Egyre kellemesebb az időjárás, itt a langymeleg tavasz, ébredeznek a hormonok, és ezt bizony a körülöttünk élő madarak is így érzékelik. Mi, emberek pedig egyre gyakrabban tárjuk ki az ablakokat, és hallgatjuk az éneküket, csicsergésüket, trillázásukat. Egyre népesebb körülöttünk a madárkórus, hiszen sok vándormadár is mostanában tér vissza ide, az északi féltekére, és a tavasz a madarak számára a párválasztás és a költés időszaka, ezért szól a madárdal.
A hangkavalkád funkciója azonban meglehetősen prózai, és csupán a romantikus emberi hajlamunk miatt nevezzük éneknek – magyarázta el az Indexnek Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője:
Mert a madárének valójában alapvetően olyan, mint a Rómeó és Júlia erkélyjelenete, megspékelve némi kocsmai szájkaratéval. A tojók számára udvarlás, széptevés, a rivális hímeknek pedig afféle »húzz innen a francba, mert szétütöm az arcodat« típusú keménykedés.
Hihetetlenül bonyolult ennek az egésznek a viselkedésökológiája – mondja Orbán Zoltán –, ugyanis az életben minden az energiákról szól, ezért a madárénekben a tojó és a rivális hím egyaránt azt figyeli, hogy mennyire változatos és dinamikus a hangzás. Ugyanis az a hím képes erősebb hangot kiadni, amelyik fizikailag fittebb, a tojó számára pedig az a kívánatos, hogy vele párosodjon, hiszen ő bizonyul a legjobb genetikai állományúnak, miközben ráadásul a rivális hímnek is elmegy a kedve az egésztől, mert bolond lenne belekötni a nála erősebbe.
A madárdal tehát kocsmai szájkarate a javából, hiszen a madarak beszólogatnak egymásnak, miközben ösztönösen kerülik a kockázatos fizikai küzdelmet, hiszen egy esetleges verekedésben az erősebb kihívó sérülése sem kizárt, amitől egy szempillantás alatt nyilvánvaló hátrányba kerülhet.
Néha – akárcsak az emberek – a madarak is túltolják a kivagyiságot. Ékes példa erre a világ leghangosabb tollas teremtménye, a csombókos harangozómadár, amely udvarlás ürügyén valósággal leüvölti szíve hölgyének a fejét. Ennek a Dél-Amerikában élő, galambméretű madárnak a hímje akár 110 decibelt meghaladó hangerővel is képes rikoltozni, vagyis ne szépítsük: úgy üvölt, mint egy kihangosított rockzenekar, és hangja leginkább egy kapucsengőére emlékeztet. Ez az „ének” az emberi fül számára szó szerint fájdalmas élmény, hiszen számunkra 85 decibel az a felső hangerőérték, amit még hallószervi károsodás nélkül kibírunk. Kérdés, hogy a csombókos nőstények hogyan képesek ezt elviselni. De ez már legyen az ő dolguk.
A madárdalos tavasz áprilisban és májusban éri el a csúcsát, majd a költési időszakban kissé elhalkul a vidék, hiszen olyankor munka van, etetni kell a fiókákat. Aztán júniusban és júliusban következik a második költési időszak, és végül augusztusban ismét elnémul a táj. Élvezzük addig a csőrkaratét!
(Borítókép: Madár énekel egy nádasban 2015. július 13-án az angliai Rochford közelében. Fotó: Dan Kitwood / Getty Images)