Magyardombegyház 243 lelket számláló zsákfalu tíz kilométerre a román határtól, Békés megye délkeleti csücskében. Battonya, Kevermes, Mezőkovácsháza a szomszédos települések, három óra az út Budapestről. A busz napjában hatszor jön el ide az isten háta mögé, amikor lefékezünk a Zalka Máté utcában – ma már Nagy utca a neve, de még a régi tábla látható –, éppen akkor áll meg a járat, majd tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, mert innen nincs már tovább, ha folytatná útját, tíz perc múlva Romániában kötne ki.

Magyardombegyház a napokban arról híresült el, hogy állítólag ez lett hazánk első olyan települése, ahol mindenki beoltatta magát koronavírus ellen. Azt nem állítjuk, hogy ez az információ olyan, mint a jereváni rádió hírei, de finoman fogalmazva is pontosításra szorul. Ám mielőtt bemehetnénk Dinnyés Ildikó polgármester asszonyhoz a hivatalába, szóba elegyedünk két idős hölggyel a főutcán.

Nem oltattam be magamat, mert félek – mondja a 67 éves asszony, aki Bustye Mária néven mutatkozik be. – Mert allergiás vagyok, és nem tudom, hogy milyen reakciót vált ki az oltás. Antibiotikumra, porra, szinte mindenre allergiás vagyok. Nem, nem merem beoltatni magam, egyelőre még várok. Nem mondok le róla, csak várok. Amúgy nekem mindegy, hogy amerikai, kínai vagy orosz, csak hasson.

Amikor arról érdeklődöm, szokott-e beszélgetni erről a barátnőjével, élénken bólogat. „Hogyne, folyton magyarázza, hogy oltassam be magam, de én egyelőre ellenállok!”

A barátnő, aki tíz évvel idősebb Máriánál, érdekes módon ugyanazt az okot említi, de a következtetés pontosan ellentétes.

„Én is félek, de nem az oltástól, hanem a vírustól. Nekem a gyerekeim is beoltatták már magukat, a kereskedelemben dolgoznak, és megszólították őket, hogy jó lenne, ha védettek lennének. Örülök, hogy túl vagyok rajta, igaz, még csak az elsőn, de az is valami. Most hallom, hogy csak 35 nap múlva kapjuk meg a másodikat, de nem baj, a fő, hogy megkapjuk.”

Érdeklődöm, melyik vakcinát kapta meg, és hogy fájt-e.

Az amerikait, ezt a Fájzert, vagy hogy is mondják, és nem fájt egy cseppet sem, csak a helyét éreztem egy kicsit.

Ebben a pillanatban esik le a tantusz, hogy nincs maszk a hölgyeken. „Minek hordanánk? Kevesen vagyunk, meg aztán már majdnem mindenkit be is oltottak! Persze itt van a zsebemben, ha megyünk valahova, például a boltba, akkor felvesszük. Én egyébként Gyulán kaptam meg az oltást. Kimondottan a mi falunknak nincs körzeti orvosa, a három községnek, Magyardombegyháznak, Dombegyháznak és Kisdombegyháznak van egy, doktor Isztin Lídiának hívják. Itt például pénteken oltott a háziorvosunk.”

Mária visszaveszi a szót.

Én hat éve költöztem át Aradról, amúgy magyar nemzetiségű vagyok, rengeteg ott a magyar, RMDSZ-tag voltam – dicsekszik. – Kértem a honosításomat, és meg is kaptam. Sokan költöztek át ide a határ túlsó oldaláról, az egyiknek pár napja ki is rabolták a házát – kottyantja el magát új ismerősöm.

Ebben a pillanatban megcsörren a telefonom, a polgármester asszony hív. „Na, nem jönnek? Már nagyon várom magukat!”

Dinnyés Ildikó kávéval kínál, betessékel a takaros tárgyalóba, a számadatok ismertetésével kezdi.

A 243 falubelinek alig több mint a fele él Magyardombegyházon életvitelszerűen, akik regisztráltak az oltásra, azoknak a 98 százaléka már beoltatta magát, ezt a háziorvosunktól tudom. Különben azért élnek ilyen kevesen a faluban a hivatalosan itt lakók közül, mert itt tényleg nincs mit csinálni, alig van munkalehetőség; aki teheti, elmegy innen Szegedre vagy még messzebbre munkát keresni. A legfőbb munkáltató itt az önkormányzat, vagyis mi, a közmunkából élnek az itteniek. Van még az a Sajtműhely, amit akkor láttak, amikor bejöttek a kocsival a faluba, ott négyen dolgoznak, finom kecskesajtot készítenek. Az egy közmunkának indult tevékenység, ma már szociális szövetkezet a működési formája. Van kétszáz kecskénk, sajnos most, a koronavírus idején nincs piaca a kecskesajtunknak, mert a szállodák nem rendelnek belőle. Pedig roppant egészséges, tele van vitaminnal, és még a laktózérzékenyek is fogyaszthatják.

Rátérek a lényegre, megkérdezem Ildikót, vajon ő kapott-e már oltást.

„Hogyne, a kínaiból. Azt egyébként nem tudom, hogy ki regisztrált és ki nem, és nem is próbáltam meg senkit sem rábeszélni, mindenki szabad akaratából oltatta be magát, már ha élt a lehetőséggel. Annyit segítettünk, hogy akinek nincs internetlehetősége, annak itt, a polgármesteri hivatalban csináltunk egy címet, és azon keresztül regisztráltuk az illetőt, már ha akarta. Egyébként tizenöt éve vagyok a község polgármestere, függetlenként. A művelődési házban volt az oltópont, van ugyan orvosi rendelőnk is, de ott hetente csak kétszer, kedden és csütörtökön rendel a háziorvosunk, Isztin Lídia, de ő most szabadságon van, a helyettese dolgozik most. Őt ne is keressék, azt mondta, nem nyilatkozik.”

Puff neki. Amikor panaszkodom, hogy engem még nem oltottak be, Dinnyés Ildikó előzékenyen invitál.

„Költözzön le ide Magyardombegyházra, és azonnal beoltják! Az igaz, hogy munka nem nagyon van, valójában közmunkából él itt mindenki. Ötvenötezer forint nettó a közmunkások bére, ez nem sok, de valahogy megélnek belőle. Igazából már csak azok élnek Magyardombegyházon, akik itt ragadtak. Azért próbálkozunk. Van kétszáz kecskénk, fóliáztunk, de azt most megszüntettük, vagy selyemvirág-készítés is van, meg szőnyegszövés, valahogy megélünk. Nekem polgármesterként bruttó kétszázkilencvenkilencezer forint a fizetésem. Két éve vagyok főállású, fizetett polgármester, előtte én is gazdálkodtam. Negyvenhárom millió forint az éves költségvetésünk, ebből kell megoldanom mindent, még szerencse, hogy a közmunkások bérére ezen felül kapunk forrást az államtól.”

Lassan búcsúzunk a polgármester asszonytól, átmegyünk az utca túlsó oldalára, a vendégházhoz. Az udvaron öt férfi serénykedik, fúrnak, faragnak, ég a kezük alatt a munka. Szóba elegyedek velük, kiderül, valamennyien beoltatták már magukat.

Szeretném, ha minél hamarabb kijutna az ország ebből a járványból – mondja a főnöknek tűnő, középkorú férfi, aki Turi Ferencként mutatkozik be. – Az a legnagyobb baj, hogy nagyon sok ember lebeszéli róla a másikat. Engem is megpróbáltak eltéríteni, de nem tudtak. Képzelje el, a feleségem is regisztrált, de a munkahelyén lebeszélték róla. Így aztán az van, hogy én be vagyok oltva, a feleségem meg nincs. Inkább a munkatársnőire hallgatott, nem a férjére. Ilyenek ezek a mai nők…

Beszélgetünk még egy darabig, szóba kerül, hogy az a legrosszabb a járványban, hogy még a kocsmák is bezártak, bár Magyardombegyházon nincs kocsma, csak a szomszédban, Kisdombegyházon.

„Nem gond, biciklivel pillanatok alatt ott vagyunk, csak nyolc kilométer a távolság… Pityu bácsi, Tompa István főzi az ország legjobb pálinkáját, Kisdombegyházon lakik, országos versenyeket is nyert már.”

Turi úr áthív bennünket a szomszéd udvarba, ahonnan hangos mekegés hallatszik ki, itt tartják a kétszáz kecskét, a két szamarat – Csacsinak hívják az egyiket, Fülesnek a másikat, tündéri jószágok, Csacsi meg is kóstolja a pólómat, azt hiszi, ehető –, van még egy boci is, két póniló, meg két jókora hízó. „Ők még nem tudják, de holnap már kolbász lesz belőlük!”

Rámutat a disznókra idegenvezetőnk, aki bevezeti a fotósunkat és engem a kecskeistállóba. Akár hiszik, akár nem, az egyik nősténykecske azokban a pillanatokban hozza világra hármas ikreit, a kiskecskék azonnal talpra állnak, még lóg róluk a köldökzsinór.

Látják azt a hatalmas bakot? Francia származású, hárommillió forintot ér, igazából nem őt hoztuk Franciaországból, hanem a spermát, azzal termékenyítettük meg az egyik nőstényt. Jó dolga van, ötven nőstényt kell lerendeznie, de egy évben csak két hétig tart az aranyélet, a többi ötven hétben a nőstények nem engedik magukhoz a bakot. 

A sok-sok állat valójában egy látványgazdaság, amikor nincs járvány, akkor az ország minden tájáról jönnek ide az érdeklődők a faluturizmus keretében. 

Volt, hogy hatszázan szorongtak itt, a színpadon Csepregi Éva énekelt, jó bevételi forrás volt ez a falunak, de most ez is elapadt. Képzelheti, mennyire várjuk már a járvány végét! – sóhajt Turi úr, aki a következő pillanatban büszkén mutat körbe a kezével: – Látják ezt a fejőgépet? Ezzel fejjük a kecskéket, gyakorlatilag ingyen jutottunk hozzá, mert a németek már leselejtezték, nekünk viszont még nagyon is megfelel. Tökéletesen zárt a rendszer, abszolút higiénikus. A kecskéket napjában kétszer fejjük meg, naponta három-négy litert ad egy nőstény, ebből készítjük a sajtüzemben a kecskesajtot. Ja, és van egy energiadombunk is, hét kunhalom van itt, az egyik az energiadomb, varázslatos kisugárzása lehet, mert az egyik ismerősöm három fiú után nagyon szeretett volna már egy lányt, felment a dombra, és kilenc hónapra rá kislánya született.

Csak messziről nézek rá a dombra, túl a hatvanon már nincsenek pajzán terveim. Alig száz métert kell gyalogolnunk a Sajtműhelyig, mielőtt búcsút vennénk Turi úrtól, aki még figyelmeztet: „Van egy másodállásom is, én vagyok a községi sírásó!”

Ezzel az útravalóval érkezünk meg a Sajtműhelybe, ahol csinos fiatal hölgy fogad, kolléganőm vesz is tőle egy darab snidlinges kecskesajtot, én is vennék, de nem működik a kártyaleolvasó, készpénzem pedig nincs.

Beütött nekünk a koronavírus, nem tudjuk értékesíteni a sajtunkat. Pedig nagyon vinnék, csak hát most nincs rá kereslet. Én egyébként még nem oltattam be magam, aztán lehet, hogy később meggondolom magam.

Kapacitálom, vegye rá magát, talán akkor hamarabb véget ér a járvány, és a kecskesajt vevői is visszatérnek. Ezen elgondolkodik, de látom rajta, most még erősebb a visszatartó erő.

Biztos telebeszélte a fejét a szomszédasszony…

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)