Általában azokat a vendéglátóipari egységeket, ahol nem kapható meleg étel, egyszerűen kocsmának nevezik. A 61-es villamos hűvösvölgyi végállomásánál álló hely nevében is szerepelteti, mégis sokan intézményként tekintenek rá. Valóban az. A jómódú budaiak középgenerációjának ismert és kedvelt találkozóhelyévé nőtte ki magát az évek során, ahol egymásnak adják a kilincset a baráti társaságok. Fűtési szezonban a hely korlátozottan befogadóképes, ami ha üzletileg csak szerényen is, érzelmi és szociális tekintetben azonban biztosan megtérül. A Kifli és Kocsma vezetőit, Csabit és Mankát volt ideje a törzsvendéggé avanzsáló sokaságnak megismerni, a sörök csapolása közben váltott néhány mondat észrevétlenül alakította „Kifli-közösséggé” a tulajdonos-csapost és a sorban állókat.

Minél több időt tölt az ember otthonos viszonyok között, annál nagyobb veszteségként éli meg, ha külső erők kimozgatják a jóból. Így érezte az a közel száz szomjas ügyfél is, aki Zugligetből, Virányosról jövet vagy Hidegkút, Széphalom, Máriaremete felé tartva zárva találta a hely kapuját.

Noha bürokratikus zsonglőrködéssel és némi szerencsével a kis- és középvállalkozások hozzá tudnak jutni némi támogatáshoz, a Kifli törzsközönségének jobb ötlete akadt. 

A kitalált koncepció nem bonyolult. Miután egy zárt internetes közösségi csoportban eldöntötték, hogy a Kifli „nem mehet a levesbe”, körülnéztek, mijük van együtt. A kialakult csapat legnagyobb erejét a számossága adta. Közel száz embert sikerült megszólítaniuk, ők voltak azok, akik az iszik – fizet – távozik gyors esetkezelésén túl egyéb szálakkal is kötődtek a helyhez. 

A kocsmamentők egy lazán szerveződő közösség. Szinte minden tagjának volt némi fölös apró a zsebében, ami – ahogy ők fogalmazták – borravaló, amit úgyis a Kifliben hagytak volna az elmúlt hosszú hónapok alatt. Névtelenséget kérő beszélgetőpartnerünk összegyűjtötte, majd egy nokiás dobozba került. A csomagot az éj leple alatt egy felbérelt, bukósisakos motoros futár kézbesítette. Miután becsöngetett, és átadta a küldeményt, gyorsan távozott.

A néhány perc alatt lepergő, sorsfordító eset után egy nappal Csabi így foglalta össze az előzményeket:

Alapvetően optimista és erős emberek vagyunk, akik igyekeznek a problémákra lehetőségként tekinteni. De könnyű erősnek lenni, amikor minden rendben van... A csüggedés és bizonytalanság szele bizony minket is megsuhintott.

Vannak helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. Bár igyekeztek a kialakult körülmények ellenére is minden céges kötelezettségüknek eleget tenni, a rezsit, a bérleti díjat, a járulékokat maguk után továbbra is fizetni, a pénztárgép ki- és bekapcsolása is pénzbe került. Nyolc hónap leállás nagyjából 1,8 milliót emésztett fel, február elejére kiürült a céges kassza. 

A kényszerű zárás után azonnal számba vették a lehetőségeket.

19-re lapot húztunk. Zárva leszünk? Nincs bevétel? Mi az, ami van? Idő. Ezt az időt a kocsmánk rendbetételére fordítottuk. Nagytakarítás, fertőtlenítés, és egy meglepetést is kieszeltünk, de mivel meglepetés, a vendégeinknek jár, erről többet nem árulhatunk el. Röviden: a jövőre koncentráltunk. 

Persze addig sem tétlenkednek, mindketten alkalmazotti munkát vállaltak, hogy a Kiflit valahogy életben tartsák. A bukósisakos emberke pedig pont akkor érkezett, amikor már-már lebuktak a víz alá. S hogy mit éreztek, amikor kibontották azt a bizonyos dobozt?

Ezt nagyon nehéz szavakba önteni. De azt mindketten megfogalmaztuk: ezért érdemes csinálni! Hála, meghatottság, öröm, bizonyosság gombóca volt a torkunkban. Valakik elfújták fölülünk a szürke felhőt! Arra gondoltunk, ilyen érzés lehet, mikor megnyered az olimpiai aranyat. 

Nem lenne helyes, ha az adomány pontos összegéről itt szó esne, a helyzetet ismerő beszélgetőpartnerünk szerint három és fél hónapra azért ki fog tartani. Nyár elején pedig akár ki is nyithatnak.

A törzsvendégeik és vendégeik elismeréséről, a szeretetükről eddig is nagyon sok visszajelzést kaptak, de Csaba azt mondja, amikor általuk talán ismert, talán nem, de mindenképpen létező emberek a szeretetet kézzelfogható valósággá teszik, az volt a legfelemelőbb számukra. Úgy fogalmaz: „Épp tanulunk büszkének lenni.” Természetesen a kocsma fennmaradására fordítják az összeget, és nemcsak azért, mert máshogy amúgy sem tudnák megoldani a működésüket, hanem azért is, mert ez így ildomos. A részletekbe ugyan nem avat be, de sokat sejtetően annyit hozzátesz: „Nekünk ígéreteink vannak!”

Az elhatározás mindig is erős volt bennük, hogy nem hagyják elveszni közel 6 év munkáját. Várakozással tele, most már bizakodóan várják az elkövetkezendő hónapokat. Nem is tehetnek másképp. Azt üzenik azoknak, akiket illet: „Kitartunk, és ahogy lehet, nyitunk.” 

Önnek is van egy jó története civil összefogásról? Írja meg nekünk az ugyelet@index.inda.hu címre!