Milyen indíttatásból írja meg egy egykori maffiózó a memoárját? Hogyan született meg az Ököljog?

Eredetileg a most harmincéves nagylányomnak, Bernadettnek kezdtem írni a könyvet. Viszonylag korán különváltunk az édesanyjával, és ugyan részt vettem az életében, de nem úgy, ahogy egy igazi apának kell. Szerettem volna, ha tudja, miért, azzal együtt, hogy ki volt az apja. Majd írás közben egyik sztori hozta a másikat, a szöveg kezdte kinőni az eredeti szándékot. Közben az is inspirált, hogy a pártfogóm, egy pszichológus hölgy, akihez a legutóbbi szabadulásom után jártam, mondta, a készülő könyvében szentelne egy fejezetet az életemnek, mire válaszoltam, majd én megírom azt, de nem lesz elég egy fejezet, ahhoz egy könyv kell.

Rendezett, biztos egzisztenciával rendelkező fővárosi családból érkezve lett bűnöző, húszévesen már komoly bűnlajstrommal bíró profi autótolvajnak számított. Mi csúszott akkor félre?

Nálunk otthon egy-két alaposan megérdemelt atyai pofonon kívül nem volt szisztematikus erőszak, ami sok családban teszi tönkre egy életre a gyereket. Az én esetemben nem a családi viszonyok vittek rossz vágányra. Fater maszek festőként hétből hét napot dolgozott, amivel jól keresett, így az átlagnál valamivel jobban éltünk, de ránk alig maradt ideje. Anyu közben otthon volt velünk. Viszont nagyon hamar kiderült, az iskolával járó és minden hasonló kötöttség egyáltalán nem nekem való. Máig nem bírom, és azóta sem volt klasszikus értelemben vett munkahelyem. A rendszerváltás környékén egy rövid ideig ugyan dolgoztam biztonsági őrként, ami laza munka volt, mert végül is csak ott kellett lenni.

Az Ököljog több mint önéletírás, korrajz és a kilencvenes évek iránt érzett nosztalgia egyben. Utólag hogy látja, a rendszerváltás környékén uralkodó kaotikus vadkapitalista viszonyok mennyiben ágyaztak meg annak, hogy akkor a rossz utat választotta?

Rám is hatott a demokrácia begyűrűzésével járó teljes fejetlenség, amikor elindult egyfajta szabad rablás, és hirtelen a politika sem tudta hova tenni magát. Akárcsak a szocializmus szellemisége, hagyatéka, hogy akkoriban aki csak tehette, lopott a munkahelyéről. Vagy legalábbis amit lehetett, igyekezett okosba’ megoldani, ami teljesen bevett dolog volt. 1989-ben, amikor még nem voltam 18, egy idősebb kolléga mellé kerültem biztonsági őrnek, ő vetette föl, hogy vigyünk el pár dolgot a fémtelepről, amit őriztünk, és adjuk el a méhtelepen.

A mellékes biznisszel kezdetben napi 30-40 ezer forintot tettem zsebre, majd tovább fokoztuk a tempót, és a napi pénzem időnként elérte a 100-120 ezret. Ha így indítod a pályafutásodat, hogy előtte sosem láttál egyben ekkora összegeket, teljesen meghülyül az ember, és valahol érthető, hogy többé nem akar elmenni havi 20-30 ezerért dolgozni. Így jártam én is. Mikor egyik napról a másikra megszűnt ez a munka, már nem volt megállás, menthetetlenül elindultam a bűn útján.

A könyv által az ember utólag választ kap arra is, a kilencvenes években ki és hogyan nyúlta le az autóját. Az 1992-től 1996-ig tartó autótolvaj-pályafutása során nagyságrendileg hány autót lovasíthatott meg?

Az egész úgy indult, hogy ekkor még mindig igazi hülye gyerekként hozzácsapódtam segítőként egy sokszorosan büntetett előéletű újpalotai autótolvajhoz. Meg is lett az eredménye, fél év múlva már a szentendrei fogdán ücsörögtem előzetesben. Majd ahogy kikerültem, többé nem volt megállás, már a szabadulás másnapján ugyanúgy mentünk, és loptuk az autókat. Szerintem bőven száz felett volt a mérlegünk.

Különösen, mert a régi autókat nagyon egyszerű volt ellopni. Ma már jóval nehezebb a szakma a térfigyelő kamerák miatt, illetve a kétezres évek elején a rendőrség és a bíróság is brutálisan bekeményített. Eleinte a kockalámpás Zsigulikra, majd az értékesebb nyugati autókra vadásztunk, főleg a külvárosi lakótelepek parkolóiban, de gyakran portyáztunk a belvárosban is. Volt olyan, hogy egy nap két-három autót is elvittünk. Ezek utána vagy a bontóban végezték alkatrészként, vagy volt valakinek egy ugyanolyan autója, és donornak használta a lopottat.

A lopás is olyan, mint a megcsalás, előbb-utóbb jön a menetrendszerű lebukás. A könyvből idézve: „Teljes nyugalom szállt meg, mikor a zárkám ajtaja rám csukódott.” Miért?

Amikor 1992-ben először lecsuktak, egy haverom átvett tőlem egy lopott Fiat Tipót azzal, hogy le lesz papírozva. Elment a kocsival a lánya ballagására, majd kerti partit csaptak Szentendrén. Csakhogy sikerült tilosban, pont az utcában lakó szentendrei rendőrkapitány háza elé parkolnia. Mire a rendőrkapitány leszólt a kollégáknak, hogy itt parkol egy barom, nem lehet tőle elférni. Kijöttek a szentendrei rendőrök, lekérték az adatokat, és a Robit már bilincsben vitték el a lánya ballagásáról. Aztán jól feldobott bennünket, mehettünk a szentendrei fogdába, miután két hónapot voltam előzetes letartóztatásban.

A következő lebukásunk 1995-ben történt, miután már két és fél éve köröztek. A Városligetben, a Széchenyi fürdő parkolójából akartunk ellopni egy Volkswagen Golfot. Már megcsináltam hozzá a kulcsot, de pont kijött a tulaj, és arra jártak a rendőrök is. Esélyünk sem volt a menekülésre, az autónk átvizsgálásakor megtalálták nálunk a zárhúzót és a reszelőt. Mikor lecsuktak, végre jól aludtam, mert nem kellett többé bujkálni, véget ért a körözés.

Visszagondolva, melyik volt a legmelegebb balhéja?

A kilencvenes évek elején összeismerkedtem két nem egyszerű emberrel, akik kitalálták, hogy kirabolják a budaörsi takarékszövetkezetet, és én lettem volna a sofőr. Az egyiküket Tenkesnek hívták, aki addigra 18 évet ült emberölésért, egy 110 kilós, nagydarab, szétgyúrt, kopasz pszichopatát kell elképzelni. A másik egy szerb katona volt, aki ellen háborús bűnök miatt nemzetközi körözés volt érvényben. Mindketten gyilkosok voltak, éles lőfegyverrel jártak-keltek az utcán akkoriban, és ezeket ismerve, ha valóban megtörténik a bankrablás, az nem egy Viszkis-, hanem egy móri történet lett volna.

Épp úton voltunk, én vezettem, mikor megállítottak bennünket a rendőrök a Keleti pályaudvar környékén. Erre mondja nekem a mellettem ülő Tenkes, hogy figyelj, jön a rendőr, behajol az ablakon, és lelövöm. Most is hallom, ahogy kattan a fém, mikor csőre húzza a fegyvert. Láttam, ahogy a két rendőr közül az egyik száll ki a kocsiból, és kényelmesen elindul felénk. Tudtam, ha elsül a fegyver, az én életemnek is annyi, nem akartam rendőrgyilkosságban részt venni. Kiugrottam a kocsiból, és elindultam a rendőr felé. Kiderült, csak figyelmeztetni akart, hogy átléptem a záróvonalat, majd szépen elköszönt, és szép napot kívánt, még az igazoltatás is elmaradt. Hamarosan fel is hagytam az autós biznisszel.

Utána belement az igazi éjszakai életbe. Kidobó volt diszkókban, pénzt hajtott be, ha kellett, erőszakkal, és a drogon kívül mindennel üzletelt. Ilyenkor hol a határ a bűn útján? Mi alapján húzta meg a vonalat, mi fér még bele?

Elveim már voltak akkor is. Például ha valaki tartozik, és odamegyek behajtani, az ugye önbíráskodás. Viszont ha csak kitalálom a tartozást, úgy követelek pénz, az már zsarolás. Csak azt vállaltam el, ami jogos és korrekt dolog volt, zsarolni sosem voltam hajlandó. Emiatt nem is álltam sosem bíróság előtt. Más példa, hogy egyszer megkerestek azzal, az egyik XVI. kerületi lakótelepen lakik egy piás, félhülye fickó, nevetséges összegért behúzhatom a lakását. Gondolkodás nélkül nemet mondtam, miattam senki ne kerüljön az utcára, ne legyen hajléktalan. Végül két hét múlva megfogták, és kirakták az utcára, nem kerülhette el a sorsát. Nekem egyébként kevés konfliktusom volt az éjszakában, mert mindenkivel tisztelettel beszéltem.

Számít konfliktusokra a könyv megjelenése miatt? Arra gondolok, hogy nem egy alvilági figurát ír le keresetlen szavakkal, és egyes bűnözőkről a rendőrség számára értékes információkat jelentő részleteket oszt meg.

Alapvetően vegyesek a reakciók, de nem is számítottam másra, tudtam, hogy megosztó lesz a könyv. Volt, aki azóta üzengetett, és pert helyezett kilátásba, mert szerinte a róla leírt sztori nem valós. A maffiózó, akit gyáva szar alakként jellemzek a könyvben, nyilván nem örül neki. Mivel rég kimaradtam ebből a világból, ha mégis odáig fajul a dolog, hogy valós veszélyt jelentenek, hívom a rendőröket.

A könyv miatt különösebb balhéra nem számítok, csupa elévült bűncselekmény szerepel a könyvben a kilencvenes évekből és a kétezres évek elejéről. Természetesen egyeztettem ügyvédekkel erről a megjelenés előtt. A csapatok, akiket említek, nagyrészt szintén rég szétszéledtek, sokan meghaltak, vagy teljesen lecsúszott, nincstelen alakok lettek. Mások a mai napig börtönben vannak, és jó darabig ott is maradnak.

Csak egy brigádot említve: a kilencvenes évek közepén kapcsolatban állt a hírhedt Sz. családdal. Milyen volt velük a viszonya?

Akkoriban már sokan ismertek a pesti éjszakából, tartottak is tőlem, mert legalább 130 kiló voltam, a bicepszem pedig ötvenhat centi volt. Szinte az első perctől a családdal voltam közvetlenül, a tárgyalásoknál az asztalnál ülhettem, számított a szavam. Ez ma már nem tűnik óriási dicsőségnek, de akkor, abban az életben jelentett valamit. Később egy félreértést követően viharosan elváltak útjaink, gyakorlatilag elvettem tőlük a Garay téri piac őrzését, és elindultam egy másik úton. Később e mellé egy barátom révén megszereztem a Római-parti éttermek őrzését, majd három évre a ráckevei Ciklon diszkó tulajdonosa lettem. Ezek voltak talán a legjobb éveim, mert becsületes úton havonta milliós összegeket kerestem. Persze a karmámat én sem játszhattam ki, 2001-ben egy testi sértéses ügy miatt először két hónapra előzetesbe kerültem, majd még abban az évben visszakerültem – életemben először ártatlanul –, egy súlyos zsarolási ügyből kifolyólag, amikor is tizennégy hónapot ültem.

Mikor és miért tért jó útra?

Mikor 14 hónap után szabadultam, 2003-tól teljesen kimaradtam az okosságból. A tárgyalásomat követően az engem védő ügyvéd ellátott néhány baráti tanáccsal: többszörös, különös visszaesőként a rám kiróható büntetési tétel legközelebb tíz év fegyháztól indul. Addigra már be is sokalltam a bűnöző életformától, annyi szar vett körül.

Egy alkalommal megmentettem az egyik barátom életét, mikor összetűzésbe kerültünk egy csapattal, ahol M. Richárd majdnem halálra késelte őt. Ennek az lett a vége, hogy a barátom később, elárulva engem, felvett a tudtom nélkül kétmillió forintot a rivális csapat fejétől, P. Tamástól, majd azt hazudták neki, hogy miattam került előzetesbe az embere. Véletlenül derült ki az igazság, de hajszálon múlt az életem. A szerb–magyar határon letartóztatták a bérgyilkost, akit ellenem hívtak, mert korábban Belgrádban elkövetett egy gyilkosságot. Nem csoda, hogy megcsömörlöttem ezektől az emberektől. Szabadulásomat követően hamar megnősültem, gyerekünk született, aki most tizenhárom éves, sőt a nagylányom által három hónapja nagypapa vagyok. Azóta is normális életet élek.

Most miből él?

Társasházakat építünk. Túlzás lenne állítani, hogy jól menő vállalkozó vagyok, de tisztességesen megélünk abból, amit csinálok.

Az Ököljogban külön hangsúlyozza, a tekintélyt parancsoló kinézet, a kigyúrt test mennyire fontos volt az alvilági körökben. Emellett persze a szép autó, a márkás óra, a sok arany, a szétvarrt bőr is. Súlyos árat fizetett azért is, hogy elérje ezt a kinézetet.

25 éven át használtam szteroidokat a testépítéshez, ráadásul abnormális mennyiségben, mert azt éreztem, folyamatosan jó formában kell lennem. Abban is voltam egyébként. Mostanra, ötvenévesen már persze felszalad pár kiló, de ez korábban sosem volt jellemző. Alkatilag nagyon vékony gyerek voltam a kilencvenes évek elején, ahonnan az évek alatt 130 kilósra gyúrtam magam. Féltek is tőlem rendesen.

A maffiózókinézethez hozzátartozó tetoválásaimat az első hazai tetoválószalonok egyikében csináltattam, Újpesten. Volt köztük egy „nagyon szép” pitbull, ami inkább hasonlít egy elhízott egérre. A viccet félretéve, a kokszolás akkor ütött vissza igazán, amikor a feleségemmel gyereket szerettünk volna. Azt hittem, hogy belehalok, mikor öt évre le kellett állnom mindennel, hogy kellően kitisztuljon a szervezetem, és természetesen úton összejöjjön a gyerek. Végül sikerült, de különösebben nem szeretném részletezni, micsoda szenvedés árán.

Van még önben bűntudat, vagy mára teljesen lezárta a bűnös múltat?

Nincs. A nagylányomon kívül senkitől sem kérek bocsánatot. Az biztos, a mai eszemmel annak idején teljesen másfajta életet választok, de így sem bánok semmit. Egyedül a Bernadett-tel való kapcsolatomat. Nem vagyok büszke az elkövetett tetteimre, arra viszont igen, hogy az adott szavamat sosem szegtem meg, illetve ki tudtam törni abból a világból, és ma tisztességes életet élek.

A könyvben egyfajta mottóként, végső tanulságként írja, az alvilágnak nincs romantikája. Akkor mije van?

Itt valóban nincs romantika, cserébe kizárólag az önös érdek, ezen belül is főként a pénz dominál. Amikor mesélem a sztorikat a könyvben, sokakra hivatkozom úgy, mint barátomra, akik később úgy elárultak, mint annak a rendje. Természetesen én sem voltam mindig tündér, nem feltétlenül járt jól mindenki a velem kötött ismeretséggel. Viszont áruló nem voltam soha.

(Borítókép: Bolya Zoltán. Fotó: Papajcsik Péter / Index)