Ha nem történik semmi, még ez is megtörténhet. A kormány egyelőre lesöpört az asztalról egy negyvenmilliárd forintos megmentési tervet, mondván, a Velencei-tóra most nincs pénz. Hiába tiltakoztak civilek a Velencei-tó partján pár napja oly módon, hogy PET-palackokból töltötték fel a leapadt tavat.
Az a száz liter, amit visszaadtak Európa egyik legmelegebb tavának, persze vajmi kevés. Az akciót figyelemfelkeltésnek szánták: nyár közepére ugyanis a víztömeg majdnem fele eltűnt, és a vízszint most is ijesztően alacsony: a szükséges 130–170 centiméter helyett nem egészen kilencven centi mély. Egy meleg nyári napon a párolgás akár fél centméterrel is csökkentheti a vízmélységet. Évente körülbelül egyméternyi víz párolog el a tóból. Megoldás pedig egyelőre sehol.
Magyarország harmadik legnagyobb tava (a Balaton és a Tisza-tó után) mindig is sekély volt, átlagosan másfél méter mély, ezért nem annyira meglepő, hogy hosszan tartó csapadékszegényebb időszakokban szinte gázlóvá apad, sőt átlagosan mintegy százévente ki is szárad. 1863 és 1866 között annyira, hogy feljegyzések szerint medrében a fehérvári huszárok gyakorlatoztak. Vészes vízhiány legutóbb 1993 és 2003 forró és száraz nyarain fordult elő, aztán a nedvesebb időszakokban szép lassan újra feltöltődött a tó.
Noha köztudott, hogy minden tó sorsa, hogy előbb-utóbb feltöltődik, elmocsarasodik, a tizenkét-tizenötezer éve keletkezett Velencei-tó azonban még csak életútja felénél jár. És, ahogy eddig is, valamikor pocsolyává fogy, valamikor pedig kiárad. Ez az esőzésektől függ. Csakhogy ennek ma már nem kellene így lennie.
A tó ugyanis régóta szabályozható, keleten a Császár-víz (Császár-patak) táplálja, amelynek felső szakaszára már ötven éve víztározók épültek. A zámolyi és pátkai tározó együttesen tíz-tizenegymillió köbméter vizet képes összegyűjteni. Ennyi víztömeg pedig negyven centiméterrel emelhetné a vízszintet.
Hát az, hogy most alig van bennük víz, ráadásul annak minősége sem megfelelő. A patakocska pedig csak lassan tölti fel a tározókat. A Velencei-tó vízgyűjtőterülete meglehetősen kis kiterjedésű (hatszáz négyzetkilométer), a lehullott csapadékot ugyanis a legtöbb helyen elvezetik a vízügyesek, de nem a patakba vagy közvetlenül a tározókba.
Megoldás lehet az Antall-kormány idején, 1993 nyarán megépült és a tótól északra húzódó kincsesbányai vízbázisból ide vezetett több kilométer hosszú csővezeték. Az ígéretek ellenére ódzkodnak azonban megnyitni a csapokat, a vízbázis látja el ugyanis Székesfehérvárt is, egy esetleges vízhiányért nem szívesen vállalná senki a felelősséget. De félnek az idegen, esetleg inváziós fajok megjelenésétől is, kiszámíthatatlan ugyanis, milyen folyamatokat indítana be például pár váratlanul megjelenő új halfaj.
De nem kell idegen élőlény sem egy ökológiai katasztrófához: annyira sekély és meleg volt a víz már nyár elején is, hogy az oxigénhiányban több mint háromtonnányi hal, a teljes állomány két százaléka fulladt meg. Sokkolta őket a hirtelen jött tízfokos vízmelegedés júniusban, amikor egy hét alatt 15-ről 25 fokra emelkedett a vízhőmérséklet. Az a kevés meleg víz pedig igazi paradicsom az algáknak, amelyek, hasonlóan a Balatonhoz, a kilencvenes években több helyen szinte fürdésre alkalmatlanná, élvezhetetlenné tették a vizet, és időről időre most is kivirágoznak. Ahogy most a microcystis, a mérgeket termelő kékalgafaj is.
Ha mindez nem lenne elég, tíz napja öt strandot kellett ideiglenes bezárni a szennyezett víz miatt, népegészségügyi szakemberek csatornából bemosódó emberi ürüléket orrontanak.
Egyelőre nem fog kiszáradni a tó (most még), de hamar kritikussá válhat a helyzet, ha nem pótoljuk mi magunk vagy a természet a vizet. Megnyugtató megoldás lenne a víztározók bővítése és a vízgyűjtőterület csapadékvizeinek összegyűjtése, becsatornázása.
Ha optimistán tekintünk a tóra, örülhetünk, hogy egyáltalán létezik. Tókörnyéki gazdák már százötven éve véglegesen le akarták csapolni az ekkor éppen félig kiszáradt tavat. Szemük előtt óriási termékeny szűzföldek terültek el (akárcsak a Balaton esetében, kiszárítására már Mária Terézia idején részletes tervek születtek). Velük szemben a felbőszült halászok és a nádvágók álltak, akik szerint nem kell aggódni, hónapok alatt úgyis megtelik újra a tómeder. A gazdák bevetették azt az érvet is, hogy mennyire egészségtelenek a lápok, mocsarak. A korabeli tiszti főorvos végül kimondta: nem, nem károsak.
Így maradt meg nekünk a Velencei-tó, és vált a harmincas évektől kezdve fokozatosan lebetonozott partú, egybefüggő üdülőhellyé, amelynek sorsa egyre bizonytalanabb.
(Borítókép: Kilátás a 2018 márciusában átadott Bence-hegyi kilátóról. Fotó: Faludi Imre / MTVA / Bizományi)