2001. szeptember 11-e új fejezetet nyitott a média történetében. A két évtizeddel ezelőtti terrortámadás nemcsak a világ legtöbbet fényképezett katasztrófája lett, hanem addig egyedülálló módon egyenes adásban követhette az eseményeket kétmilliárd tévénéző is. A tragédia ábrázolása hamar a viták kereszttüzébe került. Hol húzódik a sajtószabadság és a személyiségi jogok határa? Sérti-e az áldozat kegyeleti jogait vagy egyáltalán a jó ízlést a terrortámadás egyik ikonikus fotója, A zuhanó ember?
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások legikonikusabb fotója A zuhanó ember (The Falling Man) lett, amelyet Richard Drew, az AP hírügynökség fotóriportere készített. A felvételen egy ismeretlen férfi zuhan fejjel lefelé a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) északi tornyából. Már sohasem tudjuk meg, hogy a férfi az égő torony egyik felső emeletéről leesett, vagy végső kétségbeesésében leugrott. A jelenetet Drew tizenkét képkockán örökítette meg. A fotós elmondása szerint éppen egy rendőr és egy mentős közt állt az utcán, amikor egyikőjük felmutatott, és látták, hogy testek zuhannak le a toronyból.
Azonnal elővettem a fényképezőgépemet, és elkezdtem fotózni.
Mindez reggel 9 óra 41 perckor történt. Ötvenöt perccel az után, hogy az American Airlines 11-es járata becsapódott a 110 emeletes északi toronyba, mégpedig a 94. és a 98. emelet közé. A hőség és a füst kibírhatatlanná vált. A torony hőmérséklete a repülőgép ütközését követő tíz percen belül csaknem 1000 Celsius-fokra hevült, majd az épület 10 óra 28-kor összedőlt.
Ép ésszel felfoghatatlan, hogy mit érezhettek, min mehettek keresztül a felső emeleteken rekedt emberek.
Az „ugrókat” (mert az amerikai sajtóban így hivatkoztak a lángoló épületekből kizuhanó, a biztos halálba menekülő emberekre) a média egyenes adásban egyszer sem mutatta. A leggyorsabb tévécsatorna a CNN volt, amely 8 óra 49-kor, az első gép becsapódása után alig három perccel már közvetítette az eseményeket. Világszerte mintegy kétmilliárdan követték a történéseket.
Richard Drew, ahogy később a monitorján megnézte a képeket, azonnal tudta, hogy a zuhanó emberről készült felvétel bekerül majd a történelemkönyvekbe. Mielőtt ez megtörtént volna, a kortársak szinte egyöntetűen elutasították a fotót. Olyan elemi erővel, elsöprő vehemenciával, hogy a második nyomtatott megjelenésére is éveket kellett várni. A New York Times és még néhány bátor újság, amely másnap közölte a felvételt, rendesen kapott apait-anyait.
A fotót ízléstelennek és hatásvadásznak tartották, míg az azt közlő lapokat szenzációhajhásznak, azt állítva, hogy a nagyobb példányszámért képesek voltak szenzációt csinálni egy kiszolgáltatott pillanatból, egy legintimebb élethelyzetből.
Sokan úgy vélekedtek, hogy a kép esztétizálja a halált. Hernádi Levente fotóriporter így írt erről cikkében:
A fotón látható férfi mozdulata olyan, mintha nem is zuhanna, hanem kecsesen repülne a levegőben, a Superman-filmekből ismert feszes pózban. Az ikonikus felvétel pillanatában úgy tűnik, mintha bátran nézne szembe az elkerülhetetlen sorsával, pedig a képsorozatból kiderül, hogy valójában irányíthatatlanul bukdácsolva zuhant a mélybe, mindössze a pillanat törtrészére kimerevedve a fent látható pózban. Ráadásul a kép véletlen szimmetriája akarva-akaratlanul is rátesz egy lapáttal: a test pont a két torony között zuhan: balra tőle a háttérben a sötétebb-árnyékos északi, jobbra a napfényes déli torony épülete látható. A háttér végtelenbe nyúló párhuzamos vonalai adják a drámai hangulatot az egyébként brutálisan nyers fotóhoz, amit csak a zuhanó ember felhúzott lába tör meg egy ponton. Irtózatosan sokkolónak kéne lennie annak, amit a fotón látunk, de a kompozíció miatt inkább szabadságot lehet belőle kiérezni.
Richard Drew később egy interjújában pontosított:
Nem azt gondolom, hogy a férfi halálát örökítettem meg; úgy gondolom, hogy az életének egy részét ragadtam meg.
Mindenesetre a fotó megjelenése után nyomozni kezdtek a zuhanó ember kiléte után. Minden kétséget kizáróan azonban azóta sem sikerült azonosítani a férfit. Komolyan két személy jött eddig számításba:
Érdekes módon sokan szembefordultak a családdal, hiszen a zuhanó embert azonosító cikk megjelenése után számtalan gyűlölködő levelet kaptak.
Testvérei is megerősítették, hogy Briley-nek valóban volt egy olyan narancssárga pólója, amely – mintegy különös ismertetőjelként – zuhanás közben láthatóvá vált Drew egyik felvételén.
Az ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-ei támadás a történelem legtöbbet fényképezett katasztrófája. Még a romokban is találtak fényképezőgépeket és filmtekercseket, amelyeket a túlélő fotósok hagytak el, vagy azok hagytak hátra, akik életüket vesztették. Az áldozatok egy része ugyanis meg tudta örökíteni a támadást, illetve a traumáit. A katasztrófaturizmus visszaszorítása érdekében Rudy Giuliani, New York polgármestere a támadások befejezése után megtiltotta az amatőröknek a helyszínek, a romok fényképezését.
Karafiáth Orsolya író szerint rengeteg úgynevezett ikonikus fotó született az áldozatokról. Van, hogy évekig ezek a fotók jelennek meg minden vonatkozó cikknél, és a kép rögzül, az elménkbe ivódik. Egy-egy arc azonos lesz az átélt borzalommal.
Megkérdeztem néhány fotós ismerősömet, és az ő állásfoglalásuk egyértelmű volt: meg kell mindezt örökíteni, hogy az egész világ értesüljön a tragédiáról. És hogyan faggatnának ki egy életveszélyes sérülést kapott, félájult vagy ájult embert? Hogyan kérhetnék az aláírását? Igen ám, de én például biztos vagyok abban, nem akarom látni magam hasonló felvételen, nem akarom, hogy azután a kép örökké kitörölhetetlenül belém égjen.
A balesetben megsérült vagy elhunyt emberek fényképezése – történjen az bármilyen okból, szenzációhajhászásból, anyagi célzattal vagy mindössze pillanatnyi meggondolatlanságból – szégyenteljes cselekedet, és sérti az áldozatok személyiségi jogait – jelentette ki két éve Christine Lambrecht német szövetségi igazságügyi miniszter, majd hozzátette: – Megsértik az emberi tisztesség alapelvét azok, akiket az adott pillanatban kizárólag a fénykép elkészítése érdekel, és nem törődnek azzal sem, ha akadályozzák a mentőszolgálatok munkáját.
Előfordul az is, hogy a médiát korlátozzák. A Hableány 2019-es budapesti katasztrófája után, a hajótest kiemelésekor a Terrorelhárítási Központ (TEK) aláíratott a helyszínen dolgozó újságírókkal, fotóriporterekkel egy úgynevezett felelősségvállalási nyilatkozatot, amelyben nyomatékosan felhívták a figyelmüket a törvények betartására, a helyszín balesetveszélyes voltára, valamint az aktuális helyzet személyiségi jogi és kegyeleti vonatkozásaira. Völgyi Attila fotóriporter semmi kivetnivalót nem talált a kért nyilatkozatban. Szerinte a TEK csak nyomatékosította a sajtó munkatársaiban, hogy felelősséggel tartoznak a tudósításuk tartalmáért.