Hosszú élete során író, műfordító, ötvenhatos forradalmár, demokratikus ellenzéki és két cikluson át köztársasági elnök is volt. Államfőként azokat kívánta szolgálni, „akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó”. Kevesen maradtak közömbösek elnöki tevékenységével szemben: sokan imádták, de nem kevesen gyűlölték is. Göncz Árpád február 10-én lenne százéves.
Göncz Árpád 1922. február 10-én született Budapesten. Apja Göncz Lajos, anyja Heimann Ilona. A Göncz család Csáktornyáról származott, ahol a dédapja gyógyszerész volt. 1991-ben ezt írta:
Anyám magyar – születése helye ma Románia. Apám magyar – születése helye ma Jugoszlávia. Feleségem apja magyar – születése helye ma Csehszlovákia. Mindannyian menekültek. Nekem már könnyű dolgom volt – túl sokat tudtam az embertelenségről ahhoz, hogysem ne ismertem volna fel már diákkoromban (jogot tanultam): hol a helyem.
1939-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára jelentkezett, de tanulmányaival párhuzamosan az Országos Földhitelintézetben volt gyakornok. Elmondása szerint azért ment jogásznak, mert akkoriban a jogi egyetem volt az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény, amelyet egy hozzá hasonló szegény értelmiségi családból származó diák is elvégezhetett, elviselhetetlen anyagi terhelés nélkül. 1944-ben szerezte meg a jogi diplomát, ám doktori címét sohasem használta.
A politikában helyemet nem a jogvégzettségem határozta meg, hanem az, hogy kamaszfejjel tagja voltam a Teleki Pál Munkaközösségnek – ennek a piarista öregdiákokból, holdudvarukból, parasztfiúkból lett értelmiségiekből képződött baráti körnek, majd politikai mozgalomnak –, amely az első szabad választás után számos képviselőt adott a kisgazdapártnak, az úgynevezett centrumot alkotó »aprószenteket«. Éveken át komoly önképzést folytattunk. Tanulmányoztuk a földkérdést, a parasztság, az ipari munkásság helyzetét, az ország gazdasági adottságait, a politikai demokrácia követelményeit és feltételeit.
1944 elején behívták katonának. A 25. hegyivadász pótzászlóaljhoz került Bélapátfalvára, ahol hamarosan vezető nélkül maradtak, mert Dálnoki Miklós Béla átment az oroszokhoz tárgyalni. A zászlóaljat Németország felé indították. Ekkor otthagyta alakulatát, Budapestre ment, ahol egy ideig bujkált, aztán csatlakozott az ellenállás egyik szervezetéhez, a Táncsics zászlóaljhoz, és annak egyik vezetője lett. Egy rajtaütéskor átlőtték a combját. Sebesülten szülei lakásának pincéjében húzta meg magát. Innen vitték el az oroszok, akiktől többször is megszökött.
1945-ben belépett a Független Kisgazdapártba; a Független Ifjúság budapesti tagozatának elnöke és a Nemzedék című hetilap felelős szerkesztője lett. Két évig a párt főtitkárának, Kovács Bélának volt a személyi titkára. 1946-ban vette el feleségül Göntér Zsuzsannát, akitől négy gyermeke született.
1948-ban, a kisgazdapárt teljes felszámolásakor három hétig tartották fogva a Katonapolitikai Osztályon. A párt feloszlatása után elvesztette állását. Segédmunkásként, hegesztőként és csőlakatosként is dolgozott. 1952-ben beiratkozott a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre, ahová négy évig járt.
Az 1956-os forradalom idején a Parasztszövetségben kapott munkát. Fegyveres harcban nem vett részt, de tárgyalt a parlamentben a kormánytagokkal és felkelőkkel is. Közreműködött a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom memorandumainak elkészítésében. Ennek érdekében felkereste Bibó Istvánt, aki a kormány nevében megfogalmazta a tervezetet.
Politikai gondolkodásomat mindmáig meghatározza Bibó István. Mintaértékű volt számomra nyájas radikalizmusa, átélt magyarsága, európai liberalizmusa, citoyen voltából eredő, magától értetődő bátorsága.
1957-ben segített külföldre juttatni Nagy Imre A magyar nép védelmében című kéziratát. 1957 májusában letartóztatták. 1958 augusztusában a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet miatt.
Zárt és titkos tárgyaláson, gyorsított eljárással, a fellebbezés lehetősége nélkül életfogytiglani börtönre ítéltek összeesküvésért és hazaárulásért Bibó Istvánnal – Nagy Imre, a kommunista mártír miniszterelnök mellett ötvenhat másik politikus hősével – együtt. A börtönben tanultam angolul, s ma úgy érzem, már csak ezért is érdemes volt becsukatnom magamat… Jó húsz évig éltem abból, hogy amerikai írók – Faulkner, Hemingway, Styron, Doctorow, Updike, Susan Sontag, James Baldwin etc. – műveit fordítottam magyarra.
1963-ban általános amnesztiával szabadult. A Veszprémi Nehézvegyipari Kutatóintézetben, majd a Talajjavító Vállalatnál szakfordítóként, 1965-től műfordítóként és szabadfoglalkozású íróként dolgozott.
Ötvenkét éves voltam, mire az első művem megjelent nyomtatásban.
A Magyar Írószövetség fordítói szakosztálya vezetőjének nevezték ki 1981-ben. Ugyanebben az évben jelent meg műfordítói munkásságának egyik legmaradandóbb teljesítménye: J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című könyvének fordítása. 1988-ben az Írók Szakszervezetének elnöke lett, 1989 végén pedig a Magyar Írószövetség elnökének választották.
1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alapító tagja volt, közreműködött a Szabad Demokraták Szövetségének megalapításában. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja, később alelnöke lett.
1989. június 16-án megnyitotta a Hősök terén Nagy Imre és mártírtársai újratemetési szertartását,
a rendszerváltozás emblematikus eseményét, amelyen több százezren vettek részt. 1990 tavaszán a SZDSZ budapesti listájáról került a parlamentbe.
1990. május 2-án az új Országgyűlés elnökének, augusztus 3-án pedig köztársasági elnöknek választották. Elnöki szűzbeszédében hangsúlyozta:
Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó.
Megválasztásának hátterében az MDF–SZDSZ-paktum állt, amely biztosította a kormányozhatóságot és a politikai stabilitást. Az Antall József és Tölgyessy Péter által tető alá hozott megállapodás erős miniszterelnöki pozíciót hozott létre, és mellette egy „közepesen gyenge” államfői tisztséget.
Erkölcsi és politikai késztetést éreztem, hogy »plebejus« államfő legyek, aki a magyar politikai élet színpadára képes visszahozni a mosolyt – mert anélkül nemcsak politizálni, hanem élni sem lehet –, aki minden döntésénél mindkét fél, kormány és ellenzék szempontjait figyelembe veszi, akinek nemcsak tiszte, de kötelessége is az egyensúly őrzése, a mérséklet, a politikai jómodor meghatározása
– foglalta össze államfői ars poeticáját. 1995. június 19-én a parlament a következő öt évre is őt választotta meg köztársasági elnöknek.
Megbízatásának tíz éve alatt három törvényjavaslatot nyújtott be a parlamenthez, kétszer élt politikai vétóval, és nyolcszor fordult az Alkotmánybírósághoz. (Összehasonlításképp: Mádl Ferenc tizennégyszer, Sólyom László tizenhétszer, Schmitt Pál egyszer sem, míg Áder János eddig kilencszer élt alkotmányossági vétóval.)
Göncz indítványai kivétel nélkül jobboldali kormányok időszakában születtek.
A Horn-kormány regnálása idején, 1994 és 1998 között nem talált alkotmányjogi problémát egyetlen törvényben sem.
Sok szemrehányást kapott a politikai térfél jobb oldaláról, amikor az Alkotmánybírósághoz küldte az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett úgynevezett Zétényi–Takács-féle elévülési törvényt. A jogszabály, amely az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségét nyitotta volna meg, valamennyi pontjában megbukott az alkotmányossági próbán. A 11/1992. (III. 5.) AB-határozat kimondta:
A törvény sérti az alkotmányos büntetőjognak azt a követelményét, hogy a bűncselekmények büntethetőségének elévülésére – beleértve az elévülés félbeszakítását és nyugvását is – az elkövetéskor hatályos törvényt kell alkalmazni, kivéve, ha az elévülés időszakában az elkövetőre kedvezőbb szabályok léptek.
Utóbb, egy 1996-ban megjelent interjújában így magyarázta döntését:
Nem jószántamból és nem az ellenzék nyomására fordultam az Alkotmánybírósághoz, és nem azért, mert bárkivel ütközni kívántam volna. Hanem meggyőződésből, hogy a közélet demokratizmusa ne csorbulhasson. Komoly veszélyét láttam ennek, de talán sikerült elejét vennem. A legnehezebb – korábban is, most is –, hogy időben kitapintsam azokat az ütközőpontokat, ahol a felmerülő ellentétek elég súlyosak ahhoz, hogy az országot letérítsék a demokrácia ösvényeiről. Az ellensúlyként rendelkezésemre álló jogi, politikai eszközökkel, személyes magatartásommal talán képes vagyok ezt megelőzni.
Tízéves államfői pályafutásának talán legkínosabb pillanata volt, amikor 1992. október 23-án a mikrofonhoz lépve nem tudta elkezdeni ünnepi beszédét, mert kifütyülték a Kossuth téren. Boross Péter akkori belügyminiszter így emlékezett vissza a történtekre:
1992. március 15-én Demszky Gábor a Petőfi-szobornál agresszív beszédet mondott. A főpolgármester száját olyan mondatok hagyták el, mint »el a kezekkel a médiától« meg hasonlók. Ez volt a nyitánya annak az azóta is tartó folyamatnak, hogy a legszebb nemzeti ünnepeinket napi pártpolitikai nyavalyák hangoztatására használják föl. Közben sorra buktak el az igazságtételi próbálkozások. Ebben tevőleges szerepet vállalt Göncz Árpád is. Az ötvenhatosok zúgolódtak, hogy az államfő, aki maga is üldözött volt, osztja az ellenzék nézeteit. A kifütyülés után tudtam meg, Márton András felhívta Göncz Árpádot telefonon, hogy egy ötvenhatos, Regőczy szeretne az október 23-i ünnepségen felszólalni. Göncz erre azt válaszolta, hogy ötvenhatosnak legyen elég ő. Ez a történet gyorsan elterjedt a köreikben. Minderről azonban akkor még nem tudtam semmit, hiszen előző nap és az ünnep délelőttjén is vidéken voltam. Amikor az államfő megjelent a Parlament előtti emelvényen, szórványos fütty fogadta. Göncz várakozott, míg a füttyszó erősödött. Én lent álltam, fent volt az emelvény, a köztársasági elnök meg nem szólalt meg. Nagyon kínos volt. A lépcsőn hatalmas nemzeti színű zászlót feszítettek ki, ami ha nem lett volna ott, akkor talán fölszaladok. Vártam, hogy végre megszólaljon, de ő továbbra is tétován álldogált. Felüvöltöttem: szólalj meg, szólalj meg! Göncz azonban nem szólalt meg, mert ha beszélni kezd, úgy be volt hangosítva a Kossuth tér, hogy az minden zajt elnyomott volna.
Többször ütközött régi barátjával, Antall József miniszterelnökkel. A politikai viharok ellenére mégis sokan „Árpi bácsiként” tisztelték. 1991-től a politikusok népszerűségi listájának élén végzett. 2000 júniusában a leköszönő államfő rekordot döntött: 86 pontos rokonszenvindexe a máig mért legkedvezőbb politikusi értékelés. Závecz Tibor közvélemény-kutató szerint
népszerűségének titka abban rejlett, hogy egyfelől olyan személyiség volt, amilyenek mi magunk is vagyunk, másfelől olyan ember, amilyenek lenni szeretnénk. Azaz közülünk való, érthetően fogalmazó, hétköznapi figura. Tiszteletre méltó, művelt, empatikus úr.
Elnökként külföldön is tekintélyt vívott ki magának. Barátjának mondta többek között Václav Havel cseh és Lech Wałęsa lengyel elnök, de jó szívvel emlékezett találkozójukra II. Erzsébet brit királynő és II. János Pál pápa is. Életművéért számos kitüntetésben részesült, sok rangos egyetem fogadta díszdoktorává, több város díszpolgárává. 2000-ben az amerikai kormány díjat alapított a tiszteletére, amelyet évente adnak olyan magyar személynek, aki kiemelkedő teljesítményt nyújt a demokrácia és az emberi jogok érvényesítésében.
2015. október 6-án, életének 94. évében, családja körében hunyt el.
(Borítókép: Göncz Árpád 1990. augusztus 3-án. Fotó: Kovács Attila / MTI)