Hetvenöt évvel ezelőtt, 1947. február 10-én írták alá Magyarország és a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést, amely a trianoni határok rögzítése, illetve kisebb korrigálása mellett 300 millió dollárban állapította meg hazánk jóvátételi kötelezettségét. A hadisarc nagyságát jelzi, hogy 1947–48-ban az állami kiadások egyharmadát a jóvátétel tette ki.
1947. február 10-én a párizsi békeszerződések aláírásával lezárult a második világháború Magyarország, Finnország, Bulgária, Olaszország és Románia számára. Hazánk esetében az 1947-es párizsi békeszerződés alapját az a fegyverszüneti megállapodás képezte, amelyet 1945. január 20-án az ideiglenes kormány kötött a Szovjetunióval.
Ez alapján Magyarország hadat üzent Németországnak, és egyúttal 300 millió dollár jóvátétel fizetését vállalta a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felé.
A jóvátételt hat esztendő alatt, egyenlő részletekben kellett megfizetni, mégpedig a győztesek által meghatározott árukban és árakban. A megállapodás alapján hazánknak kellett állnia a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a szovjet Vörös Hadsereg magyarországi ellátásával kapcsolatos költségeket is.
Az újabb vesztes világháború nem a trianoni határokat állította helyre teljes egészében: az 1945-ös fegyverszüneti egyezmény és az 1947-es párizsi békeszerződés tekintettel volt az 1920-as évek határkiigazításaira, és a magyar–csehszlovák határ kivételével az 1938. január 1-jei határokat állította vissza. A párizsi békeszerződés azonban arra hivatkozva, hogy így jobban biztosítható a város védelme, három Pozsony melletti falu (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) 1947. október 15-i elcsatolásával tovább csökkentette a Trianon utáni Magyarország területét. Ezt csak megerősítette a 2019. március 2-ától hatályos, a Magyarország és a Szlovák Köztársaság között az államhatárról szóló Szerződés kihirdetéséről szóló 2018. évi LXXXVI. törvény, amely részletesen meghatározza a két ország közötti határvonalat.
A szerződés tovább rontott a határon túli magyarok helyzetén, ugyanis
a trianoni diktátummal ellentétben nem tartalmazott egyetlen kisebbségvédelmi rendelkezést sem.
Az egyezmény – a korábbi fegyverszüneti megállapodással megegyezően – 300 millió dollárban állapította meg a jóvátételi kötelezettséget, amelyből kétszázmillió a Szovjetuniót, hetvenmillió Jugoszláviát, míg harmincmillió a csehszlovák államot illette meg. A jóvátétel időtartamát a korábbi hat évről nyolcra emelték, és a dollár árfolyamát aranyban is meghatározták. A hadisarc így körülbelül háromszázhetven tonna arany értékének felelt meg. A terhek nagyságát jelzi, hogy 1947–48-ban az állami kiadások egyharmadát a jóvátétel tette ki!
A békeszerződés egyetlen pontjában enyhébbnek bizonyult a trianoni diktátumnál: a hadsereg létszámát az 1920. június 4-én aláírt szerződés által meghatározott 35 ezer fő helyett 70 ezerben (a szárazföldi haderőt 65 ezer, a légierőt 5 ezer főben) szabta meg. Ezenkívül engedélyezték a nehézfegyverzet és a légierő fenntartását is, ugyanakkor megtiltották az atomfegyvereket és a bombázógépeket.
A Gyöngyösi János külügyminiszter által 1947. február 10-én aláírt békeszerződést a magyar minisztertanács május 16-án fogadta el, a nemzetgyűlés elé csak utólag került. A szerződés magyar jogrendszerbe való becikkelyezéséről a nyár folyamán tárgyalták a képviselők, akik a törvényt július 2-án fogadták el. A törvénycikk azonban még további két és fél hónapig nem léphetett életbe, mert
a békeszerződést a szövetséges hatalmaknak is meg kellett erősíteniük, és a megerősítésről szóló dokumentumokat letétbe kellett helyezniük Moszkvában.
A ratifikációs eljárások elhúzódása miatt az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett párizsi békeszerződés így 1947. szeptember 15-én lépett hatályba, vagyis az úgynevezett „kékcédulás”, augusztus 31-én lebonyolított választások után. Ennek többek között azért volt jelentősége, mert a szerződés kimondta:
A jelen Szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországról vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.
Nos, a kommunista hatalomátvétel után az oroszok „ideiglenesen” hazánkban maradtak, egyszersmind elengedték a fennmaradó jóvátétel felét. Ez azt jelentette, hogy a Szovjetuniónak 200 millió helyett „csak” 131 millió dollárnyi jóvátételt fizetett az ország.
Az 1955-ös osztrák államszerződés után – az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében – távoznia kellett volna Magyarországról a szovjet haderőnek, ám ugyanebben az évben megalakították a Varsói Szerződést, amellyel jogalapot teremtettek maguknak hazánk és Közép-Európa további megszállásához. Az utolsó szovjet katona – Viktor Silov altábornagy személyében – csak 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét.
A rendszerváltozás után is folytatódott a jóvátétel. A párizsi békeszerződés alapján hozták létre 1997-ben a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt, amely alapító okiratában így határozta meg a célját:
A Magyar Köztársaság Kormánya (a továbbiakban: Alapító) az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett Párizsi Békeszerződés 27. cikkének 2. pontjában vállalt nemzetközi jogi kötelezettség teljesítésére, az örökös nélkül elhalt zsidó származású, vallású, sérelmet szenvedett személyek után a zsidó közösségek kárpótlására, a közösség életben maradt tagjai javára és érdekében a lentiekben részletezett állami közfeladat folyamatos biztosítása céljából hozta létre a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványt (a továbbiakban: Közalapítvány).
A szervezet bemutatkozása szerint a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány egyedülálló szervezet az országban, hiszen létezését az 1947-es párizsi békeszerződés garantálja.
Az Országgyűlés legrégebbi jogalkotói mulasztása is a párizsi békeszerződéshez kapcsolódik. Az Alkotmánybíróság a 37/1996. (IX. 4.) AB-határozatban állapította meg, hogy nem tett eleget hazánk az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett párizsi békeszerződés 29. cikk 3. pontjában foglaltaknak. Az érintett rendelkezés szerint
a magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e Cikk értelmében elvették, és nem adták vissza, kártalanítani fogja.
Az Alkotmánybíróság által megszabott határidő már csaknem negyedszázada, 1997. június 30-án lejárt!
Ha úgy vesszük azonban, akkor nem is 1997, hanem 1947 óta húzódik azon magyar állampolgárok kártalanítása, akiknek vagyonát a második világháború után a győztes hatalmak sajátították ki.
1993-ban készült ugyan egy tervezet az Igazságügyi Minisztériumban, de végül mégsem lett belőle törvény.
(Borítókép: A kényszerkitelepítés elől elmenekült csallóközi magyar nők és gyermekek várakoznak a rajkai nagyvendéglő üres termében, miután a csehszlovák hatóságok megkezdték a dél-szlovákiai magyar falvak lakosságának erőszakos kitelepítését cseh- és morvaországi kényszermunkára. Az elszállítás elől több ezren Magyarországra szöktek. Fotó: MAFIRT / MTI)