Az 1956-os forradalmat, annak hőseit minden történelemhamisítás, hatalmi arrogancia, esetenkénti brutalitás ellenére sem volt hajlandó elfelejteni a társadalom. Az elmúlt 65 esztendőben a magyar függetlenség és szabadságharc eszméjét a korabeli szóhasználat szerint „másként gondolkodóknak” nevezett ellenzékiek váltófutás-szerűen tartották ébren. Hol röpcédulázással, hol demonstratív emléksétával, hol magánlakások rejtekén tartott megemlékezésekkel, hol tényfeltáró szamizdatok terjesztésével, hol félig-meddig nyilvános ünnepségekkel. Az indulatok azonban a rendszerváltozás után sem ültek el, mert a nemzeti ünnep nemegyszer a napi politika játékszerévé vált, és sajnos rendőri agresszióra is akadt példa.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a kommunista hatalom a május 1-jei demonstrációval elkeseredetten igyekezett bizonyítani, hogy tömegek állnak mögötte. Ehhez képest már az első évfordulón néma tüntetést és demonstratív emléksétát is rendeztek.
A forradalom leverése után Kovács Béla, a Kisgazdapárt vezetője Antall Józseféknél lakott, azaz a lakásuk a kisgazda-tanácskozások színhelyévé vált. Amikor Kádár Jánostól felkérés érkezett egy koalíciós kormányban történő kisgazdarészvételre, a pártvezetőség megbízásából Antall írta meg a választ. Ebben az alábbi feltételeket támasztotta:
Válaszként a karhatalmisták többször is őrizetbe vették. Közben Antall folytatta a tanítást az Eötvös Gimnáziumban, de mivel osztálya túlzottan kötődött hozzá és az általa képviselt eszmékhez, eltávolították a tanári karból. Antallt 1957 tavaszán fegyelmi eljárással a Toldy Ferenc Gimnáziumba helyezték, ahol hamarosan szintén maga köré gyűjtötte a fiatalokat. Egy besúgó keserűen jegyezte meg a jelentésében, hogy
az általa vezetett történelem szakkörnek több tagja van, mint a helyi KISZ-szervezetnek.
Antall egyáltalán nem hátrált meg, 1957. október 23-án diákjaival néma tüntetést rendezett a forradalom emlékére. Az ügyről természetesen az állambiztonság is tudomást szerzett. A néma tüntetés nyomozásának befejezése után Antallt örökre eltiltották a tanítástól.
A néma tüntetés nem elszigetelt jelenség volt. Somogyi Marcell a Heti Válasz 2016. október 20-i számában felelevenítette, hogy a forradalom második évfordulóján, 1958. október 1-je és november 20-a között (erre az időszakra esett a Kádár-rendszer első országgyűlési választása is)
a Belügyminisztérium munkatársai 73 esetben szereztek tudomást röpcédula-terjesztésről, ezenfelül 267 „ellenséges” falfeliratot és 390 plakát- vagy dekorációrongálást is regisztráltak.
Hasonló aktivitásról tett közzé dokumentumokat Kenedi János a Kis állambiztonsági olvasókönyv című kötetében. Többek közt azokról a bölcsészhallgatókról, akik 1957. október 23-án, a forradalom első évfordulóján demonstratív emléksétára vállalkoztak.
A forradalom 25. évfordulóján Krassó György, 56-os forradalmár, később a Magyar Október szamizdatkiadó vezetője, majd a Magyar Október Párt alapítója a Szilágyi Sándor kritikus által életre hívott Hétfői Szabadegyetem összejövetelére szervezte rá a Szabad Európa Rádióban is meghirdetett megemlékezést.
A „repülő egyetem” 1981. október 19-i előadásán a megjelentek előtt meghallgatták:
A nyolcvanas években – ahogy mondani szokás – felgyorsultak az események. 1985-ben az Inconnu képzőművészcsoport tagjaként aktív Molnár Tamás óbudai magánlakás-galérájában tartottak megemlékezést. Egy év múlva ötvenen jöttek össze Nagy Jenő, a Demokrata című szamizdat újság szerkesztője és felesége, Vétek Mária lakásán, ahol mások mellett Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke idézte fel a forradalom napjait. 1986 decemberében a Krassó Györggyel együtt raboskodó író, Eörsi István lakásán rendeztek konferenciát többek közt Hegedűs B. András, Kenedi János, Kis János, Levendel László, Litván György, Mécs Imre, Nagy Elek, Rácz Sándor és Vásárhelyi Miklós részvételével.
1988-ban az évforduló előtt néhány nappal öt „alternatív” szervezet hirdetett csendes felvonulást október 23-ára. A hatalom zavarát jelezte, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság előbb tudomásul vette a bejelentést, majd 21-én betiltotta a felvonulást.
A nyolcvanas évek krónikájához tartozik, hogy 1989. október 23-án Szűrös Mátyás házelnök ideiglenes államfővé előlépve délben a Kossuth téren kikiáltotta a köztársaságot.
A rendszerváltozás után sem nyugodtak meg a kedélyek. Az 1992-es ünnepséget például egy incidens tette emlékezetessé: Göncz Árpád köztársasági elnököt kifütyülték a Kossuth téren. Amikor Boross Péter akkori belügyminiszternek a Boross 90 című, 2018-ban megjelent interjúkötetben megemlítettem, hogy sokak szerint az affér hátterében ő állt, kapásból cáfolta. Majd egy lendülettel így folytatta:
Érdemes történetileg is megvizsgálni az előzményeket. 1992. március 15-én Demszky Gábor a Petőfi-szobornál agresszív beszédet mondott. A főpolgármester száját olyan mondatok hagyták el, mint „el a kezekkel a médiától” meg hasonlók. Ez volt a nyitánya annak az azóta is tartó folyamatnak, hogy a legszebb nemzeti ünnepeinket napi pártpolitikai nyavalyák hangoztatására használják föl. Közben sorra buktak el az igazságtételi próbálkozások. Ebben tevőleges szerepet vállalt Göncz Árpád is. Az ötvenhatosok zúgolódtak, hogy az államfő, aki maga is üldözött volt, osztja az ellenzék nézeteit. A kifütyülés után tudtam meg, Márton András felhívta Göncz Árpádot telefonon, hogy egy ötvenhatos, Regőczy szeretne az október 23-i ünnepségen felszólalni. Göncz erre azt válaszolta, hogy ötvenhatosnak legyen elég ő. Ez a történet gyorsan elterjedt a köreikben.
Mint hozzátette, minderről akkor még nem tudott semmit, hiszen előző nap és az ünnep délelőttjén is vidéken volt.
Amikor az államfő megjelent a Parlament előtti emelvényen, szórványos fütty fogadta. Göncz várakozott, míg a füttyszó erősödött. Én lent álltam, fent volt az emelvény, a köztársasági elnök meg nem szólalt meg. Nagyon kínos volt. A lépcsőn hatalmas, nemzeti színű zászlót feszítettek ki, ami ha nem lett volna ott, akkor talán fölszaladok. Vártam, hogy végre megszólaljon, de ő továbbra is tétován álldogált. Felüvöltöttem: szólalj meg, szólalj meg! Göncz azonban nem szólalt meg, mert ha beszélni kezd, úgy be volt hangosítva a Kossuth tér, hogy az minden zajt elnyomott volna.
Arra a közbevetésre, ha idős, önérzetükben megsértett ötvenhatosok kezdték el a fütyülést, akkor mit kerestek a téren árpádsávos zászlókat lengető fiatalok, ezt felelte:
Megjelent hat-nyolc kölyök, de mire megkezdődött az ünnepség, a rendőrség már el is vitte őket. A legendák azonban tovább élnek. Nemrégiben olvastam a Glatz Ferenc által szerkesztett A magyarok krónikájában, hogy skinheadek fütyülték ki Göncz Árpádot. Ennek alapja még mindig az a gyalázatos tévétudósítás lehet, amelyben összevágták az ünnep előtti zászlólengetőket és a füttykoncertben várakozó államfőt.
A 2000-es évek sem múltak el botrány nélkül. Ami az ötvenedik évfordulón, 2006. október 23-án Budapesten történt, az nemcsak Magyarország, hanem még a polgári demokráciák történetében is példátlannak számít. Még felsorolni is hosszú, mi minden történt ezen a napon: reaktivált T–34-es tank üzembe helyezése, tömegoszlatás, vízágyúzás, rendőri brutalitás, szemkilövetés, ütlegelés. Akiket érdekelnek a véres részletek, olvassák el az eseményekben részt vevő pályakezdő rendőr visszaemlékezését.
(Borítókép: Az 1956-os forradalom és szabadságharc 36. évfordulója alkalmából október 23-án a Parlament előtt tartott megemlékezésen a tüntetők egy csoportja megakadályozta, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök a beszédét elmondja. Fotó: Földi Imre / MTI)