Komolyan zavarban vagyok, hogy a héten történt belpolitikai események közül melyeket emeljem ki, és próbáljak segítséget nyújtani, a saját világlátomásom segítségével megérteni vagy legalább megemészteni.

Az elmúlt héten kétségtelenül meglepetést okozott sokunk számára, hogy az összefogósdival próbálkozó féltucatnyi párt mennyire nem képes összehangolni a megszólalásait, akcióit, mennyire nem képes megfelelően súlyozni a kormányzati hibákból, vitaható döntésekből keletkező ügyeket.

Nyár van, meleg van, a koronavírus-járvány okozta félelemmel, aggódással teli hosszú hónapok után tényleg mindenkinek szüksége lenne a kikapcsolódásra. Ám azok, akik jövőre a kormányzás felelősségét szeretnék átvenni Orbán Viktoréktól, nem nagyon engedhetnék meg maguknak a felhőtlen kikapcsolódást, a hibázás lehetőségét hordozó lazulást.

A politikusok egy része – az úgynevezett celebektől ellesett módon – a közösségi médiát saját rajongótáborának szórakoztató bulvártartalommal való kiszolgálására használja, Németh Szilárd értelmezhetetlen lecsójával hívta fel magára figyelmet, Kunhalmi Ágnes mindig igyekszik mosolyt fakasztani, és ez mindig sikerül is neki. Míg korábban a komoly szakértelem imázsával kacérkodó Tüttő Kata egy ló hátán lovagolt ki a tengerből egy sziget partjainál, addig az illetékes ombudsmant nem zavarta a napozásban a Pegasus-ügy árnyéka.

Döntéshozóink egy része – országos és önkormányzati szinten egyaránt –, úgy tűnik, felhőtlen gondtalansággal tölti megérdemelt vagy meg sem érdemelt szabadságát.

A közösségi hálón van, aki azt mutatja magáról, hogy bakancsos túrán pihen, míg mások nem próbálják nekünk eljátszani, hogy a Szedd magad mozgalomban éppen a téli baracklekvárhoz gyűjtik be a gyümölcsalapanyagot. Felvállalják, hogy egzotikus helyekre repültek, ahol a tenger is lóháton az igazi, még akkor is, ha erre nyíltenger a válasz.

Közben itthon búvópatakként próbál eljutni Kiskundorozsma alvégére is a hír arról, hogy a magyar politikai hatalom már megint a tilosba merészkedett.

Most éppen izraeli kémszoftver segítségével hallgattak le, figyeltek meg állampolgárokat – nagy valószínűséggel indokolhatatlanul és még nagyobb valószínűséggel teljesen törvénytelenül. Bármit is mond a belügyminiszter erről egy újságíró megfenyegetése előtt vagy azután.

Ha a jelenlegi hatalom követte ezt el, akkor ezért felelősök, ha nem tudtak róla, nem észlelték az idegen titkosszolgálati műveleteket, akkor ezért, ha pedig tudtak róla, mert az erre illetékes rendelte el vagy hagyta jóvá, akkor ezért neki kell majd felelnie jogállami keretek között. Ha mind a mai napig nem ülhetett össze határozatképesen a titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti szakbizottság, az még a csupán egy normális lecsót elkészíteni képes háziasszony számára is világos, hogy ezt a Pegasus-ügyet most már nehéz lesz elgereblyézni. Most már vizsgálja a nyaralásból hazaért ombudsman is, a legfőbb ügyész is, vizsgálatuk eredményét pedig be kell majd mondani a rádióban és a köztévében, tudni fognak róla Dorozsmán is.

Ha indokolatlanul nem lehet lehallgatni újságírókat, ügyvédeket, ellenzékieket, a regnáló hatalom kritikusává vált egykori kormánytisztviselőket, akkor nem lehet.

„A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!” – mondta Kádár János. Van, aki rántást rak bele, van, aki habarja. Én rántással készítem, ilyenkor sokszor szabadon szárnyal a képzelet, csaponganak a gondolatok a keszkenő alatt. Például arról, hogy hirtelen milyen fontos terület lett a magyar űrkutatás azután, hogy odatette magát a kormányzati propaganda megsegítése érdekében háziasszony társam, aki szintén mérnök, ráadásul űrkutatás a szakterülete. Most majd felrepülhet egy szerencsés magyar űrhajós a felhőkön túlra potom harmincmilliárd állami támogatással egy magánűrprogram segítségével valahonnan a NASA holdudvarából.

Arra gondoltam, mi lenne, ha valahogy sikerülne belobbizni egy természetvédő ökológust a közvélemény-formálás médiapiacára, valamelyik miniszterelnök úr által figyelemmel kísért vitaműsorba állandó vendégnek. Hátha lenne hirtelen negyvenmilliárd a Velencei-tó megmentésére.

Mert látjuk, tapasztaljuk, hogy a párthoz való töretlen hűség, a hasznos propagandát felvállaló hobbija vagy hivatásszeretete miként képes kormány által támogatott programmá emelkedni, de legalább a szakmai karrier csúcsára repíteni a pártkádert. Sokszor elég egy szelfi a miniszterrel a Facebookra, és lesz fellépés busás gázsiért vagy lemezkiadáshoz egy kis miniszteri apanázs. A közvélemény-formáló hűséges pártkatonáknak lesz igazgatói állás, helyettes államtitkári kinevezés, főszerkesztői megbízás, színházigazgatói megbízás, pénzeső a forradalom kocsmájához, ösztöndíj, százmilliók filmötletre, szociálisbérlakás-kiutalás, lesz minden. Valaki a kedvezményezettek közül ejthetne pár támogató szót a kiszikkadással fenyegetett Velencei-tóért is. 

Szólhatna valaki azért a 77 milliárdnyi norvég alapos pénzért is. Hátha vissza lehetne még hozni a lehetőséget, hogy ne veszítsük el. Tényleg nem értem: ha a 77-ből 73-at eloszthat a kormány, miért ne oszthatna szét négyet egy olyan szervezet, amelyik nem azt nézi, ki kinek a kije, hanem csak azt, hogy hasznos dologra kéri-e azt a pénzt?

Ha nekem a férjuram úgy adna 77 ezer forintot, hogy megszabná, hogy 73-at arra költök a konyhában, amire akarom, de négyezer forint felhasználásáról valamelyik gyerekünk dönt majd, mert valamelyik említette neki, hogy támogatni szeretne egy jótékonysági szervezetet, nem mondanám feldúltan, hogy akkor inkább tartsd meg magadnak a pénzt, mert nekem nem szabhatsz feltételeket.

Most itt legalább konyhanyelven jöjjön coming out tőlem. Pironkodva – tartva a megjegyzésektől és kioktatásoktól – bevallom, hogy büszke vagyok magyarságomra. Keletről jöttem, az ukrán határ széléről, „mindig Keletről jött a szabadság”, „gyalog szerettem volna jönni”, nem a mátészalkai füstös vonattal... De mindegy, itt vagyok, magyar vagyok, arcom néha „szégyenben ég” stb.

Szóval büszke vagyok a magyarságomra, büszke a régi korok szabadsághőseire, vértanúira, tudósainkra, még a sikeres sportolóinkra is, ha szűkebb szakmámat nézem, a mérnökeinkre, a fontos dolgokról író újságíró kollégáimra. A töretlen hivatástudatú magyar tényfeltárókra, az idősebb megfáradtakra és a fiatalokra különösen büszke vagyok. Ez az én díjam, hogy sokszor lehetek rájuk büszke.

Ezért aztán nagyon nem esett jól, a gyomromat is megfeküdte, hogy miniszterelnökünk a Fox Newstól idejött amerikai újságírónak milyen készségesen válaszolt tájékozatlanságból fakadó, ostobának tűnő kérdéseire. Az amerikai riporternek nyilvánvalóan fogalma sincs a magyarok legfontosabb, legégetőbb gondjairól, arról se, hogy miközben ő exkluzív interjút készíthet a magyar miniszterelnökkel, a Kormányinfónak nevezett sajtótájékoztatóra se mehet be minden jelentős sajtóorgánum magyar újságírója, csak azok, akiknek a jelenlétét valaki valahol jóváhagyta. 

Az amerikai riporter elalélt az országot a „migránsoktól” megvédő kerítéstől, amin nem tudnak keresztüljönni a menekültek, a tranzitzónát már nem láthatta a maga nyers valóságában, mert ami ott folyt, az törvénysértőnek találta az unió luxemburgi bírósága, és be kellett szüntetni a működését. Biztosan nem tudta az amerikai, hogy ott emberek éheztek. Bár az ő kubai Guantánamójuk után még az is lehet, hogy az is elnyerte volna a tetszését, ami a tranzitzónában folyt.

Az amerikai riporter lelkesen hallgatta végig, hogy Magyarország mennyire Nyugat-barát. Putyinról, az azeri, a belorusz, a török, a kínai barátságunkról valahogy nem jutott eszébe, hogy mélyrehatóan kérdezzen, mint ahogy arról sem, miként lehetett ebben az országban tucatnyi kiválasztottnak multimilliárdos nagytőkéssé válnia öt-tíz év alatt – állami segédlettel. Az sem érdekelte különösebben, hogy milyen színvonalú, szervezettségű volt itt az egészségügyi ellátás, ha harmincezren haltak bele csak a Covidba, merthogy az ellátatlan egyéb betegségek súlyosbodását, az egészségügyi rendszer összeomlása miatti tragédiákat még számba se vette igazán független tényfeltáró bizottság.

De valódi kérdéssorokat feltevő magyar újságírónak nem ad interjút a magyar miniszterelnök, csak a pártjától vagy a kormányától függő média munkatársainak, vagyis csak olyan riportereknek, akiktől kellemetlen kérdésekre nem nagyon kell számítania.

Idejött ez a kétes szakmai hírű, Trump-hű riporter – a kormányzati propagandaközpontban persze most nagyon örülnek, mert végre nem izzasztották meg a főnököt úgy, ahogy Szijjártó Pétert szokták a BBC újságírói –, és észre sem vették, hogy újfent azzal van tele a sajtó, hogy az amerikai elnök egyszerűen legengszterezte a magyar kormányfőt. Mintha számítana bármit is az, hogy a kormányfő erre azt mondja, hogy Biden ezzel hazánkat sértette meg. A baloldal erre azt szajkózza, hogy nem, nem a magyarokat sértette meg Biden, hanem csak Orbánt. Márpedig de. Bizony. Ha Magyarország miniszterelnökét gengszternek nevezik, az nagyon kínos, nagyon sértő az országra nézvést is, mert mi választottuk meg. Vissza lehet utasítani, de az nem szól akkorát, annak nincs akkora hatása. Ha nyilvánvaló lenne, hogy Orbán nem gengszter, hanem nagy hazafi, ahogy az amerikai riporter igyekszik láttatni őt, akkor az indokolatlan sértésért Bident nagyon erőteljesen bírálták volna hazájában. 

Ha itt minden rendben lenne a liberális polgári demokratikus berendezkedésünkkel, akkor az ilyen sértő megjegyzés többet ártana Bidennek, mint Magyarországnak.

Közben megfőtt a krumplileves, ami krumplileves. Amiről az jutott eszembe, hogy a jogállam meg legyen jogállam, polgártársak. Főzzük úgy, hogy az legyen...

A szerző újságíró, az Index főmunkatársa.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is!

(Borítókép: Orbán Viktor. Fotó: Máthé Zoltán / MTI)