Ha az ember 2021. október 7-én elmegy a HUNGEXPO területére megnézni a Vadászati Világkiállítást – nekem, aki élemedett koromból fakadóan kíváncsi gimnazistaként ott voltam az előzőn, az 1971-esen is, már csak ez marad a neve, nem pedig a megjegyezhetetlen és mesterkélt Egy a Természettel Vadászati és Természeti Világkiállítás –, nem haladhat át a Totem gigantikus szarvasagancs-kapuján prekoncepciók nélkül. Ha „libernyák” az illető, akkor előre dörzsöli a markát az ürességtől kongó pavilonok elképzelt látványától (bár ilyen hozzáállással aligha fizeti ki a 2700 forintos napijegy felettébb jutányos árát), ha pedig fenntartás nélküli kormánypárti, akkor mi mást várhatna, mint embertömeget a felemelően gyönyörűnek remélt kiállítási tárgyak között. 

Hogy mi, igazi belgák mire számítunk? Semmire, egyszerűen kíváncsiak vagyunk. Ezért nézzük meg a kiállítást. 

Az idő nem kedvez a szabadtéri programok látogatóinak; ugyan a pavilonok fedettek, de amíg a Pillangó utcai metróállomástól eljutunk a 240 milliós totemkapuig, akár bőrig is ázhatnánk. Jóllehet reggel még szemerkélt az eső, de délelőttre elállt, és bár hűvös van, mégis szép számmal ballagnak az érdeklődők az Albertirsai úton a bejárat felé. 

A bejárat, a Totem...hogy is mondjam... sokkoló. Nem szép, nem csúnya, egyszerűen sokkoló. Úgyhogy felhívom az alkotót, Szőke Gábor Miklóst. 

Két és fél éve kezdődött – mondja. – Szabad kezet kaptam, rám bízta a megrendelő, hová kerüljön a Totem. Úgy döntöttem, lépjenek be ezen keresztül a látogatók. Ötven éve épült meg a HUNGEXPO, és akkor volt az előző világkiállítás. A Totem egy szobor, meg egy szimbolikus kapu, az ország valamennyi tájegységének elhullajtott agancsai vannak itt, dámszarvas-agancsok, gímszarvas-agancsok, sőt, őzagancsok is, utóbbiak a Totem szeme körül. Egy korábbi farkasszobrom inspirált, az kint van Csepelen a műhelyemben, csak ez sokkal nagyobb lett. Tíz tonna agancsra volt szükség, ezt kiszámítottam, húsz tonna rozsdamentes acélból van a váz, arra csavaroztuk az agancsokat. Másfél éve kezdtünk hozzá a megvalósításhoz, ötven ember biztosan megfordult rajta, az utolsó kilenc hónapban folyamatosan dolgoztunk, az utolsó két hónapban reggeltől éjfélig. Ha azt kérdezi, hová helyezem a munkásságomban, azt mondom, a legnagyobbak közé, pedig Atlantától Dunaszerdahelyig van egy pár elég jelentős alkotásom. Miért? Mert szerintem nemes célt szolgál. A mainstream média összemossa a vadászatot az orvvadászattal, miközben az ember amióta ember, mindig vadászott. Nem beszélve arról, hogy művészeti alkotások ezrei kötődnek a vadászathoz, mint élményhez. A művészettörténet egy kicsit a vadászati témájú műalkotások története is.

Ez elég meggyőzően hangzik, ennek ellenére nincs az a pénz, amiért én puskát vagy számszeríjat fognék egy élőlényre, pláne, hogy még el is süssem... De ez legyen az én problémám.

Odabent sok a látogató, főleg idősebbek és gyerekek, nyilván az sem közömbös, hogy egy nyugdíjas 1200 forintért egész nap kóborolhat a pavilonok és a lacikonyhák között. Ahol bizonyos időközönként sört lehet kóstolni, ott óriási a tömeg, de a legtöbben az Agrármarketing Centrum közösségi standjánál tülekednek. Közelebb furakodom, és lelepleződik a rejtély:

Apropó, tudják, mi a vetrece? Most már én is tudom, mert Lázár séf elárulta: Erdélyből származó étel, a tokány egy fajtája. Marhahúsból készítik füstölt szalonnával és tejföllel. A mesterszakács nem ám ingyen adja a kóstolót, kérdéseket tesz fel, főleg azok után, hogy kiderül: szakácstanulók is vannak a közönség soraiban. Az egyik kérdés így hangzik: mi a különbség a pörkölt és a paprikás között? Az egyik tanonc már vágja is: az utóbbihoz tejfölt is adunk. És már kapja is a kóstolót.

A következő standnál ismerős arcra figyelek fel: Nagy István agrárminiszter az. Egymásra köszönünk, odajön, és váltunk pár szót.

Tetszik a kiállítás? Ugye, szép? Látja, mennyien vannak? Jókora ellenszélben dolgozunk, egyesek azt akarják láttatni, hogy senki sem kíváncsi a kiállításra, de hát ez már a választásokig így fog menni, ezzel együtt kell élnünk...

Aztán megtudom, miért van itt a miniszter, csütörtökön volt az OMÉK, az  Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállítás és Vásár megnyitója, amit nagyon okos marketingfogással rászerveztek a Világkiállításra, nyilván ez is közrejátszik abban, hogy ilyen sokan vannak. 

Alig búcsúzom el a minisztertől, máris Kovács Zoltán, a kiállításért felelős államtitkár bukkan fel, éppen interjút ad az egyik tévéállomásnak, majd sietne tovább a sajtósa kíséretében. De csak sietne, mert megszólítom, és máris konyhakész mondatokban összegzi a tapasztalatokat.

Csak a mai napon átléptük a háromszázezres látogatói létszámot, pedig még csak délután egy óra van, ez talán a legerősebb nap eddig, és még bő egy hét hátra van. Láthatja ön is, hogy óriási a sürgés-forgás, ma van a románok bemutatója látványos táncelőadással. A programsorozat egésze pedig az egymillió húszezret is túlhaladta, már ami a látogatók számát illeti. Azt gondolom, ezek olyan számok, amelyek önmagukért beszélnek. Nagyon sok embert érünk el, mozgatunk meg, láthatóan érdekli őket a kiállítás, különös tekintettel a fiatalokra. Külön örülök, hogy több mint ötvenhatezer diák regisztrált. Az ő idegenvezetésüket meg tudtuk oldani. Csak a mai napon 7400 diák jött el hétszáz kísérővel. Bízom benne, hogy az a típusú életre szóló élmény, ami 1971-ben oly sok embernek megvolt, most is meglesz. Mi nem foglalunk állást a vadászatról, valójában a szükségességét akarjuk bemutatni, de nem akarjuk bebizonyítani, hogy ez jó dolog, de azt sem, hogy rossz lenne. Egyszerűen felhívjuk a figyelmet arra, hogy szükség van rá. 

És már megy is tovább, mint ahogy mi is. Megnézzük az egytonnásra is megnövő legnagyobb dunai halat, a vizát – ott köröz a hatalmas, félmillió literes akváriumban, kísértetiesen emlékeztet a cápára, de hát ez is porcos hal... A rengeteg kitömött állat – oroszlánok, medvék, kafferbivalyok, farkasok, pézsmatulkok,  vízilovak, orrszarvúak – nem hoznak lázba, inkább elszomorodom a látványuktól, hiszen ezeket a gyönyörű, mondhatni fenséges élőlényeket egyszer le kellett lőni ahhoz, hogy kitömhessék őket. (Nota bene, az egyik standon az állatpreparátorok munkáját mutatják be...) 

A következő pavilonban a nagy magyar vadászok – pontosabban vadász-írók – portréi és életrajzai a falakon, Gróf Széchenyi Zsigmondtól Fekete Istvánon és Maderspach Viktoron át Kittenberger Kálmánig. Gyermekkorom kedvenc írója, Széchenyi mondata jut eszembe: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás.”

De nicsak, amott a sarokban egy picinyke stand, felette a felirat: Rowland Ward! A világ egyetlen hiteles rekordgyűjteménye, a vadászok Guinness Bookja, amely valamennyi vadfaj legszebb, legnagyobb trófeájának az almanachja. És pontosan tudom, amióta 15 évesen elolvastam, mit elolvastam, felfaltam a Hengergő homok című remekművet,  hogy mind a mai napig „Count Széchenyi”, vagyis hát Széchenyi Zsigmond ejtette el a történelem leghosszabb szarvú, tehát világrekorder addax antilopját 1935 március 3-án Núbiában, ahová Almásy László (Az angol beteg) és Horthy Jenő, a kormányzó öccse társaságában vezetett vadászexpedíciót. A torkomban dobog a szívem, amikor kikeresem a vaskos, kereken száz dollárba kerülő könyvben az addax világrekordját, és bingó! Count Széchenyi neve ott díszeleg a rangsor tetején!

Már fáradunk, két és fél órája barangolunk a standok, pavilonok útvesztőjében, az egyik sarokban tízévesforma gyerekek ülnek elcsigázva a zöld plüssborítású padlón. Honnan vagytok? kérdem az egyik kiskölyköt. A Gregor József Általános Iskolából, hangzik a válasz, a XVII. kerületből. Nem állom meg, hogy megkérdezzem:

Mondjuk, ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ez is csak egy tanóra... Persze a nyugdíjasokat, középkorúakat senki sem kötelezte a kiállításlátogatásra, egyszerűen érdekli őket. Végtére is látványosságnak nem utolsó.

Csak ne jutna eszembe újra meg újra, hogy ezeket a kitömött állatokat valamikor le is kellett lőni...

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)