Hogyan élte meg, hogy egy adott pillanatban – nem is csak egy pillanatban, hanem a nyolcvanas évtized utolsó negyedében – ön volt Magyarország legnépszerűbb embere? Hiszen a köztársaság kikiáltásakor, 1989. október 23-án szó szerint életveszélyben volt az Országház előtt, a rajongók kevés híján agyonnyomták. 

Csoda volt... (Hosszan hallgat, könnyezik.) A könyvem címlapján (Azok a daliás idők – a szerk.) az a jelenet látható, amikor a tömegben mindenki aláírást akar szerezni tőlem. Az arcomon látszik, hogy egyszerre vagyok mérhetetlenül boldog és rémült, hiszen valóban nem sok hiányzott ahhoz, hogy agyonnyomjanak. Végül egy hivatásos és két önkéntes „kormányőr” menekített be a Parlament épületébe. Való igaz, hogy két parlamenti cikluson keresztül a történések alakítója voltam, 1994 óta pedig inkább csak szemlélője. Nem volt könnyű az átállás, de sikerült. 

Nem csak a parlamenti felszólalásai miatt volt népszerű, az Ablak című tévéműsornak is ön volt az egyik húzóembere, ma úgy mondanánk, frontembere. 

Péntekenként hárommillióan nézték az Ablakot. Igaz, hogy csak egy televízió volt, de manapság melyik csatorna tud ekkora nézettséget produkálni?

1985-ben cseppent bele a politikába, és bár az már a puha diktatúra korszaka volt, azért rejtett magában némi kockázatot párttagként szembemenni a párttal. Sohasem félt? Vagy csak a tudatlanok bátorságával vetemedett olyan felszólalásokra a Parlamentben, mint például 1987 nyarán, amikor teljesen explicit módon hívta tetemre Kádárt és körét az ország csődbe juttatásáért?

Egyetlen esetre emlékszem a ’90 előtti parlamenti képviselői praxisomból, amikor megalkudtam. Félelemből. Nem tudom, emlékszik-e még az olvasó a hipofízisügyre. 1987-ben fény derült arra, hogy a gödöllői székhelyű Humán Oltóanyag-termelő és Kutató Intézet emberi hipofíziseket, agyalapi mirigyeket szállít külföldre állami engedéllyel, az Egészségügyi Minisztérium jóváhagyásával, és devizáért értékesíti azokat. És az 1972-es egészségügyi törvény megtiltotta, hogy holttestből kivett bármely szervért ellenértéket fogadjanak el. Mármost én interpelláltam ebben az ügyben törvénysértés miatt Medve László egészségügyi minisztert. Aki dadogva, remegő kézzel és szájszéllel hadovált valamit válaszképpen, ami minden volt, csak nem elfogadható. A parlamenti ülésterem tele volt nyugati tudósítókkal, és amikor az országgyűlés elnöke megkérdezte, hogy Király Zoltán elfogadja-e a miniszter válaszát, én jobb meggyőződésem ellenére hangos igennel feleltem.

Megalkudott?

Meg. Óriási volt az izgalom a teremben, olyasmi még sohasem történt meg a kommunista parlamentben, hogy egy interpellációra adott választ ne fogadtak volna el. Ez lett volna az első eset a magyar, sőt az egész kelet-európai történelemben. Akkor már volt két lányom, nem szégyellem, megfordult a fejemben, hogy ha én nem fogadom el az interpellációmra adott választ, akkor engem kicsinálnak. Nem akartam balhét. Nem azt mondom, hogy féltem, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem akartam hülyeséget csinálni. Egyébként az akkor uralkodó légkörről mindent elmond, hogy az édesanyám csak 1991 októberében – amikor levittem hozzá Félegyházára az egy hónapos Marci fiamat – merte elmondani nekem, hogy a nagyapám, az ő apja szocdem volt. Nem rablógyilkos, nem kém, nem hazaáruló, hanem – szociáldemokrata. Úgy éltem le az életem nagyobbik felét – 1948-as születésű vagyok –, hogy csak 43 éves koromban tudtam meg a rég elhunyt nyomdász nagypapámról, hogy annak idején a szociáldemokrata párt tagja volt. Az anyám egy ilyen banális titkot nem mert megosztani velem. Másfél hónap múlva meg is halt szegény. Hozzáteszem, volt alapja a félelmének, mivel a kommunizmusban szocdemnek lenni nagyobb bűnnek számított, mint ha nyilas vagy náci lett volna az ember. 

De hiszen 1987-et írtunk, két évvel később már összeomlott az egész létező, szocializmusnak nevezett rozoga tákolmány. Mégsem mert szembemenni a rendszerrel? 

Még 1988-ban sem jutott eszembe, hogy itt másfél évvel később többpártrendszer lesz és köztársaság – nem népköztársaság. Aki azt mondja, hogy 1987-ben előre látta a változásokat, az hazudik. 

Kanyarodjunk vissza a népszerűség kérdéséhez. Az az ember, akit egy ország szeretett ’90 környékén, hogyan tudott alulmaradni a körzetében az 1994-es választáson?

Nagyon egyszerűen. Nem mentem bele a szocik alkujába. Én az MSZDP színeiben indultam, és a szocik felajánlották, hogy induljunk közös listán, és az országoson minden ötödik helyet garantálták volna a számunkra. Én ebbe nem mentem bele, mert attól tartottam, ezzel bekebelezik a szociáldemokrata pártot. Az lett volna belőlünk, mint a KDNP-ből a Fidesz mellett. Ezek után amikor tavasszal azt kértem tőlük, hogy segítsenek nekünk gyűjteni kopogtatócédulákat, beintettek. 

Lett volna létjogosultságuk a szocdemeknek a kilencvenes évek elején Magyarországon?

Igen, ha eltüntetik az állampártot. De nem tüntették el, és az MSZP, az utódpárt lefoglalta a parlamenti patkó bal oldalát. Ott már nekünk, az MSZDP-nek nem maradt hely. A másik pedig az, hogy Petrasovits Anna és Ruttner György addigra már leamortizálta a pártot. Emellett pedig, ma már világos előttem, voltak többen is a pártban, akik feladatot, küldetést teljesítettek az MSZDP szétverésével. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik pártnak állt érdekében a szocdemek ellehetetlenítése.

Megviselte az 1994-es kudarc?

Meg. De nagyon. És utána fejembe vettem, hogy újraegyesítem a két baloldali pártot, az MSZDP-t és az MSZP-t. Ennek az ideának egyébként Nyers Rezső vezetésével voltak pártfogói az MSZP-n belül. Emlékszem, a lellei nyaralónkba össze is hoztam egy tanácskozást. Ezért léptem be az MSZP-be – annak a pártnak az utódjába, amely 1988-ban kizárt engem a soraiból Bihari Mihállyal, Lengyel Lászlóval és Bíró Zoltánnal együtt –, hogy elérjem ezt az újraegyesítést. De ma már világos előttem, hogy ez illúzió volt. Az MSZP senkivel sem volt hajlandó osztozni a politikai aréna bal oldalán. Pedig ostobák voltak, mert az egyesüléssel szalonképesebbé tudták volna tenni a pártjukat, lemoshatták volna magukról, legalább részben, a „komcsi” bélyeget.

Ott tartottunk, hogy 24 évvel azok után, hogy belépett az MSZMP-be, 1998-ban az utódpártnak is tagja lett. És megint jöttek a parlamenti választások.

Kecskeméten indultam, ahol felnőttem. Volt is realitása a győzelmemnek, és a végén nem is volt nagy a különbség a fideszes jelölt között és közöttem. De alulmaradtam, és ezzel be is fejeződött a politikai szereplésem. Kimentem Bostonba a Kennedy Schoolba tökéletesíteni az angoltudásomat – nem volt olcsó mulatság, még szerencse, hogy találtam egy szponzort, aki részben fedezte a költségeimet. Belecsöppentem az amerikai választási harc kellős közepébe, közvetlen közelről figyelhettem a George W. Bush és Al Gore közötti párharcot, a kis Bush győzelmét, akinek az apjával tíz évvel korábban kezet foghattam Budapesten. Aztán hazatértem, és jelentkeztem a Szerencsejáték Felügyeletnél területi főosztályvezetői posztra, de visszadobták a pályázatomat azzal, hogy nincs közigazgatási gyakorlatom. Erre én mondtam, hogy kilenc évig voltam parlamenti képviselő, az nem közigazgatási gyakorlat?! Ezt el is fogadták, és én lettem a pénznyelő automaták engedélyezési főosztályának a vezetője 2000. december 1-jétől. 2011-ig, a nyugdíjazásomig ott dolgoztam. 

Önnél rendszerváltóbb politikus nem volt. Kapott valamilyen kitüntetést?

Igen, mégpedig azt, hogy amikor most jöttem erre a beszélgetésre, az utcán többen is felismertek, és megállítottak. Volt, aki az Ablakból emlékezett rám, volt, aki a parlamenti képviselői időszakomból. Ezek az én kitüntetéseim. 

Mégsem szakított végleg a politikával, mert 2014 környékén még az LMP színeiben is indult Budapesten az önkormányzati választásokon. Miért pont az LMP-ben?

Szimpatikusak voltak, főleg Schiffer András. Kíváncsi voltam, tényleg lehet-e más a politika. De nem nyertem.

Mi a véleménye 2021-ben a magyar parlamentarizmusról, van-e pártpreferenciája? Hiszen szinte valamennyit végigjárta, érdekes módon a Fidesz kivételével.

Őszintén szólva nincsen, lemondtam mindenről. De várjunk csak! Még dolgoztam a Szerencsejáték Felügyeletnél, amikor 2010-ben az MDF színeiben elindultam a parlamenti választásokon...

Na ne...

De bizony! Kapacitáltak, hogy lépjek be a pártba, először a rendszerváltáskor, másodszor 2010-ben, de nem léptem be akkor sem. Azt mondtam: gyerekek, azért lépjek be, hogy majd kirúgjatok? Na mindegy, összegyűjtöttem a kopogtatócédulákat, és akkor megvádoltak a Fidesztől, hogy találtak egy embert, aki azt állította, háromezer forintot fizettem neki a céduláért. Büntetőeljárás indult, még rabosítottak is! Persze aztán ejtették a vádat.

Akkor nem lehet túl jó véleménye a Fideszről...

Fura dolog ez. Annak idején a „Csuhások! Térdre, imára!” beszólásuk az 1990-es országgyűlésben nem volt túl szimpatikus, de maga a párt tetszett, lendületesek voltak, fiatalok. Persze mára hozzám öregedtek... Van egy tulajdonsága a Fidesznek, ami imponál nekem. A hatékonyságuk. A többi párt amatőrnek tűnik mellettük. Ripacsnak. És akkor még jóindulatú voltam. Persze ehhez időre volt szükségük, ez a mostani hatékonyságuk, profizmusuk 1998 és 2002 között még nem volt meg. 

Elmegy szavazni 2022-ben?

Még nem döntöttem, de valószínűleg elmegyek.

És kire fog szavazni?

Még nem tudom, de hajlok arra, hogy a Fideszre. De még kivárok. Van még bő egy évem.

Hogyan definiálná önmagát? Mármint politikailag.

A génjeimben hordozom a konzervativizmust. Apám hatvanéves volt, amikor én 1948-ban megszülettem – anyám feleannyi idős volt –, ő még bőven látta Ferencjóskát, sőt a monarchiában kapta meg a tanári diplomáját, hiszen 1888-ban jött a világra. Ő élő kapcsot jelentett nekem a múltunkkal. Talán úgy mondanám, hogy népi plebejus konzervatív vagyok. 

Mondjon három olyan politikust az 1990 előtti időszakból, akit tisztelt!

Egyet tudok mondani, Németh Miklóst. Németh nélkül nem lett volna rendszerváltozás, vagy ha igen, akkor biztosan nem így zajlik le. És ha még nagyon kellene további kettőt, akkor a két színész képviselőtársamat, Bánffy Györgyöt és Kállai Ferencet mondanám. 

És a rendszerváltozás utáni garnitúrából?

Hát Orbánon kívül nehéz lenne bárkit is kiemelni. 

Biztosan nagy hatást gyakorolt önre a Nagy Imre újratemetésén, 1989. június 16-án mondott beszéde, a „Ruszkik, haza!”

És ha tudta volna Viktor, hogy nyitott kapukat dönget! Németh Miklós március elején kint járt Moszkvában, és megállapodott Gorbacsovval a szovjet csapatok kivonásáról. Csak akkor azt még senki sem tudta Magyarországon...

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)