A jó ítéletnek úgy kell rezonálnia a nép lelkében, mint ahogy a tihanyi visszhang megismétli a feléje kiáltott mondatot – állította a múlt századi magyar igazságszolgáltatás egyik legnagyobb hatású képviselője. Nemcsak messze megelőzte korát, amikor a bírói függetlenségtől az ítélkezés nyilvánosságáig számos fontos kérdést feszegetett beszédeiben, tanulmányaiban, hanem a Magyar Királyi Kúria elnökeként az egyenes bírói jellem és a szakmai feddhetetlenség mintaképe is volt. Nyolcvan éve, 1941. szeptember 25-én hunyt el Juhász Andor.
Egy bajuszos, szemüveges úr áll kissé mereven a kamera előtt, mintha fotózásra várna. Aztán valószínűleg szólnak hozzá, hogy fordítsa balra a fejét, mert nem fotográfia, hanem mozgókép készül. Juhász Andor, hiszen ő szerepel a felvételen, utána visszafordítja a tekintetét, egyenesen a kamerába. A tíz másodpercnyi híradófelvétel 1925 októberében készült, két hónappal az után, hogy kinevezték a Magyar Királyi Kúria élére. A rövid és néma jelenetet alighanem az Orlay utcai lakóházuk kertjében vették fel.
Az épület falára, amelyet a környéken csak a „bírák házaként” ismernek, születésének 150. évfordulóján, 2014 őszén emléktáblát helyeztek el.
Juhász Andor 1864. szeptember 17-én született Kassán. Édesapja Abaúj-Torna vármegye tiszti főügyésze, a Kassai Ügyvédi Kamara elnöke, országgyűlési képviselő, majd a Pesti Királyi Ítélőtábla bírája volt. Felmenői közül anyai ágon is többen a jogászi pályát választották.
Ő is így tett: a Kassai Királyi Jogakadémián, majd a Budapesti Királyi Tudományegyetemen tanult. 1887 nyarán doktorált. A joggyakorlatot apja ügyvédi irodájában kezdte. Aztán a kassai törvényszék joggyakornoka, a járásbíróság aljegyzője, 1890-ben pedig már a Miskolci Királyi Törvényszék jegyzője lett. 1891-től a Miskolci Járásbíróságon polgári peres ügyek előadójaként járt el. Harmincegy éves korában már Kassán törvényszéki bíró, 1898-ban az ítélőtábla elnöki titkára, 1901-ben az ítélőtábla bírája. Bódiné Beliznai Kinga életrajza szerint szülővárosában az új sommás eljárás életbe léptetésével átalakuló jogásznemzedék irányítója lett.
A kassai bíróra a fővárosban is felfigyeltek, és 1906 végén berendelték a Kúriához, ahol öt éven át törvénykezett. 1911. augusztus 23-án nevezték ki a Budapesti Királyi Törvényszék elnökévé. Székfoglaló beszédében megcsillogtatta szónoki képességeit:
A törvénykezés nem elszigetelt hivatali funkció, hanem a kultúra általános fejlődésével együtthaladásra hivatott legfontosabb megnyilatkozása az állami életnek. [...] A legsürgősebb és legfontosabb teendő kétségenkívül az, hogy tárjuk ki a törvénykezés csarnokának az ablakszárnyait az összes emeleteken, hogy azokon át teljes erejével hatolhasson be ide közénk a pezsgő élet friss levegője.
Négy évvel később, 1915. július 18-án újabb lépcsőfokot lépve elfoglalta a Budapesti Királyi Ítélőtábla elnöki tisztét. Beiktatásakor a következő szavakkal szólt bírótársaihoz:
A feladat nagysága nem csüggeszti, hanem lelkesíti, erőinek végső megfeszítésére készteti azt, aki hivatásának él. Nékem is erőt fog adni bírói pályám lelkes szeretete és a magyar igazságszolgáltatás fejlődésébe vetett megingathatatlan hitem és bizalmam.
Egy másik nagy hatású beszédében a jogászi hivatásrendek együttműködéséről vallott:
A magyar jogszolgáltatás ügye csak az esetben arathat végleges győzelmet, ha annak lobogóját bíró és ügyvéd becsületes, erős kezekkel együttesen emelik magasba.
1925. augusztus 11-én jutott a bírói karrier csúcsára, amikor is kinevezték a Magyar Királyi Kúria elnökének. Beiktatási beszédében feladatának tekintette a jogegység biztosítása mellett a Kúria túlterheltségének megszüntetését. Kiemelkedő jelentőségűnek nevezte a bírói tekintély megóvását, illetve a bírói függetlenség garanciáit, amelyekhez elengedhetetlennek nevezte az anyagi függetlenség biztosítását. A bírói jogalkalmazással összefüggésben hangsúlyozta:
a magyar bíró tiszteli a törvényt, de azért nem hódol bálványimádó módjára megkövesedett törvényszakaszoknak, hanem a törvénymagyarázat segélyével életet lehel haldokló vagy elhalt normákba.
A kúriai elnök beszédeiben csak úgy szórta a bonmot-kat. Így például a Magyar Királyi Kúria 1929. évi teljes ülésén kijelentette:
A jó ítéletnek úgy kell rezonálnia a nép lelkében, mint ahogy a tihanyi visszhang megismétli a feléje kiáltott mondatot.
Vagy:
Mihelyt a bírónak lelkiismerete parancsa helyett akár az állami végrehajtó hatalom gyakorlóinak, akár politikai vagy társadalmi irányzatoknak, avagy hatalmaskodó peres feleknek tetszéséhez kell alkalmaznia ítéletét, nem bíró az többé.
A bírói hivatást folytonos szolgálatnak tekintette, de ezzel együtt sem volt ideálja a munka alatt roskadozó bíró, ahogy az sem, akit csupán a hivatali munkája érdekel, miközben az élet egyéb megnyilvánulásai hidegen hagyják.
Elengedhetetlennek tartotta, hogy a bíró óvja magát az egyoldalúságtól, és ne süppedjen közömbösségbe.
Juhász Andor egészen 1941. szeptember 25-én bekövetkezett haláláig aktív szereplője maradt a magyar politikai és közéletnek. Munkásságát csak a rendszerváltozást követően kezdte ismét értékelni a jogásztársadalom. Kései utódja, Solt Pál, aki 1990 és 2002 között volt a Legfelsőbb Bíróság elnöke, így emlékezett rá:
Mindig, minden körülmények között ápolni kell a bírói függetlenséget – tartotta. Fontos, időszerű gondolat. Mert – ahogy egy másik előd ezt megfogalmazta – a bírói függetlenség nem a bíró mellékilletménye. Tehát nem a bírónak van rá elsősorban szüksége, hanem a jogkereső közönségnek. Juhász Andor szerint ez azért rendkívül fontos, mert nincs máshova fordulniuk az érintetteknek, csak a bírósághoz.
A 2014-es emléktábla-avató ünnepségen egykori lakótársa, Jeszenszky Sándor elmesélte, hogy kisfiúként még ismerte a barátságos idős urat, Andor bácsit, akinek mindig volt hozzá egy-egy kedves szava. Elmondása szerint a ház mögötti kertben teltek gyermekkora legszebb évei. A játszadozás előtt szülei mindig figyelmeztették, hogy vigyázzon arra a kis fára, amit a Kúria elnöke maga ültetett.
A gesztenyefa ma is ott áll az Orlay utcai ház mellett. Csak azóta hatalmas lett.