az most még megjósolhatatlan, mert egyelőre elfogyott a pénz az életmentő plazmaterápia folytatására.
Idestova két hete negatív PCR-teszt van a birtokomban, azaz legalább két hete kigyógyultam a koronavírus-fertőzésemből. A betegség esetemben nem jó szó, mert semmiféle tünetem nem volt, leszámítva egy kezdeti 37,4-es hőemelkedést és egy két napig tartó enyhe fejfájást. Mikor mindezeken túl voltam, elhatároztam, hogy adok vérplazmát.
A döntésemet siettette, hogy egy szeptemberi interjú óta mondhatni baráti viszonyba kerültem Lacza Zsomborral, a Testnevelési Egyetem tudományos rektorhelyettesével, a koronavírusos betegek gyógyításában sikerrel alkalmazott vérplazma-terápia kifejlesztőjével. A hozzám hasonlóan „futóbolond” – szenvedélyes kocogó – kutatóorvos többször is említette, hogy egyfelől kevés olyan donorjuk van, akik átestek a Covid–19-fertőzésen, és vérükben kitermelődött az ellenanyag, másfelől fogytán van a pénzük, és annak hiányában bajosan folytatódhat a mai napig súlyos, sőt halálosnak tűnő betegek tucatjait megmentő terápia. (A pályázat útján elnyert források kimerültek, olyannyira, hogy most már saját zsebből fedezik a plazmagyűjtést és -terápiát.)
A véradás helyszíne a lágymányosi Inforpark, a Neumann János utcában az E1-es épület földszintje. Odabent kellemes környezet és makulátlan tisztaság fogad, a recepciós hölgy üdítővel és harapnivalóval kínál, a kávéautomata ingyen méri a kapucsínót, mintha egy ötcsillagos magánkórházba tévedt volna be az ember. Itt még a vérünket is szívesen adjuk, fut át az agyamon.
Nem vagyok egyedül, hárman-négyen töltögetik ki velem együtt a kötelező kérdőívet, amíg sorra kerülök, van időm beszélgetni a kísérleteket, illetve a terápiát végző OrthoSera Kft. fiatal orvosnőjével, dr. Fodor Eszterrel, a klinikai vizsgálat koordinátorával.
„Fontosnak tartom, hogy aki rászorul erre a terápiára, meg is kaphassa
– mondja az orvosnő, mert jelenleg nincs más, ilyen hatású gyógyszer. A remdesivir és a favipiravir elérhető Magyarországon, igaz, még egyiknek a hatásosságára sincs minden kétséget kizáró bizonyíték. A vérplazmából eddig már több mint 170 beadás történt, semmilyen mellékhatást nem tapasztaltunk, és ez a legfontosabb.”
Az emberben felmerül a kérdés, vajon miért csak százhetven, amikor jelenleg is ötszáz fölötti beteg van lélegeztetőgépen. A válasz pofonegyszerű:
„Ez még sok, mert az első hullám idején, tavasszal mindössze huszonhárom vérplazmaadás volt. Ez nem olyan, mint egy tabletta, hogy az ember készen megvásárolja és beveszi, ebben iszonyatos mennyiségű munka van. Emiatt egyetlen plazmabeadás költsége 150-200 ezer forint. Amit a társadalombiztosítás nem fedez. 33 millió forintot nyertünk el pályázaton az Innovációs és Technológiai Minisztériumtól erre a célra, ezen már túljárunk, jelenleg saját zsebből fedezi cégünk a terápiát. Most van az operatív törzs előtt a kérelmünk további ezer beadásra.”
Folyamatosan csatlakoznak a klinikai kutatáshoz vidéki kórházak, a hatvani, az egri és a többiek.
„Abból a százhetven betegből, akinek eddig beadtuk a vérplazmát, nagyon sokan már a beadás másnapján jobban érezték magukat, sok betegünk lekerült a lélegeztetőgépről, és meggyógyult.
Természetesen akadt olyan is, akin már nem tudtunk segíteni, de sokkal jobb a gyógyulási ráta, mint vérplazma-terápia nélkül. A gyulladási szint jellemzően másnapra lefeleződik.”
Itt tartunk a beszélgetésben, amikor szólnak, hogy mehetek vért adni. Felfekszem az ágyra, a nővérke vízszintesbe billenti az alkalmatosságot, fertőtleníti a jobb könyökhajlatnál a vénámat, felteszi a bicepszemre a „mandzsettát”, aztán már szúrja is befelé a tűt a vénába. És közben magyaráz:
„Fogja meg ezt a gumilabdát, és amíg a mandzsetta nem lazul el, addig nyomogassa. Azt történik, hogy leveszünk egy adagot, majd abból kinyerjük a plazmát – ez egy színtelen savószerű anyag –, majd a levett vért mínusz a plazma visszaadjuk. És ezt megismételjük kétszer. Sokkal kevésbé megterhelő a szervezetnek, mint egy sima véradás.”
Megszoktam már, hogy elálmosodom véradás közben – legutóbb szeptemberben voltam a Karolina úton –, most is el-elszunyókálok, de azért többé-kevésbé érzékelem, ami körülöttem történik. Amíg ébren vagyok, az inggalléromba csatolt mikroporton át közvetítem videósunknak, mi történik velem, aztán megtelnek a kémcsövek, vége a véradásnak. Leragasztják a tű nyomát, megtudom, hogy négy óra hosszat rajta kell hagyni a szorítókötést, mert véralvadást gátló szert is kaptam. Az mindenesetre megnyugtat, hogy 111/70 a vérnyomásom, nem fenyeget gutaütés belátható időn belül.
„Aminek most ön is részese volt, az továbbra is egy kísérleti terápia – mondja Lacza Zsombor, immár odakint, a váróteremben. Egy jó darabig az is marad, mert az az engedélyezési folyamat, amíg ez a terápia a vérellátói protokollokba bekerül, könnyen évekbe is telhet. Egyébként mi ezt már a vérellátó szolgálattal tervezzük, mármint a közös munkát, csak ennek még nem jött el az ideje. Egyelőre csupán annyit tehetünk, hogy ezt a kísérleti terápiát megpróbáljuk kiszélesíteni. Jó lenne nemcsak kezelni a betegeket, de vissza is mérni az eredményét.
Százhúsz beteg után az a tapasztalat – ahogy a kolléganő is említette –, hogy
akik megkapták a plazmát, másnapra számszerűen igazolhatóan jobban lettek.
Javulnak a laborparamétereik, akik kórházba kerültek gyorsan romló állapottal, azok közül soknál megállította, sőt megfordította ezt a folyamatot. Hogy konkrétan hánynál, ez még vizsgálat alatt van. De például ezért is lenne célszerű további ezer beteget bevonni a rendszerbe. Mert ezer esetből már jobb statisztikát készíthetnénk. Jelenleg egyébként körülbelül kilencven, a miénkhez hasonló projekt folyik a világban. Van kontrollcsoportos módszer is, de szerintem ez etikailag elfogadhatatlan, vagyis, hogy a kontrollcsoport tagjainak szándékosan nem adjuk be a potenciálisan életmentő szert.”
Jól tudjuk, hogy nagyon kevés a pénz, jóval több plazmadonort is fogadhatna a kutatócsoport, ha lenne forrás a projekt kiszélesítésére.
„Kezdetben az ITM támogatta a kutatásunkat pályázati pénzből, de mostanra ez elfogyott. Betegenként kétszázezer forintba kerül a kezelés, még úgy is, hogy elég sok szereplő költségtérítés nélkül dolgozik. De a betegenként kétszázezer forintra még rájön a közös költség, amihez a donorok felkutatása és kezelése tartozik. Mindezek tudomásul vételével
a második hullámban ezer beteg terápiájával számolunk. Ez 200 millió forintba kerülne, de ha mindent beleszámolunk, van az 400 millió is.
Az erre vonatkozó kérésünk fekszik most az operatív törzs előtt. Ha ezt nem fogadják el, akkor csak roppant limitált mértékben folytatódhat a projekt, és akkor nap mint nap azzal a rettenetes dilemmával fogunk szembesülni, hogy kit kezeljünk, és kitől tagadjuk meg az esetleg életmentő beavatkozást.” Borítókép: MTI Fotó: Krizsán Csaba