Már második éve, hogy jelen van hazánkban a koronavírus. A kórházak számára az idei vagy a tavalyi év volt a nehezebb?

Az első hullámot a döbbenet és a félelem jellemezte, hiszen új jelenséggel álltunk szemben, és fogalmunk sem volt, hogy meddig tart majd a pandémia. Eleinte nem sejtettük, miként látjuk el az egyre növekvő számú covidos beteget, és nem tudtuk, hogyan szervezzük át a kórházakban folyó munkát a járvány tükrében. Ebben az időszakban – talán éppen a bizonytalanság miatt – mindenki biztosra ment, országszerte szigorú korlátozásokat vezettek be, amelyeket a többség fegyelmezetten be is tartott.

Minimális nyári szusszanás után tavaly ősszel ismét emelkedni kezdtek az esetszámok, megérkezett a második, majd a harmadik hullám. Közben az egészségügyi ellátórendszer folyamatosan szívta magába a tudást, napról napra magabiztosabban tettük a dolgunkat, azonban a nagy hajtásban a fáradtság is egyre jobban eluralkodott a dolgozókon. Idén nyáron igyekeztük a kollégákat pihentetni, szabadságra küldeni, de ősszel megjelent a negyedik hullám, amely újabb kihívás elé állította a kórházakat. Összességében azt mondhatjuk, hogy 2020-nak és 2021-nek is megvolt a maga nehézsége, de bízunk benne, hogy a jövő év már könnyebb lesz.

Valóban van még bizalom az egészségügyi dolgozókban? Az újabb és újabb hullámok alatt nem vesztették el a motivációjukat?

Úgy gondolom, a betegellátás felé nem, inkább a mentális fáradtság nehezíti meg a mindennapjaikat. A Covid-ellátásban részt vevők egy jelentős hányada hónapokon keresztül családtagjaitól, ismerőseitől szeparálva dolgozott, ráadásul a szigorú járványügyi szabályok, valamint a védőfelszerelés jelentette korlátok miatt a kórház falain belül is megváltoztak az interakciók. Emellett a bizonytalanság, a folyamatos változás és alkalmazkodás is nagyon fogyasztotta az energiát. A fásultság közepette ugyanakkor hatalmas energiát és örömöt ad, ha egy beteget le lehet venni a lélegeztetőgépről, ha valakit – a gyors és összehangolt csapatmunkának köszönhetően – gyógyultan haza lehet engedni.

Bár mindannyian reméltük, hogy a közeljövőben végleg túl leszünk a járványon, mára egyértelművé vált, hogy a Covid még sokáig velünk marad. Hogyan tud az egészségügy erre a helyzetre hosszú távon is berendezkedni?

Az egyik legfőbb szempont, hogy az aktuális járványhelyzettől függően elektív (nem sürgős) beavatkozásokat is végezzünk, hiszen a nem covidos, illetve nem akut ellátást igénylő betegeket sem lehet a végtelenségig váratni.

A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) adatai alapján csípőprotézis-műtétre például 7660-an várnak, nekik az átlagos várakozási idejük 525 nap, ami nagyon hosszú idő egy fájdalmakkal küzdő embernek. Ősszel számos kórházban újraindult a várólista-csökkentő program, a negyedik hullám megjelenése azonban ismét közbeszólt, így át kellett gondolni, hogy miként tudjuk az erőforrásokat a leghatékonyabban elosztani.

A szervezési nehézségek hátterében egyértelműen a szakemberhiány áll. Mennyit rontott ezen a helyzeten a márciusban bevezetett egészségügyi szolgálati jogviszony, valamint az Alkotmánybíróságon is megtámadott, kötelező oltásról szóló rendelet?

Az egészségügyi szolgálati jogviszonyra váltás nagyobb elvándorlást okozott, mint a kötelező oltás, utóbbira csak a kollégák minimális százaléka mondott nemet. A feladatellátást alapvetően nem ez veszélyezteti, sokkal nagyobb hullámokat kelt a magánegészségügy csábító ereje. A kollégák egy része a tavaszi-nyári időszakban átigazolt a privát szférába, ugyanakkor az állami rendszer kínálta lehetőségek, így például a biztonságérzet, a fizetett szabadság, a jubileumi kifizetések, valamint az ellátás sokszínűsége és a közösség megtartó ereje miatt azóta szerencsére többen visszatértek.

Decemberben az egészségügyi dolgozók után számos más területen is kötelezővé vált az oltás, hazánkban már több mint 6 millió 200 ezren vették fel a vakcinát.  A kórházakban mennyire lehet azt érzékelni, hogy a lakosság egy része már védett?

Nem kérdés, hogy sokkal nagyobb eséllyel betegszik meg súlyosan az a személy, aki nincs beoltva, és a fatális kimenetel aránya is lényegesen magasabb az ő esetükben. Egyértelműen érzékeljük az oltás erejét, még akkor is, ha az oltásellenesek azt állítják, hogy ugyanott tartunk, mint egy éve. Igen, most is sok a beteg, igen, most is sokan halnak meg Covid-fertőzésben, de belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha ez a nagyon intenzív negyedik hullám úgy ér bennünket, hogy még nem vagyunk túl az oltási programon. Szeretném hangsúlyozni: az oltás beadatása nem egyéni, hanem a közösség érdekeit is szem előtt tartó döntés, hiszen mindannyian felelősséggel tartozunk egymásért.

Akár oltva, akár oltatlanul, akár covidosan, akár más betegség miatt, de az idei karácsonyt is sokan töltik kórházban. A látogatási tilalom idején nekik mi nyújthat vigaszt?

Akit csak tudunk, hazaengedünk, de sok olyan betegünk van, akinél ez a lépés túl kockázatos lenne. Számukra az intézmények dolgozói igyekeznek meghitt hangulatot teremteni zenével, karácsonyfával, beszélgetéssel, ünnepi menüvel. A betegek végtelenül hálásak minden figyelemért. Ez az időszak a személyzet számára sem könnyű, hiszen legszívesebben ők is otthon töltenék az ünnepeket szeretteik körében, ami különösen igaz a pandémia nehéz hónapjai után. Persze megvan a varázsa a karácsonyi, szilveszteri munkavégzésnek is, számos, szívet melengető történetet meséltek a kollégák egy-egy, ügyeletben ellátott beteggel kapcsolatban, ugyanakkor azt gondolom, hogy munkatársaink most még jobban szomjaznak a nyugalomra, szeretetre, boldog családi percekre. Itt szeretném megragadni az alkalmat és megköszönni minden, egészségügyben dolgozó kollégának az odaadását, kitartását, profizmusát, valamint a járvány diktálta, kívülről elképzelhetetlennek tűnő terhek elviselését.

Ha az egészségügyi ellátórendszernek egy kívánsága lehetne karácsonyra, mi lenne az?

Egyértelműen az, hogy aki eddig még nem tette, oltassa be magát, mert hosszú távon ez az egyetlen megoldás.

(Borítókép: Ficzere Andrea)