A nádi farkast Arany János illette a címben jelzett népies szóval, amikor híres eposzában Toldi Miklós élet-halál harcot vívott egy ilyen ragadozóval. Napjainkban aranysakálként emlegetik ezt a kutyafélék családjába tartozó állatot, amely a XX. század közepén élőhelyeinek visszaszorulása és az irtás miatt szinte egész Európából kipusztult. Most viszont él és virul, szaporodik. Szabályozni kellene az állományt.
Akár 25-40 ezer példány is élhet belőlük itthon, és sokfelé – például Somogyban – óriási károkat okoznak.
A csapdákat legtöbbször elkerüli, és ha a család valamelyik tagja pórul jár, a többiek hosszú időre megjegyzik, hogy mi történt elvesztett társukkal.
A sakál ugyanis többnyire párosan vagy többedmagával vadászik, így a csapdába került társ látványa hosszú időre beég a túlélő egyed agyába, és ugyanez igaz a fegyveres vadászatra is: ha marad hírvivő, a vadász jó darabig nem számíthat eredményre – osztotta meg tapasztalatait az Atádhír nagyatádi portállal Horváth Mihály vadász.
A nádi farkast a tudomány Magyarországon őshonos fajként említi. Igaz, a múlt század közepén kipusztult, de a nyolcvanas évek elején a Balkán felől újból teret kezdett hódítani.
A mintegy negyven évvel ezelőtti megjelenését követően aztán az állomány ugrásszerűen növekedni kezdett, és Horváth Mihály szerint nem alaptalan azt feltételezni, hogy napjainkban akár 25-40 ezer példány is élhet országunkban, miközben nyugat és észak felé haladva lassan egész Európát meghódítja.
Az aranysakál intenzív terjedését a faj tulajdonságai magyarázzák, ugyanis egy 11–15 kilogramm tömegű ragadozóról van szó, amely kétszer akkora, mint egy róka.
Fennmaradását a táplálékok iránti igénytelenségének és az átlagosan hét-nyolc kölykös szaporulatának köszönheti, ráadásul természetes ellensége sincs Magyarországon.
Vagyis beavatkozásra van szükség, szabályozni kell az állományát.
(Borítókép: Egy aranysakál 2012. szeptember 15-én. Fotó: Kovács Attila / MTI)