Kollégánk szombaton testközelből élte át az egyik budapesti oltóponton a Szputnyik V vakcina első adagjának beadását. Élménybeszámoló következik.
Hétfő délután szólt a mobilom. Ismeretlen szám. Nem szeretem az ismeretlen számokat. Valami mégis azt súgta, hogy vegyem fel, mert ezúttal nem egy házaló kereskedő vagy egy lerobbant egészségügyi vállalkozás próbál meg majd valamire rádumálni. Jó megérzés volt, igaz, azzal az apró megszorítással, hogy bizony nagyon is rá akartak dumálni, rá akartak venni valamire.
A háziorvos hívott. Kedves hölgy, kerek negyedszázada az orvosunk. Szépen együtt öregszünk. Sorozathívásban lehetett, mert azonnal a lényegre tért. Kölcsönös üdvözlés után közölte, hogy tudomása szerint nem vagyok krónikus beteg, ennélfogva hatvan év fölöttiként megkaphatom a Szputnyik V vakcinát. Kérdezte, hogy vállalom-e. Mondtam, hogy persze, semmi kifogásom nincs a Szaljut ellen, feleltem szándékos szótévesztéssel, de a doktornő cseppet sem volt vicces kedvében, nyilván sietett, nem én voltam az első és feltehetően nem is az utolsó páciens, akit aznap hívott. Szerinte jó és biztonságos a Szputnyik V, nyomta meg a Szputnyik szót. Aztán megkérdezte, magas-e a vérnyomásom. Nem tudom, válaszoltam, amikor hónapokkal ezelőtt megmérték, mondhatjuk, nagyjából rendben volt.
Elmondta, hogy az oltás előtt lesz láz- és vérnyomásmérés, és rákérdeznek az allergiákra is. Tudtommal csak egy vacak tőzegáfonya-allergiám van, majd minden átmenet nélkül megjegyeztem, régebben nem csináltak ekkora felhajtást egy oltás miatt. A H1N1-nél semmit sem mértek, semmit sem kérdeztek, azt sem tudtuk, hol gyártották, nálunk vagy Indiában, pedig nem volt veszélytelenebb, mint a mai vektoralapú vakcinák. Ez így van, helyeselt az orvosnő, hozzátéve, hogy hamarosan hívni fog, mikor kell mennem az oltópontra, ami az Uzsoki Utcai Kórházban lesz.
Csütörtök délelőtt jött el a hamarosan. A doktornő csak annyit kérdezett, délután be tudok-e menni hozzá a rendelőbe a beutalóért. A megbeszélt időpontban, negyed hatkor már az ajtaja előtt üldögéltem talpig maszkban, erősen párás szemüveggel, kellő szociális távolságra egy középkorú hölgytől. Várakozás közbeni társalgást kezdeményezve megkérdeztem tőle, hogyan viseli ezt az állandó maszkhordást. Meglepetésemre, mintha kétforintost dobtam volna egy automatába, szinte egy szuszra közölte, hogy nehezen, pedagógus, gyerekek között van egész nap a tanteremben, le nem veheti a maszkot. Nincs mese, rá kell szokni a dohányzásra, adtam a jó tanácsot, mire a nő felkacagott, persze, ki szoktak menni levegőzni az udvarra. Közben nyílt az ajtó, szólítottak. Ez a nagy előnye, ha az ember időpontra érkezik.
A doktornőnél egy úgynevezett hozzájáruló nyilatkozatot kellett kitölteni, amit magunkkal kell vinni az oltópontra. Van-e tartós, krónikus betegsége? Rendszeresen szed-e gyógyszert? Van-e bármilyen allergiája? Vérvétel vagy oltás során volt-e előzőleg rosszulléte? Védőoltás beadását követően volt-e anafilaxiás reakciója? Összesen tizenhat kérdés. Igen vagy nem. Az utolsó három kérdésre nemet kell írnom, néztem fel a papírból. A doktornő és asszisztense nevetett. Könnyű nekik, ismerik a kérdéssort. Az utolsó három kérdés a következő: Jelenleg várandós-e? Tervez-e várandósságot 2 hónapon belül? Szoptat-e?
A D-nap szombaton érkezett el. A beutaló (ez a hozzájáruló nyilatkozat másik funkciója) szerint szombat délelőtt 10 óra 30-kor kellett jelentkeznem a Honvédkórház 1. számú oltópontján. Mégpedig a Róbert Károly körút felőli oldalon. Ennyit az Uzsoki Utcai Kórházról. Feleségem, feláldozva a szombat délelőttjét, autóval vitt az oltópontra, ahol hamar lehűltünk. Parkolóhelyet keresve elhaladtunk a bejárat előtt, ahol sűrű sorokban várakoztak az emberek. Csak az utcán vagy negyvenen álltak, a kapuban két katona papírlappal a kezében ellenőrizte a tömeget, aztán hosszú lépcső a kórház kertjében, fel az épületig, majd megint egy hosszú sor a fal mellett egészen a bejárati ajtóig. Ekkor negyed tizenegyet írtunk.
Az egyik katonánál éppen érdeklődni akartunk, amikor egy szokásos sipító női hang megszólalt a hátunk mögött: ott a sor vége! Ezt a hangot klónozzák, állítom. Mindig akad egy tudálékos asszonyság (vagy uraság), aki önként magára vállalja a rendfenntartó szerepét. Akkor minek ide honvédség? A katona is mosolyog. Nem először van csatában.
Toporgunk a plusz hét fokban a sor végén. Legalább már felszállt a köd. Eltelt negyedóra, és egyetlen centit sem haladtunk. Kiderült, hogy az előttünk állók, egészen a kapuig, mind fél tizenegyre jöttek. Én ezt nem állom végig, fordultam a feleségemhez, aki viszont erősködött, hogy márpedig végig kell állnom. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű leküzdeni ezt a járványt, de hogy ennyire nehéz, arra igazán nem számítottam.
A tömeg békésen várakozott, a katonák pedig rendkívül segítőkészek voltak. Zokszó nélkül végezték a dolgukat, mindenkit azonosítottak a kapuban. A kísérők is maradhattak, de csak az épület bejáratáig. Közben szerencsére érkezett egy felmentő, aki úgy huszonöt-harminc embert átirányított a D épülethez, hogy tehermentesítsék az oltópontot. Azért így is maradtak előttünk elegen. Kerek két óra telt el, amíg a kórház bejáratáig eljutottam. Közben hazaküldtem a feleségemet, és összebarátkoztam két sorban álló sorstárssal.
Megállítottuk a kifelé jövőket. Arról faggattuk őket, hogy milyen időpontra és mikor jöttek, és főként mire megy el még egy óra bent az épületben. Beszámolóik alapján szépen összeállt a kép: mindenkinek három órát vett igénybe az oltakozás. Ebből a három órából viszont, csakugyan kis túlzással, csupán egy perc tíz másodpercig tart magának az oltásnak a beadása. Oké. De mire megy el akkor a többi idő? Nos, nem láz- és/vagy vérnyomásmérésre, mert az itt egyik sincs, hanem adatfelvételre. Hiába ugyanis a hozzájáruló nyilatkozat kitöltése, a sok-sok iksz, a kínos tötyörgés elsősorban a három információs pult előtti várakozás miatt alakult ki. Közben ki kell tölteni egy újabb nyilatkozatféleséget, amelyben az ember vállalja a vakcina beadását. Életszerű. Végigállsz két órát, majd beikszeled, hogy nem vállalod. Akkor minek a hozzájáruló nyilatkozat?
Az információs pultnál ülő hölgyek csak a munkájukat végzik. Meglehetősen nagy türelemmel. Személyi igazolvány, lakcímkártya, tajkártya. Szépen egyenként beviszik a számítógépbe az adatokat. Azt, hogy miért itt és most, hiszen valahol már ott keringenek a rendszerben, nem tőlük kell megérdeklődni. Valakik ezt szépen kitalálták. Bürokratikusan. A sor pedig vár. Én vagyok az utolsó, de tényleg. Nincs mögöttem senki. Az információs pult mögött ülő hölgy azért tudott meglepőt is kérdezni. Mivel a háziorvosom neve elég gyakori, magyarán: több is van a városban, megkérdezte, tudom-e a pecsétszámát. Nem, csak a lánykori nevét, mondtam kínomban.
Előttem állta végig a sort egy ősz hajú úr. Szavát sem hallottuk addig. Uram, mondta az egyik orvos a folyosón, ön nem kaphat Szputnyik V vakcinát. Nyolcvanhárom éves, és ezt az oltást csak a hatvan és hetvennégy év közötti korosztálynak adjuk be. Az idős férfi bánatosan nézett körbe. Az orvos is érezte a helyzet igazságtalanságát, de mit tehetett, ha egyszer a háziorvos kolléga csúnyán elszúrta.
A folyosói székeken csendben üldögéltek az emberek. Mindannyian túl voltak az oltáson, hogy a félórás megfigyelés után megkapják a papírt (stílszerűen: a dokumentumot), amely arról tanúskodik, hogy a bal (jobb) karjukba megkapták a Gam-COVID-Vac (népszerűbb nevén a Szputnyik V) első adagját, és három hét múlva mikor jöhetnek a másodikért. Megtudtam, aznap szerencsére senkinél sem lépett fel komplikáció, üresen maradt a folyosó végi „Covid elsősegélynyújtó hely”.
Az egészben valóban a legkevesebb idő maga az oltakozás. Ahogy Merkely Béla professzorral is tették: egy ingujjfelhúzás, fertőtlenítés és szúrás. A doktornő mindezt gyorsan és precízen hajtotta végre. Egy kis gézszerűséggel óvatosan letörölt két csepp vért, egy picit rányomta még az oltás helyére, megint megnézte. Rendben, felöltözhet, mondta széles mosollyal az arcán.
(Borítókép: Emberek sorban állnak az egyik budapesti oltópont előtt, hogy beoltassák magukat a Szputnyik V koronavírus elleni vakcinával. Fotó: Sereg András / Index)