Legutóbb az augusztus huszadikai ünnepi megemlékezések alkalmával esett szó a sajtóban a Budavári Palotanegyed megújulásáról, azon belül is az újjászületett, a hónap végéig ingyen látogatható Szent István-teremről. Amikor látta, hogy kígyózó sorokban állnak az érdeklődők, hogy bejussanak, mi járt a fejében?

Első gondolatom az volt, hogy érdemes folytatnunk a megkezdett munkát a Nemzeti Hauszmann Program keretében, sőt kötelességünk, hiszen a hatalmas érdeklődés egyértelműen bizonyította, hogy kíváncsiak az emberek az újjáépített Budavári Palotára. Ezrek álltak sorban órákig, hogy megnézhessék a termet, sokan jöttek a határainkon túlról, sőt a világ messzi tájairól is érkeztek már látogatók. Egészen megható jeleneteknek is tanúi lehettünk a Szent István-teremben: megtörtént például, hogy a vezetett séta végén a tárlatvezetőnk a látogatókkal együtt sírva fakadt a közösen átélt pozitív élmény hatására.

Milyen előkészületek kellettek ahhoz, hogy a Szent István-termet, ezt a háborúban szétbombázott, a földdel egyenlővé tett teret újraalkossák?

Minden történelmi tér rekonstruálása a tudományos dokumentáció elkészítésével indul, hiszen az újjáépítésekor célkitűzésünk a korhű állapot visszaállítása volt. Annak pedig, hogy éppen a Szent István-teremmel kezdtünk, az az oka, hogy ez a legjobban dokumentált terem, sőt néhány regényes fordulatnak köszönhetően több korabeli tárgy részlete fennmaradt az utókornak az eredeti helyiségből. Egy kislánynak hála például volt egy olyan kandallódarabkánk, amely kulcsszerepet játszott a teljes Zsolnay-kandalló újjáépítésében. Az édesapja a háború után a várbeli romeltakarításon dolgozott, és amikor a lánya meglátott egy csillogó kerámiadarabkát, kikönyörögte, hogy hazavihesse. Évtizedeken át őrizte, végül a Budapesti Történeti Múzeumnak adományozta. De a terem falikárpitjának is különös múltja van, ugyanis a történelmi viszontagságok dacára előkerült a századfordulós szövetből egy darab, amely valószínűsíthetően a túlgyártásból maradhatott vissza, és amit az egykori szövőgyár alkalmazottja adományozott a hetvenes években az Iparművészeti Múzeumnak.

Ahogy már említette, a Szent István-terem a Várnegyed megújítását célzó Nemzeti Hauszmann Program keretében épülhetett meg. Mit érdemes tudnia erről a programról a nagyközönségnek?

Amikor 2019-ben elindítottuk a Nemzeti Hauszmann Programot, három nagy pillérre alapoztuk. Az egyik pillér a Budavári Palotanegyed zöldterületeinek, sétányainak, útjainak, kútjainak a felújítása, amivel már meglehetősen jól állunk. A másik fontos pillér a korábban, a pártállami időkben tudatosan, ideológiai okokból lerombolt épületek rekonstrukciója. Ezek a Főőrség, a Lovarda, a József főhercegi palota, az egykori Vöröskereszt-székház és a Honvéd Főparancsnokság épülete. A program harmadik pillére pedig a Budavári Palota felújításáról szól, és a Szent István-terem ez utóbbi projekt lakmuszpapírjának tekinthető, ugyanis az elmúlt években ezzel az építkezéssel olyan tapasztalatokat szereztünk, amelyekkel immár teljes magabiztossággal vághatunk neki a folytatásnak, a teljes palota rekonstrukciójának. A következő két-három évünk a palota északi épületeinek helyreállításával telik majd.

Rendelkeznek ehhez a különleges projekthez megfelelő szakembergárdával? Hiszen az intarziás parketták, faburkolatok, fali selymek, függönyök, kárpitok kézműves készítéséhez értő mesteremberek kellenek, akik a mai világban kétséges, hogy nagy számban fellelhetők.

Igen, valóban ez volt a legnehezebb kihívása a munkánknak, hogy össze tudjuk gyűjteni Magyarországon azt a néhány tucat szakembert, akik a fa-, a kerámia-, az üveg-, a textil- és a fémművességben azt a színvonalat képviselik ma is, amit ezeknek a mesterségeknek a nagyjai a maguk idejében képviseltek. Örömmel mondhatom, hogy sikerült, rendelkezésünkre áll az az iparművészeti szaktudás, amely Hauszmann Alajos munkássága idején ilyen tekintetben jellemezte az országot.

Ön egy tavalyi évértékelő üzenetében úgy fogalmazott, hogy „jobb, szerethetőbb és szebb hely lett a Budavári Palotanegyed”. Ezt hallva azon tűnődtem, hogy vajon mi lehet a nagyobb kihívás egy városépítőnek: egy elszlömösödött városrész rehabilitációja, vagy az amúgy is elegáns budai Várnegyed még vonzóbbá tétele. Önnek mi a véleménye?

Az a határozott meggyőződésem, hogy mi a Várkapitányságon a kollégáimmal olyan feladatot hajtunk végre, amelyet már a rendszerváltozás idején, vagyis réges-régen el kellett volna kezdeni, csakhogy különböző gazdasági és politikai okok miatt ez nem történhetett meg. Látványos, hogy az elmúlt harminc évben a budavári polgári városrészben végbement ez a fejlődés, vagyis annak a területnek láthatóan volt gazdája. Nem úgy a Palotanegyednek, ennek a szanaszét töredezett városrésznek, amelynek nyolc tulajdonosa volt, és amelynek a megújításához először azt kellett elérni, hogy a terület végre egységes kézbe kerüljön. Lám, attól kezdve, hogy a területnek van gazdája, ez a rész is virulni kezdett, látványos fejlődésnek indult.

Ez már csak azért is fontos, mert a Budapestre érkező külföldiek, vidékiek, de még a fővárosiak is időről időre fellátogatnak a budai Várba. Nem mindegy tehát, milyen környezet fogadja őket. Van arról számszerű információja, hogy mennyi nézelődő jár ide évente?

A pandémia előtti adatok a mérvadók, akkoriban évente 3,5–4 millió látogatója volt a budai Várnak.

Hogyan fogalmazná meg a budavári fejlesztések jelentőségét: mi a célja a Palotanegyed megújításának? A turizmus élénkítése? A Várban élők komfortérzetének javítása? Vagy arról van szó, hogy a budai Vár az egész ország ékköve, tehát csillogjon teljes fényében?

Véleményem szerint nem érdemes ezt a területet az ország egészétől elválasztani, hiszen a Vár voltaképpen a magyar történelem főtere, nagy sorsfordító eseményeink helyszíne, amit egyébként ugyanígy elmondhatunk Visegrádról, Székesfehérvárról és Esztergomról is, vagyis a királyság legfontosabb központjairól. Szilárd meggyőződésem, hogy ezeket a helyeket kutya kötelességünk úgy átadni az utánunk jövő generációknak, hogy mindezt ők is lássák, tudják, érzékeljék.

A budai Vár azóta fontos színtere a magyar történelemnek, amióta megkezdődött az építése a XIII. században. Napjainkban, a felújítási munkálatok idején kerültek-e elő régészeti leletek a letűnt évszázadokból?

Folyamatosan kerülnek elő a leletek, és amikor egy-egy jelentős tárgyat találunk, azt a saját közösségi felületeinken is bemutatjuk, valamint közleményben is tájékoztatjuk róla a nagyközönséget. A fellelt tárgyak közül különösen érdekes volt például a Táncsics utcában, az egykori Táncsics börtönben talált középkori falmaradvány, ahol török és Habsburg ezüst- és aranypénzeket találtunk, illetve a Vöröskereszt-székház alagsorában fellelt Álmos és Előd-szobor is fontos lelet, ezek eredetileg a Halászbástyán álltak. A déli nagy rondella környezetében is találtak a szakemberek számos értékes római kori, középkori, kora újkori és századfordulós leletet, amelyek közül a legérdekesebb egy nőstény oroszlánt mintázó szobor, amely egykor Erzsébet királyné pihenőházát díszítette. A budai Vár olyan terület, ahol bármilyen ásatáson felbecsülhetetlen értékű tárgyakat találunk, és ezek kivétel nélkül az illetékességük szerinti múzeumokba kerülnek, többségük a Budapesti Történeti Múzeumba.

Mekkora költségvetéssel valósulnak meg a Nemzeti Hauszmann Program beruházásai?

A program tizenkét évre szól, évi tízmilliárd forintos ráfordítással.

Milyen társadalmi visszajelzéseket kapnak a munkájukról a Szent István-terem bevezetőben említett augusztus huszadikai látogatótömegén kívül?

A legbeszédesebb visszajelzés számomra az, hogy az általunk szerkesztett közösségi médiafelületeken 225 ezer aktív követőnk van, vagyis azt gondolom, hogy a Budavári Palotanegyed és az azt megújító Nemzeti Hauszmann Program egy olyan kohéziós erő, amely egyesíteni tudja a magyar nemzetet.

(Borítókép: A Budai Vár. Fotó: Várkapitányság)