Nem is olyan régen, alig több mint negyedszázada jelent meg a magyar jogrendszerben a termékfelelősség intézménye, amely alapján a gyártót a hibás terméke által okozott kárért az általánosnál szigorúbb felelősség terheli. A történet egy Buick személygépkocsi rossz kerékfelfüggesztésével kezdődött.
1994. január 1-jén lépett hatályba a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény, amely kimondta: a gyártót az általánosnál szigorúbb felelősség terheli az olyan károkért, amelyeket a hibás termék más életében, testi épségében vagy más dologban okoz.
A gyártót a termékfelelősség a termék általa történT forgalomba hozatalától számított tíz évig terheli, míg a károsult a kártérítési igényét hároméves elévülési határidő alatt érvényesítheti.
Az összesen 15 paragrafusból álló jogszabály szinte teljeskörűen átvette az Európai Unió termékfelelősségre vonatkozó irányelveit.
Menyhárd Attila egyetemi tanár szerint a termékfelelősségi szabályozás egyrészt azzal hozott újdonságot a hazai kártérítési jogba, hogy lehetővé tette a gyártónak a szerződéses láncolattól független perlését, másrészt pedig azzal, hogy viszonylag szűk körben, taxatív módon, a gyártó vétkességétől függetlenül meghatározott esetekben biztosította a gyártó mentesülését a termék hibájából eredő károkért való felelősség alól.
Minden jogszabálynak van története. Az 1994-es termékfelelősségi törvény megszületésének körülményei azonban egészen különlegesek voltak. Az első változatot a kilencvenes évek elején dolgozták ki az Igazságügyi Minisztériumban – Kecskés László akkori helyettes államtitkár irányításával. Aztán jelentkezett két országgyűlési képviselő, hogy ők is készítettek egy törvénytervezetet. Az egyik honatya MDF-es volt, a másik SZDSZ-es. Közös sajtótájékoztatót is tartottak, jelezve, hogy nemes jogalkotási célért összefoghat egymással kormánypárti és ellenzéki politikus. Az MDF-es képviselőt Katona Kálmánnak, a szabad demokratát Lotz Károlynak hívták.
Néhány év múlva Lotz került a kormánypárti oldalra, mégpedig a közlekedési tárca élére. 1998-ban fordult a kocka: Lotz ellenzékbe szorult, míg Katona ismét koalíciós politikus lett. Utóbbi – fideszes színekben – egy miniszteri bársonyszéket is elfoglalhatott, méghozzá Lotz egykori helyét. Végül az igazságügyi tárca – Katona és Lotz javaslatának felhasználásával – hozta tető alá a törvényt, amely két évtizedig, 2014 márciusáig maradt hatályban, amikor is a rendelkezései beépültek az új Polgári törvénykönyv LXXII. fejezetébe.
A magyar törvényi szabályozás megszületése előtt is akadtak bírósági ítéletek, amelyekben – mint például a „robbanós” Color Star színes tévék esetében – a vétkesség vizsgálata nélkül is megállapították a gyártó felelősségét.
Aztán a Legfelsőbb Bíróság egyik döntésében (BH 1993. 678.) a Polgári törvénykönyvnek a szerződésen kívüli felelősségi szabályait alkalmazták egy tipikus termékfelelősségi ügyben. A történet dióhéjban:
két gyermek ment egy boltba vásárolni, és amikor egyikük egy hipót emelt le a porcról, a flakonra gyakorolt nyomás hatására a palackot záró dugó kiesett, és a maró anyag megvakította az egyik gyermeket.
A helyzetet bonyolította, hogy az üzlet két gyártótól vásárolt ilyen terméket azonos jellegű csomagolásban. Ráadásul a balesetet követő zűrzavarban eltűnt a sérülést okozó flakon, ezért lehetetlen volt megállapítani, hogy azt a bizonyos terméket melyik cég gyártotta. Ezzel együtt a Legfelsőbb Bíróság – a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károkért való felelősség szabályait alkalmazva – megállapította az üzlet felelősségét, egyúttal az üzletre mint forgalmazóra hárítva a gyártó megállapíthatóságának és a felelősség áthárításának kockázatát.
A gyártó felelőssége egy több mint száz évvel ezelőtt született, amerikai esküdtszéki ítéletben (MacPherson v. Buick Motor Company) jelent meg először. Egy MacPherson nevű úriember Buick gépkocsijával balesetet szenvedett. MacPherson kártérítésért beperelte a Buick Motor Companyt, és a bíróság 1916-ban az autógyárat marasztalta el, mert az általa kibocsátott autó kerékfelfüggesztése rossz volt, amit okozati összefüggésbe hoztak a balesettel. Benjamin N. Cardozo bíró az ítéletben kimondta:
a veszélyes termékek köre nem szűkül a mérgekre, léteznek egyéb veszélyek; ha hibás a konstrukció, csak a gyártó lehet ezért felelős.
Európában egy csaknem kilencven évvel ezelőtti ügy (Donoghue v. Stevenson) irányította rá a figyelmet a termékfelelősségre. Az történt ugyanis, hogy két hölgy beült fagylaltozni a skóciai Paisley város kávézójába, ahol helyi specialitásként gyömbérsörrel locsolták meg az édességet. Előbb May Donoghue ivott a gyömbérsörből, majd a barátnője a maradék italt kiöntötte a kehelybe. Ekkor vették észre, hogy az üvegből döglött csiga pottyant a fagylaltba. A látványtól May Donoghue előbb sokkos állapotba került, majd kiderült, hogy gyomorfertőzést is kapott. A pórul járt nő először a barátnőjét perelte be, mondván, ő hívta meg fagylaltozni. De nem járt sikerrel. Ezt követően a kávéház tulajdonosa ellen indított eljárást, majd a kiskereskedelmi, illetve a nagykereskedelmi vállalatot perelte, míg el nem jutott a gyártóhoz. A hölgy végül a sörgyártól kapott kártérítést. Az ügy precedenst teremtett.
A múlt század nyolcvanas éveiben
egy német bíróság megállapította a gyártó felelősségét a termék reklámjában közölt hamis információkért is.
Egy terepjáró gyártója televíziós reklámban ecsetelte négykerék-meghajtású autója kiváló képességeit. A hirdetésben a gépkocsi göröngyös terepen haladt, miközben a kísérőszöveg azt sugallta, hogy az autó tetszőleges terepviszonyok között is teljes biztonsággal használható. A botrány akkor tört ki, amikor egy vevő a reklámban szereplő járművel annyira óvatlanul hajtott terepen, hogy felborult, és a baleset következtében két utasa életét vesztette, kettő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. A bíróság elfogadta a vevő reklámra történő hivatkozását, mivel a hirdetés alapján valóban úgy tűnt, hogy a terepjáró utasai csekély óvatosság mellett is teljes biztonságban érezhetik magukat.
(Borítókép: Gräfl János / Index)