Az 1867-es kiegyezést követő modernizációs változások leglátványosabb szemelvénye a nyomtatott sajtó fejlődése volt. A modernek mondható tömegsajtó kialakulásához pedig mind gazdasági-társadalmi, mind kulturális és technológiai változók együtthatója vezetett. Az újságírás központja pedig az 1873-ban frissen egyesített Budapest lett.
A magyar újságírók megosztottsága nem új keletű, mégis, amikor a szükség úgy hozta a folyamatosan fejlődő nyomtatott sajtó képviselői, 125 évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy legyenek bár pesti zsurnaliszta társaság vagy vidéki "lenézett" újságírók, összefognak egy közös cél érdekében. A szervezet működése nem sokkal létrejötte után kibővült egy nyugdíjintézettel, segítőalappal és más egyéb olyan intézménnyel is, aminek a célja a biztonság megteremtése volt.
A millennium évében, 1896-ban, Mikszáth Kálmán elnökletével megalapították a Budapesti Újságírók Egyesületét azzal a céllal, hogy kiálljon és védje a sajtószabadságot, illetve, hogy
támogassa az újságírói tevékenységet segítő jogszabályi környezetet és a munkáltatói kultúrát.
A szervezet megalakulásakor a hírlapírók kitaláltak egy szlogent, amit gyakran emlegettek: „Az újságírás a legbiztosabb pálya, ha időben abbahagyják.”
A Vasárnapi Újság hasábjain a következőképpen számoltak be az eseményről:
E hó 12-ikén a hírlapírók ily czim alatt új egyesületet alakítottak a fővárosban, melynek már is 164 tagja van. Az új egyesület tagjai csakis budapesti hivatásos újságírók lehetnek abból a czélból, hogy egymásnak anyagi és erkölcsi érdekeit egyesületi szervezettel szolgálják és támogassák. Az alakuló közgyűlést a hírlapírók nyugdíjintézetének helyiségeiben e hó 12-ikén tartották meg Heltai Ferencz vezetése mellett. Az alapszabályok letárgyalása után a tisztikart és a választmányt választották meg a következő eredménynyel: Szavazott 80 tag. Elnök lett Mikszáth Kálmán [...].
A választmány tagjai között helyet kapott például Bajza József, Cziklai Lajos, Gerő Ödön, Halász Imre, dr. Heltay Ferencz, Jancsó Dezső, Kiss József, Sturm Albert, dr. Székely Béla és Vészi József - a későbbi elnök - is.
Mikszáth Kálmán a szervezet létrejöttekor, székfoglalójában elmondta:
„...mint állandó mesterség vétessék a hírlapírás és nem kétes exisztenciák alázkodásának, vagy stréberek zajosan csörtető átvonulásának a betűkkel barázdált fehér mezőn. Ez okból érzem magamat jogosítva a választás elfogadására.”
Az 1896-os júliusi megalapuláskor 164 tagot számlált a szervezet. 1899-ben Mikszáth Kálmán lemondott elnöki posztjáról, új elnöküknek Vészi Józsefet, az egykori Budapesti Napló szerkesztőjét választották, akiről Kosztolányi Dezső a következőképpen írt:
Az az irodalmi nemzedék, mely oldalánál nőtt fel, el-nem-múló hálával tartozik neki, hogy fölszabadító bátorítást, önérzetet kapott tőle, de leghálásabb azért, hogy személyében egyszerre szerette meg az életet és az írást."
A szervezetnek 5 évvel létrejötte után, 1901-ben, már 282 tagja volt. Többen adományokkal vagy egyéb szolgáltatásokkal járultak hozzá az egyesület működéséhez. Voltak olyan budapesti orvosok, akik ingyen kezelték az egyesület tagjait, vagy például olyan gyógyszerészek, akik kedvezményeket adtak a testület tagjainak a gyógyszerárakból.
1906-ban Vészi József leköszönt az elnöki posztról, mondván „olyan időket élünk, ami nem kedvez az egyesületi életnek”. A taglétszám 287-re nőtt ugyan, de a korábbi 5 évhez képest gyakorlatilag alig változott.
Az első világháborút után, az 1919-1920-as években, az újságírók ráeszméltek, hogy érdekeiket jobban tudják érvényesíteni, ha összefognak, így
a Budapesti Újságírók Egyesülete és az 1890-ben Kulinyi Zsigmondnak, a Szegedi Napló főszerkesztőjének elnökletével megalakult Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége közösen létrehozta a MÚE-t, azaz a Magyar Újságírók Egyesületét.
A MÚE soha nem volt olyan erős, hogy közvetlenül be tudjon avatkozni a társadalmi-politikai döntési folyamatokba, így céljaik elérése érdekében, vagy a sajtószabadság védelmében akciókat és demonstrációkat szerveztek.
1932-ben felvetődött, hogy kamarává alakuljanak, ugyanis a kormány azt szorgalmazta, hogy „felelősséget vállalnak az anyagi és szociális helyzet javításáért, az újságírók intellektuális színvonalának emeléséért, de véget kell annak vetni, hogy bárki újságíró lehessen”. A következő években a kamara alapításának kérdése megosztotta az újságíró társadalmat, ezért ötvenen kiváltak. Az 1938. évi első zsidótörvény második paragrafusa utasította a kormányt, hogy az időszaki és nem időszaki lapok, kiadók szerkesztői és állandó munkatársai részére Sajtókamarát szervezzen. Ilyen munkakörben csak a felállítandó Sajtókamara tagja volt alkalmazható.
A Sajtókamara tényleges megszervezése az 1939. évi második zsidótörvény alapján valósult meg, amely a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szólt. A zsidó származású újságírók arányszámát a Sajtókamarán belül 6 százalékban maximalizálták. Ugyan annak az évnek a júniusában pedig létrejött az Országos Magyar Sajtókamara is.
Az újságírók egy kisebb csoportja nem akart csatlakozni a kamarához, ezért 1945-ben bejelentették a Nemzeti Tanácsnak, hogy megalapítják a ma is létező Magyar Újságírók Országos Szövetségét, amely elkezdte egy más típusú sajtószövetség kiépítését.
(Borítókép: Újságárus a peronon a Keleti pályaudvar csarnokában 1948. május 28-án. Fotó: MTI Fotó / Magyar Képszolgálat: Valner)