„Greenpeace: Klíma- és ökológiai vészhelyzet van”, „120 éve nem volt ilyen meleg nyarunk”, „A klímaválság miatt eltűnik a hús a berlini menzákról” – ilyen és ehhez hasonló hírekkel van tele média. Ezeket címeket senki nem olvassa jó szívvel, de honnan ismerhetjük fel, hogy nekünk ezzel a jelenséggel dolgunk van?

A szorongás az emberi létezés velejárója, születésünktől a halálunkig elkísér bennünket különféle formákban. Abban különbözik a félelemtől, hogy nincs konkrét tárgya, és gyökerei emberi mivoltunk sajátosságaiból erednek. A klímavész kiváltotta szorongást én egzisztenciális szorongásnak tartom, ami kegyetlenül szembesít bennünket azzal, hogy mennyire törékeny a létezés itt a Földön, és micsoda felelősségünk van abban, hogy hogyan alakulnak a folyamatok. A klímaszorongás a legkézenfekvőbb jele annak, hogy nem tudjuk tovább a homokba dugni a fejünket ezzel az átható válsággal kapcsolatban. Megjelenik bennünk az aggodalom és a kétségbeesés érzése, hogy vajon hova vezet mindez, mi lesz velünk, a családunkkal, a barátainkkal, az emberiséggel, a természettel.

Melyek a legfőbb tünetek, jelek – ha nevezhetjük így őket?

A szorongásnak vannak gondolati, emocionális, motivációs, viselkedési, testi megnyilvánulásai. A „gyomorideg”, amit a hétköznapi életben gyakran emlegetünk, vagy hogy stresszhelyzetben az ember sűrűn látogatja a mellékhelyiséget, a testi megnyilvánulásokhoz sorolható, míg a viselkedésre jellemző lehet a bénultság, a cselekvésképtelenség, vagy épp a túlmozgásosság, az agitáció. A szorongás egyik jellemzője, hogy a gondolkodásunkat teljesen leköti az aggódás, az őrlődés, ami egy idő után beszűkítheti a tudatot. A klímaszorongással kapcsolatos aggodalmakat a klímavész várható következményei váltják ki:

A szorongás igyekszik félelemmé válni, és a konkrét félelmekkel úgy általában könnyebben megküzdhetünk. Például ha attól félünk, hogy beszorulunk a liftbe, akkor egész egyszerűen nem szállunk be, ezáltal lehetőségünk nyílik a megküzdésre, és az élet többi területét szorongásmentesen tarthatjuk, mert ez magába sűríthet sok mindent. A klímavész által kiváltott szorongás annyira áthatja az ember egész lét-tudatát, hogy nagyon nehéz „bekeríteni” a szokásos módon.

Mióta beszélhetünk klímaszorongásról, és hány embert érinthet?

Az utóbbi években került középpontba a jelenség, amely egyre intenzívebbé válik. Egy 2020-as felmérés szerint már az amerikaiak 40 százalékánál megjelenik a kérdéshez kapcsolható negatív érzés. Viták vannak azzal kapcsolatban, hogy ez önálló jelenségnek tekinthető-e tudományos szempontból, hogy milyen a viszonya a már ismert szorongás- és félelemfajtákkal, illetve hogy vajon kóros jelenségről van-e szó. Én amellett vagyok, hogy megjelenését tekintve igenis önálló jelenség, mert olyan konstelláció váltja ki, amely korábban ismeretlen volt számunkra, és az embert nem lehet elválasztani attól a kontextustól, amiben él.

Ugyanez érvényes lehet a klímaszorongásra is: egyrészt az ökológiai kérdésekkel kapcsolatos fokozott tudatossághoz, a természetért érzett törődő aggodalomhoz, az élőlények iránt mutatott együttérzéshez vezethet. Másrészt egy szint felett már az életvitelt akadályozó és súlyos szenvedést okozó állapottá válhat, amire használnak is egy kifejezést: ökoparalízis. Én attól óvnék, hogy kórképet lássunk a klímaszorongásban, ugyanakkor ha hivatalos kórképpé válna, a környezet- és természetkárosítást egészségügyileg és jogilag is mentálisan egészségkárosítónak lehetne minősíteni, ezáltal még inkább szankcionálhatók lennének az elkövetők.

A klímaszorongás mellett a klímadepresszióról és a klímagyászról is egyre gyakrabban hallunk. Melyik kifejezés mit jelent?

Ezek a jelenségek nem függetlenek egymástól. A szorongás mindig valami veszedelem vagy veszteség bekövetkezése miatti aggodalmat jelent, míg a gyász a már bekövetkezett veszteségre adott pszichológiai válasz elnevezése. A klímagyász és a klímadepresszió esetében a veszteség, és ennek feldolgozási nehézségei a természettel, az egész világunkkal kapcsolatosak. A természet elvesztésének tapasztalata pedig még annál is súlyosabb, mint a korábban szórványosabban előforduló természeti és társadalmi katasztrófák miatt érzett megrendülés. Ott ugyanis lehetséges kiútként mindig megjelent a regenerálódás lehetősége. A veszteség feldolgozásának egyik kritériuma, hogy az ember újfajta kapcsolatot alakít ki a világgal. A klímaszorongásnál erre viszont nincs lehetőség, hiszen ha a mindennek alapot adó világ elveszik, akkor nincs mivel új kapcsolatot kialakítani. Ezért is hívja egy szerző a klímaszorongást apokalipszis-szorongásnak.

Vannak, akik szerint a klímaszorongás túl van dramatizálva, sokan egész egyszerűen egy XXI. századi hisztinek nevezik. Mit gondol erről?

A szorongás a pszichoanalízis tapasztalata szerint mindig elhárító tevékenységet indít be a pszichikumban. Ennek különböző mindennapi és kóros formái ismertek, amit mindenki, így a klímaszkeptikus vagy klímaváltozást tagadó emberek is intenzíven alkalmaznak. Ilyen például a tagadás vagy a kérdésben szereplő bagatellizálás: túl van reagálva mindez. Az elhárítás tehercsökkentő hatású, de ha ez rögzül, akkor képtelenek leszünk szembenézni a valósággal, aminek akár katasztrofális következményei is lehetnek. Jelen esetben főleg akkor, ha olyan ember reagál így, akinek a döntései nagyon nagy hatásúak.

Ilyen volt például Donald Trump, amikor kiléptette az USA-t a Párizsi Klímaegyezményből vagy Jair Bolsonaro, Brazília elnöke, aki megdöbbentő érzéketlenséget mutat az Amazonas sorsa iránt. Ez egy olyan kérdés, amit nem lehet elég komolyan venni, a reakció azért tűnhet túlreagálásnak egyesek számára, mert még nem fogták fel a probléma súlyosságát. A fokozottan klímaszorongó emberek képviselik számomra valahol az új normalitást, mert megmutatják, hogy túl lehet lépni a létezéssel, az élettel kapcsolatos rövidlátó önzésen és hedonizmuson egy etikai, felelősségteljesebb viszonyulás felé, az egocentrizmusból az ökocentrizmus irányába.

Mit tehetünk a klímaszorongás ellen? Kitől kérhetünk segítséget, hogyan segíthetünk magunkon?

Semmiféleképp ne tekintsünk úgy a klímaszorongásra, mint egy kellemetlen panaszra, vagy betegségre, amitől minél gyorsabban meg kell szabadulni, hogy visszatérhessünk a „normális” életvitelhez. Egyrészt a korábbi „normalitás”, aminek nem része az ökotudatosság, – amihez vissza akarnánk térni – már nem tekinthető normalitásnak, mert nagymértékben hozzájárul annak a helyzetnek a fennmaradásához, ami a klímaszorongást szüli, és ezzel könnyen ördögi körbe keveredhetünk. Másrészt a szorongás nem betegség, hanem a mi tanítómesterünk, úgyhogy meg kell próbálni tanulni belőle: mit üzen nekem ez a szorongás, mit tudhatok meg általa önmagamról és a világhoz való viszonyomról?

Nyilván ha az említett debilizáló szintet eléri, akkor könnyíteni kell magunkon, amihez nagyon sok különféle eszköz lehet a segítségünkre az önsegítő módszerektől a szakember igénybevételéig. Az ökotudatos életmód, – kiváltképp ha valamilyen közösségiség is kapcsolódik hozzá – együttes cselekvéssel segíthet kikerülni a tanult tehetetlenség állapotából, abból, hogy „á, én úgysem tehetek semmit”. Igenis lehet tenni, az egyéni és a közösségi cselekvés szintjén is, és állampolgárként is, amikor olyan párt vagy képviselő-jelölt mellett teszem le a voksom, aki nem csak demagógiából foglalkozik zöld kérdésekkel. Nagyon sok múlik rajtunk, ahogy a dalai láma is mondta: a klímaválságot az ember idézte elő, neki is kell rendbe tenni.

(Borítókép: Shutterstock)