A történelemben egészen a 19. század második feléig, különösen az angol ipari forradalom hatására, a gyáripari munkások heti 70 óránál is többet dolgoztak, hiszen a munkahét hat napból állt, és az átlagmunkaidő 12 óra volt. Ezt követően szelídült a munkanap 9-10 órásra, de maradt a hat nap.
Az Egyesült Államokban az 1865-ös polgárháborút követően ugyan voltak kísérletek a 8 órás munkanap törvénybe iktatására, de a kísérlet elbukott. Végül annyi történt, hogy 1869-ben az akkori elnök – Ulysses S. Grant – hozott egy olyan rendeletet, amelynek értelmében a szövetségi kormányzat alkalmazottai napi 8 órát kötelesek dolgozni. Ezt a lépést sokáig csak egy-két fehér holló követte, olyan gyártulajdonosok, akik elengedték a szombati nap felét, hogy a munkások pihentebbek legyenek a következő hétre, de ez ritkaságszámba ment.
Érdekes módon a legendás autógyár tulajdonosa, Henry Ford volt az, aki 1926-ban bevezette az ötnapos hetet. Persze nem emberbaráti szeretetből tette ezt. Az 1920-as évek elején még nagyon ment a híres T-modell gyártása, és vették is az autókat rendesen. Viszont az évtized közepén már gyengült a kereslet, akármivel is próbálkoztak Fordék. A milliomos úgy kalkulált, ha kétnapos a hétvége, akkor valószínűleg a gyáraiban dolgozó ezrek majd sokat kirándulnak, és ehhez az ő kocsijait veszik. Az elképzelés nem vált be, és a T-modell gyártását 1927-ben leállították.
Az USA-ban 1938-ban törvényileg 44 órában limitálták a munkahetet, amit 1940-ben aztán minden alkalmazottra kiterjesztettek. A II. világháború után a nyugati világban lassan beálltak a nemzetgazdaságok a heti öt napra és 40 órára, de például Franciaországban 2000-ben már törvényileg 35 órában szabták meg a munkahetet.
Persze voltak lemaradó államok is. Például a Kínai Kommunista Párt és
a kormánya csak 1995-ben engedélyezte a 40 órás munkahetet.
Egyébként az ázsiaiak dolgoznak manapság a legtöbbet. Az ázsiai országok mintegy harmadában nincs olyan törvény, amely szabályozza a heti munkaórák számát. A legkeményebb helynek ebből a szempontból Thaiföld számít, mert a Thaiföldi Királyságban a heti munkaórákat a törvény 84 órában maximálja.
Dél-Koreában csak 2018 nyarán szállították le 52 órára a munkahetet a korábbi átlagosan 68 óráról. Köztudott, hogy a japánok is munkamániásak, és bár a világ gazdaságának élvonalába tartoznak, azonban semmiféle jogszabály nem korlátozza a heti munkaórák számát. A Közel-Keleten sem jobb a helyzet, az államok többségében engedélyezik a heti 60 óránál is több munkát.
A 4 napos munkahét jelentheti azt is, hogy az emberek 32 órát dolgoznak, ebben az esetben 8 óra/nappal számolhatunk. De használhatja a 4 napot költségcsökkentésre is a tulajdonos. Ebben az esetben marad a heti 40 óra, azt 4 nap alatt kell ledolgozni, viszont az 5. napon nem kell kinyitni, fűteni, világítani a gyárban, vagy az irodában.
A legnagyobb médianyilvánosságot kapott kísérlet 2018-ban volt. Egy új-zélandi pénzügyi szolgáltató – a Perpetual Guardian – tulajdonosa, Andrew Barnes hathetes tesztidőszakot hirdetett, majd összegezték a tapasztalatokat. Kiderült, hogy
hihetetlenül megugrott a termelékenység, a munkához való hozzáállás javult, stabilak maradtak a bevételek, miközben csökkentek a költségek.
Barnes végül nemcsak könyvet írt a kísérletről, hanem bevezette az állandó 4 napos munkahetet cégénél.
Többfelé kísérleteztek a négynapos munkahéttel, a Microsoft Japánban, a Unilever Új-Zélandon, és a Yahoonál is voltak kezdeményezések. 2008-ban az Egyesült Államokban, a Utah állam kormányzatánál dolgozók között vezették be a 10 órás munkanapot, és a péntek szabad volt. Egyértelműen költségeket akartak csökkenteni, az árammal, a légkondik, a fűtés használatával, és azon a napon a hivatal járművei üzemanyagot sem fogyasztottak. A dolog egy ideig működött, aztán 2011-ben mégis visszaálltak az 5 napos hétre.
A kísérletek során nem csak az előnyöket vizsgálták. Például azt, hogy mennyiben javult a munka és a család közötti egyensúly, mert határozottan javult, vagy hogy sokkal motiváltabbak lettek az alkalmazottak.
A negatívumok közül a legtöbbször a megemelkedett stresszt említették.
Ezt valószínűleg az okozta, hogy egységnyi munkát egy nappal kevesebb idő alatt kellett elvégezni, és ez sokakat frusztrált.
Egy ügyfélszolgálatnál indított kísérletnél egyértelműen kiderült, hogy az ügyfelek elégedettsége csökkent, mert volt olyan nap, amikor bár szerették volna igénybe venni a szolgálatot, nem tudták, mert senki sem dolgozott. Ez viszont a cég hírnevének ártott, ezért gyorsan visszaálltak az ötnapos munkára. Viszont az is kiderült ezeknél a kísérleteknél, hogy például az 50 évesnél idősebb alkalmazottak körében kifejezetten sikeres volt, és lelkesen támogatták. Ugyanis az így kapott egy szabad hétköznapon minden ügyes-bajos dolgukat el tudták intézni anélkül, hogy az a munkanapjuk rovására ment volna.
Amint azt korábban meg is írtuk, készül egy hazai kutatás arról, hogy a járvány miben és miként formálta át a magyar cégvezetők hozzáállását a távmunkához, vagy éppen a munkaidő csökkentéséhez. Ennek kapcsán a z ELTE Szociológia Doktori Iskola doktorandusza azt mondta az Indexnek, hogy a vállalatvezetőkkel felvett interjúk tapasztalatai azt mutatják, a járvány miatt engedélyezett otthoni munkavégzés várhatóan nem átmeneti jelenség lesz. Az átállást mind a munkáltatók, mind a dolgozók rugalmasan kezelték, és alapvetően pozitívan értékelték.
Az esetlegesen csökkenő heti munkaidővel kapcsolatban az interjúk nem vetítettek előre jelentős és széles körű változást Magyarországon.
A vezetők a járvány alatt éltek ugyan a munkaidő csökkentésével, de kizárólag átmeneti megoldásként: egyértelmű céljuk a költségcsökkentés és az elbocsátások elkerülése volt – mondta Lukács Bence.
(Borítókép: Munkások egy autógyárban. Fotó: China Photos / Getty Images Hungary)