Előkerült Adolf Hitler naplója, titkos Ku-Klux-Klan szervezet Németországban, riport egy nyolcéves heroinfüggő gyerekről, Pol Pot kambodzsai diktátor Svédországba érkezett. Csak néhány példa arra, amikor a sajtó nagyon, de nagyon túltolta.
A 20. századi újságírás legnagyobb szenzációjaként tálalta a német Stern magazin Adolf Hitler titkos naplóját, amelyet 1983 áprilisában kezdett közölni. A lap másfél éven keresztül, folytatásokban kívánta közreadni a naplót, de a jogokat eladták francia, angol és amerikai kiadóknak is.
A kéziratot a Stern munkatársa, Gerd Heidemann vásárolta meg kilencmillió márkáért egy náci emléktárgyakat árusító bolt tulajdonosától. Konrad Kujau régiségkereskedő azt állította, hogy a napló egy 1945 áprilisában Börnersdorf mellett lezuhant repülőgép roncsai közül került elő.
A hatvankét darab, fekete műbőr kötésű füzetet a hírmagazin tulajdonosai írásszakértőkkel vizsgáltatták meg, akik a naplókat hitelesnek minősítették. Hamburgban nagy sajtótájékoztató közepette számoltak be a szenzációról, és a Stern még melegében 42 oldalt közölt a naplókból. A hír azért is robbant bombaként, mert még Hitler élő, legközvetlenebb munkatársai sem tudtak arról, hogy a Führer naplót vezetett. Többek közt ilyen bejegyzésekkel:
Nem vagyok valami jó bőrben. Biztos a kevés alvás az oka.
A botrány azt követően robbant ki, amikor a történészek követelésére megvizsgálták a naplók papírját, a tintát, a füzetek kötéséhez használt ragasztót és a fedeleken lévő viaszpecsétekről függő piros szalagok anyagát. Kiderült ugyanis, hogy ezek mindegyike a második világháború után készült, és a naplót Konrad Kujau hamisította. Elemi hibákkal.
Például a naplók elejére gót betűkkel Hitler monogramját írta, összetévesztve a gót ábécé A és F betűit, így mindenhol az FH monogram szerepelt.
Kétévi tárgyalás után a bíróság 1985 júliusában hirdetett ítéletet az ügyben. Heidemannt négy év nyolc hónap, Kujaut négy és fél év börtönre ítélték. Az ítéletet kihirdető bíró legélesebben mégis a Sternt bírálta, amiért annyira gátlástalan és mohó volt, hogy trehány vizsgálatok után képes volt hatalmas hírverést csinálni a borzalmas hamisítványoknak.
A német televíziózás történetének „Konrad Kujauja” Michael Born szabadúszó tévériporter volt, aki a kilencvenes években forgatta hatalmas közönségsikereket arató riportfilmjeit. Born változatos témákkal jelentkezett: az amerikai Ku-Klux-Klan németországi titkos szervezetének tevékenysége, kábítószer-küldemény Frankfurtból Svájcba, gyermekek kizsákmányolása egy indiai szőnyegszövő műhelyben, vagy a kurd Munkáspárt titkos gyára, ahol bombák készülnek.
A szenzációs tévériportok azonban mind egy szálig hamisak voltak.
A kurd terroristákat albán bevándorlók alakították, a Ku-Klux-Klan csuklyái alatt amatőr színjátszók bújtak meg. Born az évek során huszonegy riportot adott el kereskedelmi és közszolgálati tévéknek, és akkori áron háromszázötvenezer márkát keresett. Bornt csalás miatt 1996-ban négyévi börtönre ítélték.
Tom Kummer a Süddeutsche Zeitungnak küldött éveken át hollywoodi sztárokkal készült interjúkat, amelyeknek az volt legfőbb bajuk, hogy mindegyiket Kummer találta ki.
A leleplezett újságíró nem is tagadta, hogy amit csinál, annak nincs sok köze a valósághoz.
Sőt, nyíltan vállalta, hogy radikálisan szakított az „úgynevezett újságírással”, és ebben az újfajta újságírásban elmosódik a határ valóság és fikció között. Ráadásul Kummer szerint tudták a magazinnál, hogy így dolgozik. Csakhogy a szerkesztők egyszer sem ellenőrizték az interjúkat, mert ha elkérték volna a hangfelvételt, kiderülhetett volna, hogy csalás az egész. Holott több olvasó is jelezte, honnan ollózta össze a szerző a sztárok szájába adott mondatokat, a Hollywoodban dolgozó újságírók pedig tudták, hogy Kummer sohasem járt sajtótájékoztatókra, és ilyen extrém hosszú interjúkat a sztárok ritkán vagy inkább sohasem adnak.
Hamis háborús tudósítást közölt a Perzsa-öbölben cirkáló tengeralattjáró fedélzetéről a Sky News – állította a BBC 2003 júliusában bemutatott dokumentumfilmjében. A brit közszolgálati tévé tudósítása szerint ugyanis a Sky vezető riportere, James Forlong összevágott felvételekkel azt a hatást keltette, mintha az iraki háborúban egy Bagdad ellen irányuló rakétatámadásban venne részt.
A Sky tudósítása támadásra készülő, a célpontokat a képernyő előtt elemző katonákat mutatott, és a képeken egy ujj is látható volt, amint megnyom egy piros, „Tűz” feliratú gombot. A BBC filmjében megszólaltatott szakértő viszont azt állította, hogy a tengeralattjáró rakétaindító rendszere teljes egészében komputervezérelt, nincsenek benne a piros tűzgombhoz hasonló drámai díszletek. Mint kiderült, a katonák is csak „eljátszották” a támadást.
Az eset pikantériája, hogy Forlong a brit védelmi minisztérium kötelékében utazott Irakba, így „haditudósítását” a katonai cenzorok is láthatták.
Jayson Blair, a huszonhét éves újságíró 2003. májusi kirúgásáig írt cikkeket a New York Timesnak. A lap belső vizsgálata ugyanis harminchat írásáról derítette ki, hogy fiktív, kiszínezett történet, és legalább hetvenhárom cikke súlyos tárgyi tévedéseket tartalmaz. Blair nagy átéléssel írt az özvegyen maradt katonafeleségről, a kiszabadított amerikai kiskatonáról vagy egy washingtoni orvlövész kihallgatásáról. A 2001. szeptember 11-i merénylet után azt hazudta főnökeinek, hogy egy rokona meghalt a Pentagon elleni terrortámadásban, majd
amikor kiküldték a helyszínre, egyszerűen kitalált egy beszélgetést egy nem létező túlélővel.
Blair hamis számlákkal igazolta, hogy járt riportjai helyszínén, miközben ideje jelentős részét brooklyni lakásában töltötte. A botrány kipattanása után a notórius hazudozó egy évre eltűnt, és megírta – feltehetőleg már saját kútfőből – a memoárját, amit negyedmillió példányban adtak ki.
Jayson Blair története távolról sem egyedi. Kiderült a Washington Post munkatársának, Janet Cooknak egy nyolcéves heroinfüggő gyerekről megjelent riportjáról is, hogy szemenszedett hazugság. A legnagyobb ciki a történetben, hogy a „Jimmy’s World” (Jimmy világa) című cikkéért az újságírónő Pulitzer-díjat kapott. Aztán két nappal a díj odaítélése után a Washington Post sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a cikkben szereplő fiú nem létezik. Jayson Blairhez hasonlóan Janet Cook is hasznot húzott az ügyletből, mert 1,6 millió dollárért eladta a sztori megfilmesítési jogát. A film azonban nem készült el.
Persze nemcsak Amerikában vannak erkölcstelen tollforgatók. Az észt Argo Riistan újságírói karrierje is rakétasebességgel szárnyalt felfelé, miután egymás után készített interjúkat külföldi hírességekkel. Interjúalanya volt többek között Milan Kundera író, Miloš Forman filmrendező vagy Tom Stoppard színműíró is.
Lebukását a Soros Györggyel készült interjúnak köszönhette.
A multimilliárdos üzletemberről ugyanis köztudott, hogy csak ritkán ad interjút, ezért egy szerkesztő utánajárt, hogy a fiatal újságírót sohasem fogadta Soros. Riistan azzal védekezett, hogy ő szeretett volna találkozni a hírességekkel, de egyik sem fogadta, így hát elfogyott a türelme. Kezdetben maga találta ki a válaszokat kérdéseire, később az internetről szedte le az áldozatai kevéssé ismert nyilatkozatait, és azokhoz szerkesztett utólag kérdéseket.
Nem csalás, hanem művészi átverés állt viszont annak az álhírnek a hátterében, amely a világ egyik leismertebb hírügynökségét is megvezette. 1997 nyarán egy svéd internetes portálon filmes beszámoló jelent meg arról, hogy Pol Pot kambodzsai diktátor Svédországba érkezett. A hírt átvette a Reuters hírügynökség, mire a svédek lóhalálában kiadtak egy közleményt, hogy a film csupán egy művészi projekt.
A kitalált sztorik nálunk sem teljesen ismeretlenek. Magyarországon is gyanúba keveredett az ismert tévériporter, Frei Tamás, aki 2001 tavaszán Moszkvában arról faggatta bérgyilkos beszélgetőpartnerét, hogy mennyibe kerülne a magyar miniszterelnököt likvidálni. Frei korábbi kollégája, Juszt László a riport sugárzása után felhívta egy moszkvai gyártásvezető ismerősét, aki egy nap alatt megtalálta azt a férfit, aki eljátszotta a bérgyilkost. Juszt az orosz fővárosba repült, ahol kiderítette, hogy
a „bérgyilkos” egy autókereskedésben dolgozik, és mellékesen filmekben statisztál.
Alvilági alakításáért a megígért hatszáz dollárból végül négyszázat kapott kézhez, mert a gázsijából levonták a kávéházban együtt fogyasztott italok árát. Frei évekkel később Friderikusz Sándor műsorában elismerte:
Hibáztam, szinte biztos nem az volt, aki volt. Azt gondoltam, hogy tudok alkut kötni az orosz alvilággal.
A másik hírhedt hazai eset a bajai videóhamisítás. 2013. október 18-án a Hvg.hu egy felvétellel állt elő, amelyet „Itt a bizonyíték a csalásra: pénzért és tűzifáért szavaztak Baján” címmel tettek közzé. A videóklip azt mutatta be, hogy a megismételt önkormányzati választások előtt a helyi romáknak a Fidesz egyik embere kétszázezer forintot ad azért, hogy az ő jelöltjüket támogassák. Három nappal később azonban kiderült, hogy a videófelvétel hamisítvány volt, az internetes portál főszerkesztője pedig távozott állásából.
(Borítókép: Újságárus kirakata 1943-ban. Fotó: Győző József / FORTEPAN)