Exkluzív beszámoló egy magyar orvostanhallgatótól, aki egy szemklinikán dolgozott a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Azt tapasztalta, hogy az afrikai országban sokkal kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak a mindennapok és boldogabbak az emberek. Az ottani kórházakról, áramszolgáltatásról és szemüvegekről beszélt Gremsperger Kinga az Indexnek.
Bambusznád, majomkenyérfa, kókuszdió. Sokan erre asszociálnak, amikor Afrika szóba kerül, esetleg néhány, híradókban bemutatott képsor is felrémlik, amelyek középpontjában a kontinensen uralkodó szegénység vagy a törzsi konfliktusok állnak. Gremsperger Kinga és Oláh Sára hatodéves orvostanhallgató ennél annyival tudott többet, hogy az innen légvonalban 5800 kilométerre lévő Kongói Demokratikus Köztársaságban Hardi Richárd magyar szemészorvos elhivatottságból arra vállalkozott: részt vesz a helyi lakosság legalapvetőbb szemészeti ellátást igénylő gyógyításában. A tapasztalatszerzés és új kultúrák megismerése iránti vágyuk célpontot talált, így eldöntötték, hogy a Magyar Önkéntes Ligán keresztül bekapcsolódnak a szubszaharai misszió segítő munkájába.
Egész Európa megszenvedte a Covid–19-vírusfertőzést, az egészségügyi dolgozókat azonban különösen megviselte. Kingát és Sárit is. Az ettől való elszakadás adta a végső lökést az utazáshoz.
Gremsperger Kinga gyökeresen új körülmények közé vágyott, és nem csalódott. Azt mondja:
megerősítette orvosi hivatásában az ott megtapasztalt szeretetből gyógyítás élménye.
Eredetileg olyan országba akartak utazni, ahol az angol nyelvvel boldogulnak, de épp a Covid miatt ezek az önkéntes programok igencsak bizonytalanokká váltak. Végül Hardi Richárd doktor jelentette a megoldást, aki szemészeti centrumot működtet Kongó közepén, Mbuji-Mayiban.
Ebben az országban azonban (a törzsi nyelvek mellett) a francia a hivatalos nyelv, ezért a két orvostanhallgatónak neki kellett állnia az alapok elsajátításának. Segítséget jelentett, hogy Hardi Richárd már több mint 25 éve jelen van a helyi közösségekben, az ő jelenléte jó ajánlólevél volt a helyiek felé, miközben kommunikációs közvetítésére is számíthattak, ha szükség volt rá.
A magyar orvos, a Nyolc Boldogság Közösség tagja Kabindában, egy kétszázezer fő körüli kisvárosban kezdte gyógyító munkáját, ahol kevesebb szemészeti beavatkozásra jelentkező páciens volt, mint amennyit missziójának kapacitása elbírt volna. Ezért döntöttek úgy tizenöt éve, hogy az onnan 150 kilométerre lévő Mbuji-Mayi városában saját szemészeti központot alapítanak. Az építkezést és az eszközök beszerzését a Hungary Helps program is támogatta.
Kingáék már ide érkeztek meg szeptemberben, ahol Hardi doktor vezetése mellett helyi orvosok praktizáltak. Az ottani egészségügyi képzés azonban – finoman fogalmazva – eltér az európaitól. Kinga érkezésekor még mintegy hetven orvosi egyetem működött Kongóban, jelentős részüket apró, földszintes házikókként írta le.
Ha nem mondják az utcán, nem veszem észre, hogy ez itt épp egy egyetem
– mondja az orvostanhallgató az Indexnek.
Ehhez kapcsolódott az ott-tartózkodása idején kipattant botrány is. Miután a helyi vezetés felismerte, hogy valójában milyen alacsony színvonalú az ezekben a viskókban megszerezhető tudás, következményei pedig milyen kockázatokat rejtenek, hatvanat bezárattak közülük. Azóta is bizonytalan az addig ott tanuló diákok sorsa.
Maga a közoktatási rendszer is ingatag lábakon áll, a gyarmati időkből csak a frontális oktatás külsőségeit vitték tovább. Már az óvodáskorú gyerekek is kis székeken ülnek, a tanítójuk pedig a tábla előtt állva magyaráz valamiről nekik. A kisiskolásoknak van órarendjük, fegyelem is van, a gyerekek egyenruhát viselnek, de maga a tananyag – Kinga becslése szerint – 150 éves lemaradást mutat. Példaként említi, hogy az alsó tagozatos gyerekekkel tíz percen keresztül, kórusban ismételtették, hogy: „Az én hazám hivatalos fizetőeszköze a kongói frank.”
A KONGÓIAK – HA NEM IS FELTÉTLENÜL AZ OKTATÁSI RENDSZERÜKNEK KÖSZÖNHETŐEN – EGY VALAMIBEN NAGYON JÓK: DÖNTŐ TÖBBSÉGÜK LEGALÁBB HÁROM NYELVEN BESZÉL.
A francia az alap, de emellett ismerik szülőhelyük, majd annak a területnek a nyelvét is, ahová elköltöznek, ahol élnek: lingala, csiluba, kikongó, szuahéli – ezek a leggyakoribbak, de szinte minden városnak van valamilyen saját dialektusa. Lodjában is jártak, ott a teteláta nyelvet használták.
Kongó közel egy évszázadon át Belgium fennhatósága alatt állt, függetlenségét 1960-ban kiáltotta ki, de a gyarmati idők fejlesztéseinek ma már csak a nyomai látszanak. A fővároson, Kinshasán kívül például nincsenek aszfaltozott utak, a földutakon a terepjárók hatalmas bakhátakat alakítottak ki az évtizedek során. Kingáék az ott uralkodó slow life életérzést leginkább azon az utazáson tapasztalták meg, amikor a szemészeti szolgáltatást – ideiglenes jelleggel – Mbuji-Mayiból az onnan ötszáz kilométerre lévő Lodjába vitték át háromnapos fárasztó autóút árán.
A megtapasztalt körülmények ellenére azonban a kongóiak sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, így meglehet, boldogabb életet is élnek, mint a hajszolt és a folyamatos teljesítménykényszer nyomása alatt álló európai emberek. Az ottani mindennapok türelmét és békéjét átélve kiderült, „nekünk is lenne mit tanulnunk tőlük”.
Amíg a helyi orvosok rendeltek, Kinga és Sára szemüvegeket intéztek. Elvileg Kinshasából lehet keretet és lencsét is rendelni, de Lodjába nem tudták magukkal vinni az összeállításukhoz szükséges csiszológépet és egyéb felszereléseket, ezért a általánosabb gyakorlathoz nyúltak.
Európából rengeteg adományszemüveg érkezik, a SasszemKlinika például nagyon sokat küld a náluk hátrahagyottak közül, de Belgiumból is jelentős szállítmányok jönnek.
Kingáék ezeket mérték be, a cilindereseket pedig félretették, mert szinte esélytelen, hogy ez utóbbiakhoz megfelelő pácienst találjanak. Leginkább az olvasószemüvegek voltak keresettek. A betegútvonal egy helyi afrikai asszony vízusbemérő szolgáltatásától indult, a második állomás az orvosi vizsgáló volt. Itt dőlt el, hogy műtétre van szükség, vagy szemüvegre. A szemüvegigénylőkkel azonban nem volt mindig könnyű dolguk, ugyanis a megfelelő dioptria és kialakítás megtalálása helyett többeknél a szemüvegek színe, illetve formája fontosabb szempontnak bizonyult, egyfajta öltözködési kiegészítőként tekintettek rá. Gyakran nehéz volt eldönteni a jobban lát vagy jobban áll dilemmáját.
Ugyanakkor néha a véletlen hozza a legjobb és legegyszerűbb megoldást. Jött egy idősebb bácsi – meséli Kinga –, és arra panaszkodott, hogy már a szemüvegével sem lát rendesen, de az orvosi vizsgálat nem mutatott eltérést korábbi diagnózisához képest. Ekkor vették észre, hogy ott van a kabátja szivarzsebében a szemüvege. Amikor kérték, vegye elő, kiderült, hogy olyan koszos, hogy alig lehet átlátni rajta. Megtisztították, azóta lát.
A SZEMÜVEG VISELÉSE EGYÉBKÉNT KONGÓBAN STÁTUSZSZIMBÓLUM.
Kinga úgy látja, az afrikaiak nagyon vidáman megélnek a mi fogyasztói társadalmunkból. Rengeteg ruhaszállítmány érkezik a városaikba, és viszonylag olcsón hozzá is juthatnak egy-egy ilyen bálához. Azt nem tudják pontosan, mi van benne, de nincsenek tisztában a küldött ruhák és cipők értékével. Ezért van az, hogy az utcai boltokban kapható kínai árukért többet fizetnek, mint az alig használt, Európából érkező luxusruházatért. Kinga jól emlékszik a Gucci- és Dolce & Gabbana-öltönyökben feszítő földművelők látványára.
A páciensek szemészeti kartonjai tartalmaznak egy sort, ahol a foglalkozásukat kell feltüntetni, innen tudható, hogy mivel is töltik munkaidejüket a kongóiak. A vizsgálatra jelentkezők kilencven százaléka a három nagy tevékenységi kör egyikét írja be: 1. földműves, 2. kereskedő, 3. ügyeskedő. Ez utóbbi csak az európai fülnek cseng komikusan, ezekben a falusias városokban a mindennel foglalkozást jelenti ez a kategória.
Azt gondolhatnánk, hogy a gyarmati idők tapasztalatai miatt a kollektív emlékezetben kifejezetten kedvezőtlen kép alakult ki a fehér emberekről, de nem így van. Mivel nagyon ritkán találkoznak velü(n)k, leginkább a tiszteletteljes meglepődés az alapélményük.
Amikor beszélgetésbe elegyedtek, hamar kiderült, hogy úgy gondolják, minden fehér nagyon gazdag. Ezt talán abból szűrik le, hogy amikor jön a fehér ember, akkor többnyire hoz is valamit.
Kinga találkozásukkor fülbevalót viselt, ami – mint kiderült – ugyancsak a gazdagság szimbóluma arrafelé. A fehérek kiváltságos helyzetére utal az is, hogy ők mindennap ehettek húst, naponta háromszor étkeztek, míg a helyiek egy fufu nevű, kukoricából készített, puliszkához hasonló gombócot fogyasztottak csak naponta egyszer, délután.
A találkozás okozta meglepődés azonban lehet kölcsönös. Az egyszeri utazó számára leginkább a Kongóban tapasztalt életkörülmények lehetnek szokatlanok. A belgák annak idején építettek egy vízi erőművet hat turbinával a közelben, ez biztosította a környező települések áramforrását. Azóta már csak egy turbina működik, a többi öt megjavítására remény sincs. Az egykori közvilágításra már csak az utak szélén álló villanyoszlopok emlékeztetnek.
Kabindában és Lodjában egyáltalán nem volt a házakban villany, Mbuji-Mayiban be volt ugyan vezetve, de annyira bizonytalan volt a szolgáltatás, hogy nem lehetett rá hűtőszekrényt csatlakoztatni. Egyedi áramforrásként kis teljesítményű napelemeket használnak, erről tudják a telefonjaikat is tölteni. Az ország északi felén halad át az Egyenlítő, így lényegében mindig 6 órakor kel a nap és 18 órakor megy le, ami azt is jelenti, hogy a városok lakói még egy-két óráig botorkálnak a sötétben, de 20 óra után már mindenki alszik.
A betegség vagy sérülés súlyosságától függetlenül a páciensek saját lábukon érkeznek, vagy a hozzátartozóik kísérik be őket, ami annak ismeretében, hogy a leggyorsabb városi közlekedési forma a motorozás, már önmagában izgalmas akció. Mentőautó nincs. Kinga tapasztalatai szerint a kórháznak összesen két szolgáltatása van, az orvos gyógyít, és van egy ágy, ahová a beteg lefekhet. Ebből az következik, hogy ott van helyben az egész család, ellátják a betegüket, főznek az udvaron, és ott is mosnak. Hatalmas a forgatag, és még büdös is van, mert nincs csatornázás, gödrös vécék állnak csak rendelkezésre.
Bár a terjedő hírekből tudják a helyiek is, hogy vírusjárvány söpör végig a világon, a mindennapokban nincs jelen sem félelem, sem védekezés. A kórházban természetesen előírták a maszk használatát, de nem mindenki tartja be a szabályt. Nem minden zajlik gördülékenyen.
Kabindában például a kórházban kísérleteztek számítógépek telepítésével, részben a betegek nyilvántartásának vezetésére, részben orvosszakmai információk elérésére, de a próbálkozás csődöt mondott. Ha van áram, pasziánszoznak rajta. A géppark kialakítására a lodjai kórházban már szándék sem volt, és nem azért, mert más fejlesztések vitték el a fedezetet. Egészen elképesztő körülményeket említ Kinga:
A MŰTÉTNÉL AZ ORVOSI BEAVATKOZÁST SEGÍTŐ ASSZISZTENS EGY GOMBOS MOBIlTELEFON LÁMPÁJÁVAL VILÁGÍTOTTA MEG AZ OPERÁLT TERÜLETET.
Az eszközök sterilizálása – áram híján – faszenes izzítással történik kuktaszerű edényekben, az elvileg kimosott, steril orvosi öltözékek pedig kint száradnak a füvön.
Arra a kérdésre, hogy az embert próbáló körülmények mennyire szegték kedvét, mennyire vesztette el az afrikai gyógyító misszió értelmébe vetett hitét, jó kedélyű egyértelműséggel válaszol: szívesen visszamenne Kongóba, akár végzett orvosként is. Még úgy is, hogy az ottani egészségügyi struktúrára is jellemző a pozícióféltés, és a helyi orvosok nagyon öntudatosan védelmezik saját szakmai köreiket. Ezen áttörni csak úgy lehet, ha egy-egy hónap helyett hosszú távra megy oda valaki, vagy ha például a szemészet egy bizonyos területén kimagasló specialistává képezi magát az ember. Lehet, hogy Kinga ez utóbbit próbálja meg.
(Borítókép: Gremsperger Kinga. Fotó: Papajcsik Péter / Index)