Németh János 1933. július 31-én született Újpesten. Miután szülei visszaköltöztek édesapja szülőfalujába, a Somogy megyei Tele­kibe, tizenhárom éves ko­rától egyedül élt a fő­város­ban.

Kalandosan indult jogászi karrierje. A Szent István Gimná­ziumban érettségi­zett, de jelentkezési lapját nem továbbították az egyetemre. Az államvé­delmi ha­tó­ságnak ugyanis szemet szúrt, hogy né­hány gimna­zista osztálytársával rendszeresen az amerikai nagykö­vet­ség könyvtárába jár­. Az ÁVH fel­jelenté­sét a gimnázium igazgatója csak az érettségi vizsgák után kapta kéz­hez, így a matúrát már nem, de felvételi jelentkezését meg tudta akadá­lyozni. Ezután egy évre szüleihez költözött Telekibe, ahol a helyi ta­nácsnál a Ma­gyar Közlönyök la­pozga­tása köz­ben eldöntötte, hogy a jogi egyetemre jelentkezik. Az 1952-es felvételijére így emlékezett:

Ko­rábban nem is volt felvételi vizsga, mert szinte senki nem je­lentkezett, mond­ván, ha a kommunizmusban nincs állam és jog, ak­kor minek a jo­gász. Az Egyetem téri épület I. számú tanter­mében volt a felvételi vizsga, ahol utána négy évet abszolváltam, és ahol a ké­sőbbiekben egyetemi ok­tatóként ren­geteg előadást is tartot­tam. Az első emeleti sa­rokterem így életem egyik meghatá­rozó hely­színe.

Egyetemista korában sokat sportolt, tehetségesen bok­szolt, az ELTE labdarúgócsapatának tagjaként pedig kemény védőjátékos hírében állt. Né­hány évtized­del később, 1985 és 1987 kö­zött el is vállalta az egyetemi sport­egyesü­let, a BEAC elnöki tisztét.

1956-ban summa cum laude fokozattal szerzett jogi diplomát, majd rövid ügyvédjelölti időszakot követően a kar fiatal oktatója lett. Har­madéves ko­rától kötő­dött a pol­gári eljárásjog nagy tudású professzorához, Beck Salamonhoz, aki­nek ja­vasla­tára Nizsalovszky Endre meghívta az ak­kor polgári eljárásjogot is ok­tató pol­gári jogi tanszékre. Sala bácsit második apja­ként tisztelte.

Az évtizedek során jogászhallgatók generációit tanította a polgári eljárásjogi tanszéken, amelynek később tanszékvezető egyetemi tanára lett. Amikor évekkel ezelőtt felelevenítettem egy régi egyetemi anekdotát, derűsen csak annyit mondott, hogy a diákok mindig eltúlozzák a dolgokat:

Élete során többször is köz­életi tisztséget vállalt: 1990 febru­árjától több mint hét évig az Országos Vá­lasztási Bizottság elnöke volt, míg 1997 nya­rán az Alkot­mánybí­róság tagjá­nak, 1998-ban és 2001-ben a tes­tület elnökének válasz­tották.

Az Országos Választási Bizottság elnökeként egy érdekes, kevéssé ismert történetet osztott meg:

1990. március 25-én hat órakor kez­dődött az első szabad parlamenti választá­sok első for­dulója, és mi, az OVB tagjai már öt órakor bent voltunk a Parlament­ben. Fél hatkor tele­font kaptam Debrecenből, hogy a város főutcáján – a temp­lomtól a vasútállo­másig – megjelentek a szov­jet páncélosok. Egy másodperc alatt kivert a verejték. Azonnal igyekez­tem telefonon utolérni Németh Mik­lóst, akivel végig jó volt a kap­csolatom, de közölték, hogy a mi­niszterel­nök úr lement Monokra a szüleihez. Ezek után egy dolgot tudtam tenni, felhívtam a magyar honvédség vezérkari főnökét, és mondtam, hogy nézzenek utána, mi történt Debrecenben. Ilyen nincs, ebből világ­ra­szóló bot­rány lesz! A vezérkari főnök na­gyon korrekt volt, mert rövid időn belül visszahí­vott, hogy beszélt a szovjetekkel, akik – függetlenül a magyar válasz­tásoktól – folytatták a kivonulást. Azért voltak kint, az ut­cán a páncé­losok, mert mentek ki a vasútállomásra, hogy a szerződés­ben vállalt határidőre el tudják hagyni az or­szágot. A kínos ügyet nem kürtöltük szét, hanem intézkedtünk, hogy a válasz­tá­sok befejezéséig ne legye­nek a debreceni utcákon a szovjet páncélosok.

Az Alkotmánybírák talár nélkül című interjúkötetben úgy fogalmazott, hogy az Alkotmánybíróság elnökeként szak­mája csú­csára jutot­t.

Az Alkotmánybíróság ebben az időszakban az alkotmány és az alkotmánybírósági törvény rendelkezései alapján rá há­ruló feladatokat látta el, nem többet, de nem is kevesebbet. Munkánkat tisz­tességgel végeztük, határozatainkat nem kell szégyellnünk, amit iga­zol az a tény is, hogy ebben az időszakban a közvélemény-kutatások szerint az Alkotmánybíróság volt az a szervezet, amelyben az emberek leginkább bíztak.

Professor emeritusként szakmai tevékenységét újból teljesen kitöltötte szeretett jogterülete, a polgári eljárásjog. A 2010-es években még vezető szerepet vállalt az új Polgári perrendtartás előkészítésében.

Szinte sohasem beszélt a családjáról. A magánéletet tabunak tekintette. Pedig lett volna miről mesélnie. Több mint hat évtizedig, halála napjáig boldog házasságban élt. Felesége, aki mérnöki végzett­ségű, végig ott állt mellette, minden egyetemi és közéleti szerepvállalását támogatta. Két leá­nyuk született, Ágnes édesapját követve jogász, míg Andrea orvos lett. Nagyon büszke volt az unokáira és a dédunokáira. A nyarakat rendszerint családja körében, kőröshegyi házukban töltötte, nem messze édesapja szülőfalujától. Kőröshegyről gyakran járt vadászni a környékre. Vonzotta a csönd és a természet. Legendásan nagy vadász hírében állt. Szája szegletében jellegzetes mosollyal egyszer azért elárulta, hogy ilyenkor az sem zavarja, ha éppen bakot lő.

Halálát szeretett munkahelye, az ELTE jogi kara adta hírül. Az Egyetem téri épület a második otthona volt. Tanári nagyságát jelezte, hogy legendás szigora ellenére a hallgatók a kar ki­váló oktatójának választották.

Elbúcsúztak volt elnöküktől az Alkotmánybíróság jelenlegi és volt tagjai, munkatársai is, akik

Németh János személyében gyászolják a polgári eljárásjog nagy hírű professzorát, az Alkotmánybíróság volt elnökét és számos jelentős ügy előadó alkotmánybíróját.

Németh János a tizenegyedik halottja a taláros testületnek. Az egykori elnök most már együtt van az égi ovális asztalnál Herczegh Gézával, Zlinszky Jánossal, Szabó Andrással, Kilényi Gézával, Lábady Tamással, Balsai Istvánnal, Ádám Antallal, Strausz Jánossal, Bragyova Andrással és Bagi Istvánnal. Sajnos nagyon erős csapat.