Február elején teret neveztek el a II. kerületben Solt Ottiliáról, a rendszerváltás és már az azt megelőző időszak legendás alakjáról, aki 1967-ben magyar-filozófia szakon végzett az ELTE-n, hiszen a hatvanas években még nem létezett a szociológia mint diszciplína. A fiatal értelmiségi hölgyet diákéveitől fogva alapvetően a társadalomkutatás foglalkoztatta.
A bölcsészdiploma megszerzése után a KSH Gazdaságkutató Intézetébe került. Már első jelentős saját programjába, a gazdasági vezetők kutatásába bevonta Kemény István szociológust. Az úgynevezett vattaemberek (felesleges munkások) sorsát is együtt tárták fel. Kemény 1969-től 1972-ig főállású kutatóként nagyszabású vizsgálatokat végzett a munkások, alacsony jövedelműek és a cigányok körében. A pártközpont 1970-ben azért akarta ellehetetleníteni, mert az egyik akadémiai előadásában kimondta, hogy Magyarországon bizony vannak szegények. Az eltávolítását pár évig még jegelték, de 1973-ban publikációs tilalom alá helyezték, ezért négy év múlva kénytelen volt elhagyni az országot.
Kemény István emigrációja után Solt Ottilia kertelés nélkül rámutatott, hogy tragikus következményei lesznek, ha nem változik az iskolarendszer, ha nem növekszik érdemben az iskolázottság, ha tömeges marad a jelképes bérért látszat szintjén foglalkoztatottak gyakorlata, és hagyják is ezt a réteget egyre nagyobb létszámban újratermelődni.
Solt 1976-ban megírta A hetvenes évek budapesti szegényei című tanulmányát, amely a szegénység jellegét, összetettségét a kor szakirodalmában a legmélyebben tárta fel. A hetvenes években a Fővárosi Pedagógiai Intézet munkatársaként vizsgálta az iskolai szegregációt, diszkriminációt, hogy kik kerülnek tagozatos osztályba, kik a pedagógiai elfekvőkbe, és hogy mennyire kilátástalan a cigánygyerekek iskolai lemaradása.
Soltot 1977-ben, a Charta' 77 aláírása után azonnal kirúgták az állásából. Egy ideig általános iskolában lehetett könyvtáros, de innen is mennie kellett.
A diktatúra abszurditásai közé tartozott, hogy egy ilyen képességű és munkabírású szociológusnak ruhafestésből és batikolásból kellett nagyon szerény körülmények között megélnie.
A fáradhatatlan társadalomkutató az ország számtalan nyomortelepén szerzett személyes ismereteket, a legerősebben pedig Angyalföld nyomortelepe, a Tripolisz érintette meg. Itt döntötte el 1979-ben, hogy a törvényi kereteket megkerülve – hiszen a szocializmusban nem ismerték el a szegénységet mint társadalmi jelenséget – létrehozza a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA). A független, civil szervezet a hivatalos kereteken kívül nyújtott támogatást a rászorulóknak, és puszta létezésével is jelezte az állami szociálpolitika totális csődjét.
A szervezet elévülhetetlen érdeme volt, hogy a szegénységről lehessen végre érdemben beszélni, ám a szocialista államhatalom mindent elkövetett a SZETA eszmerendszerének hiteltelenítéséért. A piszkos munkát Nyers Rezső – akkori MSZMP-s vezető, akkor éppen a Közgazdasági Intézet tudományos tanácsadója – egy 1981-ben megtartott konferencián végezte el. Solt Ottilia viszont nem az a karakter volt, akit a kispadra lehetett parancsolni hatalmi szóval. A SZETA felkutatott ügyfeleinek nyomában tényfeltáró szociográfusként nyomozta végig az ország legszegényebb vidékeit, és adott hírt a központi propaganda által letagadott munkanélküliségről.
1985-ben az ellenzék illegális monori találkozóján figyelmeztette a kisebbségi létű, határon túli magyarság sorsán aggódókat, hogy a hazai cigányság sorsa alapvetően rosszabb, mint a romániai magyarságé.
Az SZDSZ 1988. novemberi zászlóbontásán az illegalitás harcosának nevezte magát, és ő valóban azok közé a bátor és cselekvőképes értelmiségiek közé tartozott, aki nem a rendszerváltás idején gyártotta le magáról azt az izzadságszagú legendát, hogy tulajdonképpen mekkora ellenzéki.
Itteni beszédében hangzott el:
Ma egy bomló hatalommal állunk szemben, ha a legalitás kereteit vesszük fel, azzal tovább lazítjuk és gyengítjük ezt a hatalmat. A legalitás elnyerése érdekében viszont nem tehetünk engedményeket.
Solt Ottilia sosem tartotta magát politikusnak, csupán merő történelmi véletlennek tudta be politikai szerepkörben való feltűnését országgyűlési képviselőként az első szabad választásokat követően.
Olyan ez, mintha a beteg művésznő helyére beugrottam volna egy szerepre. Nekem ez egyre inkább terhes, nem látok benne perspektívát. A politikát csak a hatalom- és a pénzszerzés miatt lehet akarni. Nyilvánvaló, hogy én ezt a játékot nem játszom
– vallotta meg egy tévéinterjúban. A rendszerváltás utáni leghitelesebb szociálpolitikus átfogó szakpolitikai koncepcióját az Antall-kabinet a súlyos gazdasági helyzet miatt nem volt képes megvalósítani. Ezt Solt Ottilia szomorúan, de elfogadta, hiszen tisztában volt azzal, hogy egy ilyen szociálpolitikai koncepció akkor válhat valósággá, ha a költségvetési hiány és a megugró államadósság nem köti gúzsba a magyar gazdaságot.
Az addig a középosztály számára kedvező újraelosztást sokkal inkább szegénységpártivá kellett volna alakítani Solt szerint, ám ő előre megjósolta, hogy csak a baj adódhat abból, ha mindezt a kádárista illúziókkal 1994-ben diadalmaskodó utódpárt akarja majd megvalósítani. Fájdalmasan igaza lett ebben is.
Solt Ottilia már 1993 elején eltávolodott a Szabad Demokraták Szövetsége fő irányvonalától, és eldöntötte, hogy nem indul a következő évi országgyűlési választáson. Élete utolsó éveiben a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakának beindításával és szellemi arculatának kialakításával új intézményes keretet teremtett a SZETA hagyományainak folytatásához. Publicisztikáiban viszont továbbra is elmondta véleményét a közügyek nem éppen rózsás állásáról.
1997-ben bekövetkezett, fájdalmasan korai haláláig az elesettekért tevékenykedett. Összegyűjtött írásai Méltóságot mindenkinek címmel, kétkötetes kiadásban jelentek meg a Beszélő kiadásában 1998-ban.
(Borítókép: Solt Ottilia szociológus a demokratikus ellenzék jelentős alakja majd politikus 1944. január 7-én született Budapesten. Meghalt 1997. február 1-jén Budapesten. Fotó: Soós Lajos / MTI)