Szinte rögtön azután, hogy a MÁV védőszárnyai alá került a Volánbusz, a cég máris követni kezdte a vasúttársaság gyakorlatát. Egy időben azzal, hogy forgalomba állították a legújabb emeletes KISS motorvonatokat, az első és egyetlen emeletes városi Ikarus busz visszakerült eredeti üzemeltetőjéhez.
Majdnem pontosan fél évszázaddal ezelőtt, ugyanígy karácsonyhoz közeledve, a Népszabadság azzal lepte meg olvasóit, hogy bemutatta az első magyar emeletes buszt. Az új gazdasági mechanizmus beindulásakor új szelek fújtak, lendületbe hozva az országot, ahol szinte karnyújtásnyira érezhették a Nyugatot. A fényes szellők majdnem idáig hozták a londoni doubledeckerek kipufogógázát, és nehogy már csak nekik jusson a jóból, a munkásosztálynak is kijár a luxus, gondolták eleink.
Ennek szellemében a MÁVAUT budapesti főműhelyében két kiszuperált Ikarus 556-osból alig másfél hónap alatt legózták össze a szocializmus csodabuszát, a „bikaruszt”. Ami olyan volt, mint ama bizonyos magyar narancs: kicsit imbolygó, kicsit szűkös, de a miénk. Alul 36, az emeleten pedig 28 utas foglalhatott helyet úgy, hogy a fenti ülések nem a szokásos egyenes sorokba lettek rendezve, hanem középen, halszálkaszerűen álltak, és az ablakok mentén – mint valami panorámakilátóban – körbe lehetett járni az ülések körül. Azazhogy csak lehetett volna, merthogy a felső szinten alig 172 centiméter lett a belmagasság. És még így is gond volt a busz méretével: a 4,24 méteres óriásnak a fővárosi utak szűknek bizonyultak, hol a felüljárókkal, hol a felsővezetékekkel gyűlt meg a baja. Így aztán háromezer kilométer megtétele után átirányították Pécsre, ahol kevesebb akadályba ütközhetett.
Ekkoriban hátsó ajtós felszállás dívott, ahol az utasok rögtön a kalauzzal találkoztak. Az emeletesen ő a hátsó peronon ült, és a feljáró alatti lámpa mutatta neki, hány embert engedhet még fel a felső fedélzetre. Ezt úgy oldották meg, hogy a fenti üléseken elektromos kapcsolókat helyeztek el, amelyek automatikusan jelezték az ülőhelyfoglaltságot. Később aztán a képek tanúsága szerint KN került az oldalsó viszonylatjelző helyére, ami azt hirdette, hogy „kalauz nélküli” járat. Innentől a sofőr reszortja volt figyelni a feje felett zajló eseményekre, aminek úgy tudott eleget tenni, hogy periszkópot szereltek be számára, mintha csak tengeralattjárót vezetne.
1969 januárjától 1976 júniusáig hét és fél éven át menetrendszerűen szállította az utasokat a pécsi megyeszékhelyen a Kossuth tér és Fehérhegy, illetve Uránváros között. Több mint kétszázezer kilométert futott, és szép lassan leamortizálódott. A Volán Tröszt akkori vezérigazgatója pedig úgy döntött, hogy felújítás helyett inkább presszóvá alakítják. Ebben a minőségében került a közlekedési vállalat balatonvilágosi üdülőjébe, ahol a Dunántúli Naplónak az Index fórumán közzétett 37 évvel ezelőtti beszámolója szerint eleinte színes lámpákkal kivilágítva ékeskedett a parton, ám idővel tönkrement, és az ott nyaraló családok gyerekeinek játszóterévé vált.
Kis híja volt, hogy sok más társához hasonlóan nem a bontóban végezte. A rendszerváltás után (amikor divat lett Londonból is leharcolt emeletes buszokat behozni) egy monori vállalkozó vette meg, de ő végül nem kezdett vele semmit, inkább továbbadta egy gyűjtőnek Rákospalotára, ahol azonban csak tovább ette a rozsda. Újabb reményszikrát jelentett, amikor 2010-ben Pécs lett Európa kulturális fővárosa, és a régi tulajdonosok potenciált láttak az eseményekhez kapcsolódó pályázatokban. A Pannon Volánnál úgy tervezték, hogy turistalátványosságként a vendégeket városnéző buszként szállítsa. Ám a jármű szerkezeti elemei olyan szinten korrodálódtak, hogy felújítását harmincmillió forintra taksálták, ami még a kultúrfővárosi büdzsébe sem fért bele.
Ehhez képest valódi csodaszámba ment a hír, hogy a Volánbusz az idén indított értékmegőrző programja keretében restaurálni fogja. Legutolsó tulajdonosától, a Regés Ikarus Autóbusz Szakgyűjteménytől vontatóval vitték át eredeti üzemeltetőjéhez. Ami igazán egyedülálló, hogy az emeletes Ikarus a mai napig az 1960-as évek végi gyártáskori arculatát viseli, a korabeli címfestett reklámokkal és a klasszikus szürke-krémfehér mávautas fényezéssel.
Annak idején az AKÖV, vagyis az Autóközlekedési Tröszt vezérigazgatója 1968-as évvégi sajtótájékoztatóján a cégcsoport új fejlesztéseit és szolgáltatásait ismertetve azt mondta, hogy a következő évben 600 új autóbusz áll a vidéki városi és a távolsági személyszállítás szolgálatába. Ezek között az emeletes csepp volt a tengerben. Mi manapság kisebb lépésekkel vagyunk kénytelenek beérni, de ennek az egy busznak az összes többinél jobban örülünk. Ha pedig elkészül a motorikus felújítása, és addigra remélhetőleg vége lesz mindenféle kijárási korlátozásnak is, új értelmet nyerhet a régi sanzon: Éjjel az omnibusz tetején...