Bócz Endre 1937. június 20-án született Budapesten. Felmenői között voltak földművesek, de jogászok is, mint az édesapja, aki sikeres ügyvéd volt. A Négy évtized az ügyészségen – Pályám emlékezete című önéletírásából is kirajzolódik talentumának forrásvidéke. A sárospataki és oxfordi álmok helyett maradt a bicskei általános iskola, valamint az ötvenes évek derekán gyanúsnak számító értelmiségi származás, ami  önmagában is késlelteni tudta az egyébként kitűnő tanuló számára az egyetemi felvételit. 1956-ban kezdte el jogi tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, ahol aztán summa cum laude minősítéssel diplomázott.

Munkáját a Fővárosi Főügyészségen 1961-ben kezdte fogalmazóként, 1963 és 2000 között ügyészként folytatta munkáját. 1979 és 1989 között fővárosi főügyészhelyettes, 1990 és 2001 között főügyész volt. Saját elmondása szerint ezt követően nem járt az ügyészségnek még az épületében sem.

Tudását szívesen adta át a fiataloknak. 1997-től 2002-ig a Rendőrtiszti Főiskola kriminalisztikai tanszékét vezette. 2000-től a Károli Gáspár Református Egyetem Bűnügyi Tudományos Intézetének igazgatója volt, emellett a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselőjeként tevékenykedett.

Munkája során rendszeresen tájékoztatta a közvéleményt aktuális eljárásokról, ugyanakkor határozott véleményét soha nem rejtette véka alá. Talán emiatt is történhetett meg, hogy 2010-ben ismeretlenek felgyújtották személygépkocsiját lakása közelében Budapesten, a XIII. kerületi Pozsonyi úton.

Megfélemlíteni azonban nem tudták. Ahogy egyszer mesélte, ügyészi munkája során látott éppen elég csirkefogót, ilyen-olyan bűnözőt, hogy új karakterrel már ne tudják meglepni. Ha megkérdezték a véleményét, sohasem kertelt. Tíz évvel ezelőtt például a tényleges életfogytig tartó büntetésről kérdezte egy újságírónő. Ezt válaszolta:

A tényleges életfogytiglan szerintem nagyon rossz fényt vet a magyar közgondolkodásra. A büntetés forrása a régmúltban a zsigeri bosszúvágy volt. Ma már a bosszút civilizált országban nem tekintik legitim célnak; maradt a visszatartás és az ártalmatlanná tétel. A holtig tartó bebörtönzés irracionális, forrása nyilvánvalóan a zsigeri bosszúvágy – hiszen félig-meddig bevallott célja 1993-ban a halálbüntetés „pótlása” volt. A törvényhozásban a jelek szerint kevés a fogékonyság a racionális gondoskodásra.

Szinte nincs a büntetőjogi tudományoknak olyan ága, az eljárási tanoktól egészen a kriminalisztikáig, amelyben a tanulmányai megkerülhetők lennének. Ahogy nincs a jogászi hivatásrendnek olyan területe, az ügyvédségtől a bírói karig, ahol nevét ne tisztelettel említenék. Amikor a 80. születésnapjára volt kollégái, tanítványai és barátai A tudós ügyész címmel egy ízléses tanulmánykötetet állítottak össze a tiszteletére, az emlékkönyv átadásának ünnepi pillanatában Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke csak ennyit mondott egykori perbeli ellenfelének: „Hiányzol!”

Ennek a tanulmánykötetnek az előszavában így írtak róla:

Bócz bármibe fogott, abban mindig megjelent színes, a sémákat elutasító személyisége, a világra nyitott humanizmusa. Az ügyészi posztot gyakran azonosítják a jogi formák rideg alkalmazójával. Ő nem ilyen ügyész volt, az emberség áthatotta egész tevékenységét. Úgy, ahogyan arra az édesapja tanította.

Negyven évig volt ügyész. Pontosabban: ő volt „az” ügyész. Közéleti szereplései, megnyilatkozásai megerősítették ugyanis azt a sokakban kialakult képet, benyomást, hogy legmarkánsabban ő testesítette meg a rendíthetetlen bűnüldözőt, a vádhatóság hajlíthatatlan képviselőjét. Mert hihetetlenül kemény és szigorú tudott lenni, miközben közeli kollégáinak, barátainak mindig is megmaradt Bócz Bandinak.