Százhuszonöt éve, 1896. június 7-én született Magyarország egykori miniszterelnöke, Nagy Imre. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, 1958-ban rendezett koncepciós per során nem kért kegyelmet, és utolsó szavaival a magyar népre és a nemzetközi munkásosztályra – nem pedig a pártra – bízta ügye megítélését. Az 1989-es újratemetésével véget ért a Kádár-rendszer.
2006 októberében, pár nappal az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója előtt Bihari Mihállyal, az Alkotmánybíróság akkori elnökével ellátogattunk a Nagy Imre Emlékházba, ahol Jánosi Katalin, a mártír miniszterelnök unokája és Kende Péter történész kísért végig minket a történelmi falak között. Nagy Imre és felesége, Égető Mária 1949-ben költözött be a házba, és mindvégig lakbért fizettek az állami tulajdonú villa használatáért. Mint megtudtuk,
a korszak politikai és művészeti életének kimagasló személyiségei fordultak meg az Orsó utca 43. szám alatti házban, ahol még a legkeményebb években is helye volt a párbeszédnek és a vitának.
Ez történt hatvanöt évvel ezelőtt, 1956. június 6-án este is, amikor Nagy Imre 60. születésnapja alkalmából jött össze népes társaság. A rendezvényt a diktatúra szervei „ellenzéki tüntetésként” külön határozatban ítélték el.
Nagy Imre 1896. június 7-én született Kaposvárott. Apja tisztiszolga és vasúti szerelő, anyja cseléd volt. Négy gimnázium után lakatossegéd lett, és csatlakozott a munkásmozgalomhoz. 1915-ben behívták katonának, majd egy év múlva orosz fogságba esett. Kiszabadulása után részt vett az oroszországi polgárháborúban a bolsevikok oldalán. 1920-ban belépett a bolsevik pártba. Hazaérkezése után, 1924-ben a Magyar Szociáldemokrata Párt tagja lett, azonban 1925-ben a párt kizárta soraiból, mert vitája támadt két vezetőségi taggal. Még ebben az évben belépett a Magyarországi Szocialista Munkáspártba, de az MSZMP-t 1927-ben betiltották. 1930 és 1944 között megint Moszkvában élt.
1944 őszén kidolgozta a magyarországi földreform tervét. Novemberben hazatért, és a Központi Vezetőség tagja lett. Előbb az Ideiglenes Kormány földművelésügyi minisztere, majd a Tildy-kormány belügyminisztere volt. 1949-ben elvesztette politikai bizottsági tagságát. 1950 decemberétől élelmezési miniszter, 1952 januárjától begyűjtési miniszter, novembertől a minisztertanács elnökhelyettese volt.
Berija szovjet belügyminiszter javaslatára júniusban miniszterelnöknek jelölték Nagy Imrét, aki az MDP vezetősége előtt kijelentette, hogy a párt letért a marxizmus–leninizmus alapjairól. 1953. július 2-ától lett miniszterelnök. Kormányfőként felhagyott az erőszakos kollektivizálással a mezőgazdaságban, mérsékelte az iparban a beruházási tervet, árcsökkenést és béremelést hajtott végre, megszüntette a kitelepítéseket és az internálótáborokat, eltörölte a rögtönbíráskodást.
1954–1955-ben Rákosi Mátyást tartotta felelősnek Rajk László, Kádár János és más kommunista vezetők elítéléséért. Moszkvában viszont élesen bírálták, önkritikát és az irányvonal megváltoztatását követelték tőle. 1955. március 2-án Rákosi Mátyás beszámolója nyomán az MDP Központi Vezetősége határozatot hozott a pártot és a szocializmust fenyegető jobboldali elhajlásról, és ebben Nagy Imrét nevezték meg felelősként. Egy héttel később Nagy Imre személyesen közölte Apró Antallal és Dobi István államfővel, hogy lemond a kormányfői posztról és a PB-tagságról, lemondólevelét nem tárták a nyilvánosság elé. Ezt követően súlyos szívinfarktuson esett át.
1955. április 14-én a Központi Vezetőség határozatot fogadott el, amely szerint Nagy Imre „antimarxista, antileninista, pártellenes nézetei összefüggő rendszert képeznek”, és ezek megvalósítása érdekében „pártszerűtlen, pártellenes, sőt frakciós módszerekhez folyamodott”, emiatt a vezetésből kizárta őt a KV, egyúttal valamennyi posztjáról is visszahívta.
1956. október 13-án saját kérésére vették vissza az MDP-be. Az október 23-án tüntető tömeg miniszterelnöki kinevezését követelte. E tisztségében igyekezett elfogadtatni a forradalom célkitűzéseit a szovjet vezetéssel, egyúttal mérsékelni az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, október 30-án kihirdette a többpártrendszer újbóli bevezetését.
Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezte. Ennek megfelelően a nemzeti kormányon belül szűkebb kabinetet létesített, amelynek tagjai: Nagy Imre, Tildy Zoltán, Kovács Béla, Erdei Ferenc, Kádár János, Losonczy Géza és a szociáldemokrata párt által kijelölt személyiség.
November 1-jén bejelentette az ország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. 1956. november 4-én, hajnali 5 óra 20 perckor drámai rádiónyilatkozattal fordult az ország és a világ közvéleményéhez:
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.
A szovjet csapatok bevonulása napján, november 4-én társaival a jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan november 22-én Kádár János – miután kezeskedett a biztonságukért és a büntetlenségükért – kicsalta őket. Ezután a romániai Snagovba szállították.
Snagovi jegyzetei arról árulkodtak, hogy Nagy Imrének lesújtó véleménye volt Kádár Jánosról.
Neosztálinistának nevezte őt, és árulással vádolta az új főtitkárt, felróva neki, hogy a negyvenes években feloszlatta a pártot, hogy Horthyék idején besúgó volt a rendőrségen, és hogy kinyilatkoztatásai ellenére mindvégig hűséges volt Rákosihoz.
A szovjet és a magyar párt vezetőinek egyeztetését követően 1957. április 9-én az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága határozatot hozott letartóztatásukról, amit Nagy Imre esetében április 14-én hajtottak végre. A letartóztatás után Budapestre szállították, ahol elindult ellene az eljárás.
Noha Kádár János mielőbbi felelősségre vonást követelt, mégis az ítélet csak 15 hónap múlva, 1958. április 15-én született meg. A per elhúzódásának több oka is volt: egyrészt a szovjet vezetés nyomására két alkalommal is elhalasztották a tárgyalást, másrészt bonyolult volt az eljárás.
A per megmaradt iratai arról tanúskodnak, hogy Nagy Imre pontosan értette, mit akarnak a kihallgatói. A kommunista párt egyik vezető tisztviselőjeként korábban maga is látott hasonló eljárásokat, így tudta, az a cél, hogy végül ő maga ismerje el az ellene felhozott vádakat. Ezért kezdetben megtagadta a válaszadást, és a jegyzőkönyveket sem írta alá, később pedig politikai nyilatkozatot akart tenni, amihez viszont a kihallgatói – Ferencsik József ezredes és Kapitány István őrnagy – nem járultak hozzá.
Nagy Imre az egész eljárás, így letartóztatása törvénytelensége miatt is tiltakozott.
Később be kellett látnia, hogy tiltakozása nem jár eredménnyel. Június 14-én fordulat következett be a kihallgatásban: a volt miniszterelnök részletesen előadta a forradalom napjaiban véghez vitt cselekedeteit, ám tartózkodott attól, hogy bármilyen formában értékelje az elhangzottakat. A kihallgatások szakasza július 30-án lezárult. A kihallgatók nem érték el céljukat, hiszen nem fogadta el tetteinek kihallgatók által javasolt minősítését. Augusztus 17-én a nyomozást is lezárták.
Az MSZMP Központi Bizottsága 1957. december 21-én döntött a per megkezdéséről. Az ügy a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa elé került, ahol egyfokú eljárással, a fellebbezés kizárásával kívántak dönteni. A vádlottak 1958 januárjában választhattak védőt a megbízható ügyvédek állambiztonságiak által összeállított listájáról.
A január 28-án kelt vádirat tíz személyt vádolt különböző bűncselekmények elkövetésével. Nagy Imre elsőrendű terheltet, a minisztertanács volt elnökét „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése” és „hazaárulás” bűntettével vádolták. A vádirat előbb általánosságban jellemezte a vádlottak tevékenységét, és részletesen bemutatta az „ellenforradalom” lefolyását. Ezután személyekre lebontva elemezte a vádlottak tevékenységét: Nagy Imre célja már a forradalom előtt az volt, hogy előkészítse a hatalom megszerzését, és az októberi napokban már az előzetes terv szerint járt el.
A per február 5-én kezdődött, de február 6-án véget is ért, mert a szovjetek halasztást kértek. A per váratlan elhalasztása – amit Szalai József, a legfőbb ügyész helyettese jelentett be, és amiről valószínűleg még Radó Zoltán tanácselnök sem tudott – a vádlottakra kedvezően hatott, hiszen reménykedni kezdtek valami pozitív fordulatban. Ahogy azonban teltek-múltak a hónapok, a vádlottak egyre mélyebb apátiába estek.
1958. június 9-én folytatódott a per. Nyikita Hruscsov már egyáltalán nem ragaszkodott a szigorú ítéletek kiszabásához, Kádár azonban nem hagyta, hogy a per lezárulásába bármilyen hiba csússzon. A perrendtartási szabályok alapján új pert kezdtek, és ez módot adott az első per alkalmával túlságosan engedékenynek bizonyuló Radó Zoltán tanácselnök lecserélésére. A helyére kerülő Vida Ferenc már „bizonyított” hasonló ügyekben.
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa június 15-én 17 órakor hirdetett ítéletet. Nagy Imre az utolsó szó jogán elmondta:
A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki, és ezért Nagy Imrét kötél általi halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, míg Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte.
A volt miniszterelnök nem kért kegyelmet, az ügyvédje igen. A halálos ítéletet meghozó népbírósági tanács ekkor kegyelmi tanáccsá alakult, majd rendkívül rövid idő alatt visszautasította a kérvényt.
Másnap, 1958. június 16-án hajnali ötkor Nagy Imrén, Maléter Pálon és Gimes Miklóson végrehajtották a halálos ítéletet. A három mártír holttestét egy jeltelen sírba temették.
Nagy Imre utolsó éjszakájáról keveset lehet tudni. Állítólag valamit írt, ám ez az írása máig nem került elő. Azt viszont tudjuk, hogy a per folyamán végig ellenállt a vád állításainak, és semmit sem volt hajlandó elismerni. A jegyzőkönyvek azt sugallják, hogy az egykori miniszterelnök hű maradt hazájához: utolsó szavaival a magyar népre és a nemzetközi munkásosztályra – nem pedig a pártra – bízta ügye megítélését.
A rendszerváltozás hajnalán a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt Nagy Imre és társai 1958-as büntetőperében.
A Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-án hozott határozatában az ügyészi óvással egyetértve megállapította, hogy a Nagy Imre és társai ügyében hozott ítéletek törvénysértőek, ezért azokat hatályon kívül helyezte.
Csak 1989. március 29-én kezdték meg Nagy Imre maradványainak kihantolását, majd április 6-ig Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza holttestét is megtalálták. Az egykori miniszterelnököt és mártírtársait a kivégzésük évfordulóján, 1989. június 16-án temették újra, utolsó útjukra több száz ezres tömeg kísérte el. Az ötórás megemlékezés során többek közt az egykori halálraítélt Mécs Imre, Király Béla, a forradalmi Nemzetőrség egykori parancsnoka és az ellenzéki Fidesz politikusa, Orbán Viktor mondott beszédet.
Ezzel véget ért a Kádár-rendszer.
(Borítókép: Nagy Imre miniszterelnök megérkezik a Parlamentbe a forradalom első estéjén, 1956. október 23-án. Fotó: Hollós Tibor / MTI)