Volt kultuszminiszter és hat évtizeden át országgyűlési képviselő. Ötször jelölték Nobel-békedíjra, de nem kapta meg. Elnyerte viszont a nemzet tiszteletét és nagyrabecsülését az első világháború utáni béketárgyalásokon nyújtott teljesítményéért. 175 éve, 1846. május 29-én született Apponyi Albert.
Szikár, délceg ember volt, tekintélyt parancsoló, dús szakállal. Nemcsak fizikai adottságai miatt magaslott ki kortársai közül. Szellemileg is rendkívül jól el volt eresztve. Világot látott, széles látókörű, sokoldalúan művelt, öt nyelven beszélő arisztokrataként tűnt ki, aki magától értetődő természetességgel hatott környezetére. Ehhez társult nem kevés eleganciája és sármja, de legfőképp szónoki tehetsége, meggyőző ereje. Élt is ezzel a képességével!
Apponyi Albert 1846. május 29-én született Bécsben. Mélyen vallásos főnemesi családban nőtt fel. Amíg azonban Széchenyi Istvánnak vagy Batthyány Lajosnak később kellett megtanulniuk magyarul, addig a konzervatív szellemű Apponyi családban a kezdetektől magyar anyanyelven cseperedett Apponyi Albert, aki már gyermekkorában tökéletesen elsajátított több nyugat-európai nyelvet.
Az ifjú gróf a kalksburgi jezsuita kollégiumban nevelkedett, majd a bécsi és a pesti egyetemen jogot hallgatott. 1868-ban a filozófia és az államtudományok doktora lett. Tanulmányai végén körbejárta a fél világot, megfordult Franciaországban, Németországban és Angliában, de ott volt például 1869 őszén a Szuezi-csatorna megnyitásánál is.
A kiegyezést követően a Deák-párthoz, majd a Sennyey-féle konzervatív párthoz csatlakozott, 1899-ben a kormányzó Szabadelvű Párt tagja lett. 1901-ben megválasztották a képviselőház elnökévé. 1903-ban az agrárérdekek védelmében megszervezte az ellenzéki Nemzeti Pártot. Egy évvel később belépett a Függetlenségi Pártba.
Hat évtizeden keresztül volt országgyűlési képviselő. Jól felépített szónoklatait a parlament mindkét oldaláról legtöbbször dübörgő taps fogadta.
Az 1880-as évektől figyelme a nemzetiségi kérdés felé fordult, és ez későbbi pályafutásának is meghatározó elemévé vált. Kultuszminisztersége alatt, 1906 és 1910 között lehetősége adódott arra, hogy az általa alapvető fontosságúnak tartott közoktatásban megszilárdítsa a magyar nyelv és szellem pozícióit. Ennek jegyében terjesztette be az Országgyűléshez „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanítók járandóságairól” szóló törvényjavaslatát, amely „biztosítani törekszik a különböző jellegű iskoláknál az állami és nemzeti érdekek megóvását”.
A tanítói fizetések felemelésével az 1907. évi XXVII. törvénycikk, amelyet Lex Apponyinak is neveztek, arra ösztönözte a kevésbé tehetős felekezeti iskolákat, hogy állami támogatásért folyamodjanak. Ennek elnyeréséhez azonban feltételül szabta, hogy „minden iskola kifogástalanul hazafias állampolgári nevelést adjon”.
Romsics Ignác történész a Magyarország története a XX. században című könyvében így írt törekvéseiről:
Apponyi szeme előtt egy olyan többnyelvű, de kulturálisan integrált ország képe lebegett, amelyben a magyart mindenki értette, sőt a jövő értelmisége lingua francaként használta volna. A törvény ennek érdekében minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát, beleértve az egyházi és községi iskolákat is, arra kötelezett, hogy a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsa, hogy »a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni«.
Vallásügyi és közoktatási miniszterségének talán legjelentősebb eredménye az 1908. évi XLVI. törvénycikk volt, amely az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szólt. A mindösszesen kilenc paragrafusból álló jogszabály kimondta, hogy az állami, községi és hitfelekezeti elemi mindennapi és ismétlő tanfolyamain a tanítás teljesen ingyenes, csak ötven fillér beiratkozási díj szedhető, amit az ifjúsági és tanítói szakkönyvtár gyarapítására kell fordítani.
Nemcsak az általa beterjesztett törvények, hanem miniszteri rendeletei is nagy jelentőségűek voltak.
Többek között kötelezővé tette a megemlékezést a békenapról, a madarak és fák ünnepéről, rendeletileg támogatta az iskolák alkoholellenes küzdelmét, valamint a csecsemő- és gyermekvédelmet.
1914 nyarán a képviselőház üléstermében „Hát végre!” felkiáltással üdvözölte a hadüzenetet, mindazonáltal a háborúban magyar részről csak „elemi védelmi kötelezettséget” látott, és sok honfitársához hasonlóan bízott abban, hogy az – mint rövid megtorló akció – gyorsan véget ér. Pár hónappal későbbi megnyilatkozásait azonban már nem az optimizmus, hanem a háború végzetszerűségének víziója szőtte át, mintegy megérezve a történelmi Magyarország összeomlását.
Apponyi nevét ma legtöbben onnan ismerik, hogy ő képviselte hazánkat az első világháború utáni béketárgyalásokon. A kortársak szerint nem is volt kérdéses, hogy a nemzetközi jogban jártas, öt nyelven is kiválóan beszélő diplomata vezesse a magyar delegációt. A gróf alaposan megszerkesztett, franciául és angolul előadott, majd olaszul is összefoglalt, 1920. január 16-án elhangzott beszéde akkor és az adott környezetben mégis anakronisztikusan hatott. A túlnyomórészt a győztes hatalmak képviselőiből álló hallgatóság, amely már jóval korábban elhatározta Magyarország feldarabolását, az előadói teljesítménynek kijáró nagy figyelemmel, de szenvtelenül hallgatta a szónokot.
A beszédet sokan helytelenül „trianoninak” nevezik, pedig valójában az a francia fővárosban, a külügyminisztérium földszinti dísztermében a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtt hangzott el, és nem a versailles-i Trianon-kastélyban.
Nem titkolhatjuk el, mindenekelőtt, megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. E megütközés könnyen megmagyarázható. A többi, háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére lényeges oly területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonassanak. [...] Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a központi hatalmaknak bűnösségét, és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.
Később kifejtette, ha a győztes hatalmak mindenképpen ragaszkodnak a tervezetben szereplő határokhoz, akkor népszavazást kér.
Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az.
A gróf a magyarok kulturális felsőbbrendűségéről is beszélt a békekonferencia vezetői előtt. Ezt azzal magyarázta, hogy a szomszéd népek „történelmük szerencsétlen eseményei folytán később léptek be a művelt népek családjába”, mint a magyarok.
Kritikusai szerint kivihetetlen volt az a szándéka, ahogy az a beszédéből is kitűnt, hogy éppen a győztesekkel állíttassa helyre 1920-ban a történelmi Magyarországot. Mint hangsúlyozták, ha a „színmagyar” (mai) határmenti területekre koncentrált volna (Csallóköz, Felső-Magyarország déli része, a Partium északi része vagy a Délvidék északi része), talán nagyobb esély lett volna a kiigazításra. Apponyi felszólalása után néhány nappal Teleki Pál, aki szintén tagja volt a párizsi küldöttségnek, térképet is készített a trianoni határok mentén élő magyarság lélekszámáról, de már hiába. Az úgynevezett vörös térkép, azaz a „Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján” újdonsága abban rejlett, hogy a nemzetiségek szerinti népességeloszlást a világon elsőként a népsűrűség figyelembevételével ábrázolta.
Függetlenül a békedelegáció erőfeszítéseitől Magyarország azokat a határokat kapta 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a Galérie des Cotelles-ben aláírt békeszerződésben, amelyeket a győztes hatalmak előzetesen megállapítottak számára. Apponyi lakonikusan megjegyezte:
Meghallgattak, de nem hallgattak rám!
A Horthy-korszakban működését a külpolitikára, azon belül is a népszövetségi tevékenységre helyezte át; több mint egy évtizedig volt magyar állandó fődelegátus. A halál is a Nemzetek Szövetsége székhelyén, Genfben érte 1933. február 7-én. „Egész életét a nemzetének áldozta” – írta róla Herczeg Ferenc. Egy héttel később tartották a gyászszertartást.
Temetése napján, február 14-én az állami gyász jeléül Budapest összes üzletét és az ország valamennyi iskoláját zárva tartották.
Az elhunytat a Mátyás-templom kriptájába, királyok mellé temették. Földi maradványait egy évtizeddel később, 1943 őszén helyezte át családja az éberhárdi (malinovói) sírboltjukba.
Apponyi Albertet 1911 és 1932 között ötször jelölték Nobel-békedíjra, de végül nem nyerte el a kitüntetést. Ady Endre, aki sokszor vitába szállt vele, 1911-ben a Nyugatban így írt róla:
Apponyit szabad, lehet szidni, magyarázni, megérteni vagy szeretni, de nem szabad s nem lehet meg nem bámulni. Élete fölött is vitázhatunk, mondhatjuk, hogy a fórumnak csak garabonciás diákja volt, de azt senki sem mondhatja: nem volt szép ez az élet. Talán se hasznos, se teremtő élet nem volt az Apponyié, de haszonleső és cinikus sem volt egy pillanatig sem.
A Nemzeti Múzeumban június 13-áig látogatható a Szónok a pulpituson – Emlékkép gróf Apponyi Albertről című időszaki kiállítás, ahol megtekinthető az a festmény, amely a híres szónokot az Országház pulpitusán ábrázolja. Apponyi Albert születésének 175. és a trianoni békeszerződés 101. évfordulóján nemcsak a restaurált festményt és annak rekonstruált díszkeretét mutatják be, hanem azt a múzeumi szakmai munkát is, amely feltárja a műtárgyak gazdag kulturális kapcsolatrendszerét és történetét.
Azt a hintót, amit az 1933-as temetésén használtak, a Fiumei Úti Sírkertben lehet megtekinteni. A csaknem négy méter magas, öt és fél méter hosszú hintót a világ egyik legnagyobb gyászhintajaként tartják számon. A hintó a restaurálás végeztével került a kiállítási helyére, ahol egy, a jármű szakszerű tárolásra alkalmas üvegpavilont és szabadtéri kiállítóteret alakítottak ki, a hintó történetét bemutató, gazdag képanyagot felvonultató interaktív felülettel.
(Borítókép: Apponyi Albert a német elnöki palota előtt 1928. január 1-jén. Fotó: Imagno / Getty Images)