Mit mondott volna abban a tizenöt percben, amely köztársaságielnök-jelöltként rendelkezésére állt volna az Országgyűlésben, ha ön lehetett volna a hatpárti ellenzék választottja a posztra?

Egy jeremiáda, egy Tiborcz panasza lett volna a felszólalásom. Szembesíteni akartam őket azzal, amit 1989–1990-ben reméltünk. Megkérdeztem volna tőlük, hogy mit csináltak ezzel az országgal, és hogy nem szégyellik-e magukat. Beszéltem volna arról, hogy vannak, akik saját erőből, támogatás nélkül valóban nem képesek a mindennapi élet legegyszerűbb dolgait se megtartani és helyesen megoldani. Hogy magukra vannak hagyva ezek az emberek, mert az, hogy négyévente egyszer, a választások előtt kapnak egy kis segélyt, nem ugyanaz, mintha közösen ki tudnánk találni, hogy a vidéki Magyarország miként tudna lépést tartani az élettel. 2700 olyan település van az országban, ahol ezernél kevesebben élnek. Valamit tenni kellene annak érdekében, hogy ezek az emberek ne feledjék, a politika értük van, és hogy a hatalom önmagában mit sem ér. Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás után a nemzeti vagyon elveszegetése ugyanolyan probléma, ami sokáig ki fog hatni az életünkre, mint amilyen az, hogy a közpénz zsebből zsebbe vándorolt. De most azoké a felelősség, akik több mint egy évtizede kormányoznak.

Mivel a köztársasági elnök akár törvényeket is kezdeményezhet, a magam részéről kész lettem volna erre annak kockázatával is, hogy az Országgyűlés napirendjére se veszi az olyan ügyeket, amelyek tényleg az emberek minimális jólétéhez, jó közérzetéhez tartoznak. Mert megérdemli a magyar nép, hogy jobban éljen, nem vagyunk olyan rossz állapotban, hogy ne juthatnánk feljebb. Mintaként szolgálhat sok nép, amelyek nem nagyobbak, mint a magyar, az adottságaik sem jobbak. Gondoljunk csak a finnekre, a norvégokra vagy akár Izraelre. Ugyanakkora népek birkóztak meg a feladattal, rosszabb körülmények között, mint amilyen a miénk. És jólétet tudtak teremteni, amivel az emberek elégedettek. Miért van az, hogy mi vezetünk a depresszióban, a kétségbeesésben? Ilyesmiket mondtam volna.

Hogy érintette, hogy végül nem ön lett a jelölt? Márki-Zay Péter arra való tekintettel kérte fel önt, hogy rengetegen írták alá azt kezdeményezést, amelyben ellenzéki szavazók önt javasolták. Kiszivárgott információk szerint a Jobbik vétózta meg az ön jelölését. A többi párt legalább megkereste önt, hogy jelezze, nem rajta múlt, és legalább valami magyarázattal szolgáljanak?

Volt, aki fölhívott utána, például Dobrev Klára, aki elmondta, hogy nagyon sajnálja a dolgot, de olyan helyzetben vannak, hogy csak konszenzussal megválasztott személyt tudnak indítani, hiszen negyven ajánlásra van szükség a jelöltséghez. A Jobbik nélkül a többi ellenzéki pártnak nincs negyven képviselője. A Jobbik két dolgot vetett fel, amire talán reagálnom kell. A hírek szerint az egyik az volt, hogy pártkatona vagyok. Soha nem voltam párttag, mert az a gondolkodásomtól idegen. Amikor a Szabad Kezdeményezések Hálózatából párttá alakult az SZDSZ, nem léptem be, de nem azért, mert távolt állt volna tőlem az, amit képviseltek, hanem azért, mert azt kérte az egyházam, hogy ha politizálok is, ne kötelezzem el magam egy párt mellett, hiszen a mi szolgálatunk mindenki felé irányul. Nem voltam tehát pártkatona, mert párttag se voltam. A másik kifogás az volt, hogy túl sok rosszat mondtam a Jobbikról. Én korábban azt a Jobbikot bíráltam, amelyik nem szégyellte, hogy antiszemita, hogy cigányellenes, hogy kisebbséggyűlölő retorikát használ. Állítólag megváltozott a Jobbik, de ha ezt az én Jobbik elleni korábbi kritikáimat ma elfogadhatatlan magatartásnak tekintik, akkor azt kell hogy mondjam, hogy nem változott meg a Jobbik. És akkor engem egyáltalán nem zavar, sőt megelégedéssel tölt el, hogy nem bennem látja azt a személyt, aki köztársasági elnöki feladatokat elláthatna. Mert a köztársasági elnök mindenkinek szolgál, mindenkinek segítségére van abban, hogy el ne tántorodjék azoktól a közös elvektől, amelyek – mindegy, hogy a jobboldalon vagy a baloldalon, de – közösséggé kovácsolnak bennünket. És én azt gondolom, hogy van egy olyan minimum szociális kérdésekben, erkölcsi kérdésekben, ami független attól, hogy melyik oldalhoz tartozunk.

A tavaly őszi ellenzéki előválasztáson ön támogatta Márki-Zay Péter mellett Karácsony Gergely és Dobrev Klára miniszterelnök-jelöltségét is. A többi jelöltet is a támogatásáról biztosította volna, ha megkérik?

Igen. Most is így vagyok vele, hogy mindenkit támogatok, aki változást és jobbat akar. És ez éppen azt jelzi, hogy nem vagyok pártkatona.

Megnéztem a Magyar Evangéliumi Testvérközösség Facebook-oldalára a napokban írt bejegyzéseit. Olyanokról ír, hogy „a korinthusi gyülekezetben a sok lelki, szellemi érték mellett zavarba ejtően nagy hangsúllyal jelent meg az emberi gyarlóság is. Hangadó férfiak éltek kettős életet, s nem ritkán még világi megítélés szerint is méltatlan döntésekbe bonyolódtak.” És: „Uram, a lelkesedésemet nem csökkenti, hogy egyre több emberi rosszakarattal szembesülök.” Ezeket a gondolatokat üzenetnek szánta?

Nem. Ez véletlen egybeesés, mert ezeket egyszerre megírom minden hónapban. Három éve írok ilyen egyperces áhítatokat az Élet és Világosság című lapunkba, erről most egy kis könyvet is kiadtunk, és előfordul, hogy néha véletlenül eltalálja az aznapi hangulatot.

A közösségi hálón többen értetlenül álltak az előtt, hogy ön megjelent egy érdi kampányrendezvényen, és támogatásáról biztosította Asztalos Éva független országgyűlési képviselőjelöltet. Az ellenzék közös jelöltje abban a körzetben Bősz Anett volt SZDSZ-es politikus, a polgármester felesége. Asztalos Éva pedig egy volt DK-s helyi politikus, aki a polgármester összeférhetetlenségi ügye miatt került konfliktusba a pártjával. Kaphatunk valami magyarázatot arra, miért Asztalos Évát támogatja?

Egyrészt nem tudtam, hogy Bősz Anett indul ott, nem tájékozódtam előre a dolgok felől. És nem örülök annak, ha valaki nem az összefogás közös jelöltjeként indul, de kizárólag csak azért, mert nem lehet más cél, mint leváltani ezt a kormányt, és ehhez minden erőre szükség van. Az történt, hogy az ő programját részben megismerve, annak alapján ígértem meg, hogy elmegyek a rendezvényére. Egy koszorúzáson találkoztunk össze korábban, akkor ígértem meg. A XIII. kerületben koszorúztunk Kéthly Anna emléktáblájánál, ő kisgazdákkal és szociáldemokratákkal együtt volt ott. Az volt a kérdésük, vajon jó-e az, hogy ez a két történelmi párt ki van szorítva a politikából, és hogy mindenki harcol ellenük. Elmondtam, hogy minden felmenőm szociáldemokrata volt, és nem titok, hogy azok az értékek vannak közel hozzám, amelyeket Kéthly Anna képviselt. Szóval ott találkoztam Asztalos Évával, aki megkérdezte, hogy ha indul, elmegyek-e a kampányrendezvényére, és megígértem neki, hogy elmegyek. És ugyanígy nagyon kedves a szívemnek, hogy a Kétfarkú Kutya Párt is sorompóba lép. Itt, nálunk kifestették a Dankó utca 9. szám alatti hajléktalanszálló udvarát, mindenkinek ajánlom, nézze meg, mert szellemes, nagyon jól eltalált képsorozat arról, hogy milyen világban is élünk. És szeretem őket a szókimondásukért.

Nemegyszer a rendőrök vitték el őt a tüntetésről. Nem olyan világról álmodtunk, amiben most ők tehetik tönkre a mi jövőnket, ők szűrhetik össze a levet a szövetségeseink ellenfeleivel, és csinálhatnak olyan külpolitikát, amely az egész ország kárára van, ami miatt végül páriákká leszünk az unión belül. Éppen egy napokban kihirdetett uniós bírósági döntés is arról szól, hogy valóban a jogállamiság feltételeitől teszik függővé a jövőben kifizetendő pénzeket. És nem lehet mást tenni, mert ez az egyetlen, ami talán jobb belátásra bírja őket. Az eddigi tapasztalat az, hogy bizonyos dolgokat gesztusként megtesznek, de aztán ott folytatják, ahol abbahagyták. Így történt ez a mi esetünkben is: alkotmánysértő módon elvették tőlünk az egyházi státusunkat. Az az alkotmánybíróság, amelyben már többségben voltak a Fidesz jelöltjei, az mondta ki hogy 2012. január 1-jével vissza kell adni az egyházi státusunkat, de fütyülnek rá, mint ahogy a strasbourgi döntés eredményére is.

A strasbourgi bíróság mikor hozta meg a döntését?

Az egy elhúzódó ügy volt. Egészen 2019-ig tartott.

Tehát sem a magyar Alkotmánybíróság, sem a strasbourgi bíróság döntését nem hajtották végre?

Nem. Pedig az Alkotmánybíróság döntése máig hatályos döntés. A strasbourgi bíróság döntését pedig csak részben hajtották végre. Visszamenőleg kifizették a pénzeket, ezzel elismerték, hogy törvénytelenül tartották vissza, de a jövőt nem rendezték. 2017-ig visszamenőleg rendezték, majd 2017-től követően megint nem fizettek semmit.

Az Alkotmánybíróság döntése szerint az Országgyűlés elé kellett volna vinni az ügyet, és rendezni az egyházi státusukat.

Igen, de a válasz erre az volt, hogy megint megfirkálták az egyházi törvényt úgy, hogy soha ne kaphassuk vissza a jogi státusunkat. Egy betegesen aljas eljárást írtak elő, a törvény erejénél fogva egyesület minden vallási tevékenységet végző egyház, amely nem kapta meg automatikusan a folyamatos működéséhez az engedélyt. Mi negyven éve vagyunk elismert egyház. Még a kommunizmusban vívtuk ki ezt a jogunkat úgy, hogy többen, én is, börtönbüntetést kaptunk. És akkor jön a Fidesz, és azt mondja, hogy kezdjük a nulláról. Nem voltunk hajlandók egyesületté nyilvánítani önmagunkat a fenyegetés ellenére sem, hogy úgy döntöttek, aki nem kéri önként, annak elkobozzák a vagyonát, és indokolás nélkül törlik a nyilvántartásból. Mi tíz éven át se egyesület, se egyház nem voltunk, így kellett működtetni az intézményeinket.

Most mi a helyzet, mi a jogi státusuk?

Most a törvény erejénél fogva egyesületté nyilvánítottak minket, ami ellen mi tiltakoztunk. Majd feloldották az egy százalék gyűjtésének a tilalmát, amit 2011 óta nem gyűjthettünk.

Ezt pontosan mikor oldották fel?

Tavaly. A tavalyi gyűjtés eredménye, hogy negyvenezren adták ide az egyházaknak adható egy százalékot, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb egyházi státust kellene megkapnunk, hiszen az ötödik legtámogatottabb egyház vagyunk a katolikus, a református, az evangélikus és a Krisna-tudatú Hívők után.

A Hit Gyülekezetét is megelőzve?

A Hit Gyülekezetét, a zsidó testvéreinket is megelőzve. A baptista egyház talán több jelölést kapott, de az összeget tekintve mi kaptunk több támogatást. Ez 320 millió forintot jelent számunkra. A bevett egyházaknak ezt megduplázza az állam, korábban nekünk is mindig megduplázta.

De amikor megkaptuk ezt a 320 milliót, csodálatos volt, bár féltünk attól, hogy ehhez is hozzányúlnak, de ez nem történt meg hála istennek. Ugyanakkor csak a legalacsonyabb egyházi státust voltak hajlandók megadni, azt hiszem, ez a bejegyzett egyház státusa, ami ellen szintén tiltakozunk.

Milyen magasabb státusok vannak?

A bejegyzett egyház jogi státusát követi az elismert egyház, utána jön a bevett egyház státusa. Ez akkor érhető el, ha legalább tízezer támogatónk van, és adunk egy nyilatkozatot arról, hogy se a magyar költségvetéstől, se az európaitól nem fogadunk el egy fillér támogatást se. Ha ezt az amúgy érthetetlen, aljas és buta döntést meghoznánk, és ezzel megfelelnénk ennek a feltételnek, akkor ezután kerülne a parlament elé az ügyünk, és ha a parlament kétharmada támogatna bennünket, akkor megkaphatnánk újra azt a státust, amivel 1981 óta bírtunk. Ez a bevett és elismert státus lenne, ezzel együtt járna, hogy automatikusan újra megkapjuk intézményeink állami támogatását. E pillanatban körülbelül tízmilliárd forinttal tartozik nekünk a magyar állam, amiért mi megdolgoztunk és amiről nem tudunk lemondani, mert ennek hiányában nem tudjuk kifizetni az adósságainkat.

Mekkora adósságuk gyűlt eddig össze?

Nem tudom megmondani, kevesebb, mint amennyivel ők tartoznak nekünk. Milliárdos nagyságrendű, ami abból adódik, hogy tologatni kell a tartozásainkat. Ezer embernek kell fizetést adnunk, ez havonta nettó kétszázmillió forintba kerül. Ezt 10-ig ki kell pengetnünk. Rajtuk kívül vannak még a részmunkaidősök, a számlások, és jönnek a gyógyszer-, víz-, villany-, fűtésköltségek, segélyek és egyéb működési költségek. Mi nem vagyunk képesek arra, hogy ne segítsünk azoknak, akik alig tudják átvészelni a telet. Több felzárkóztató iskolánk van, háromezer gyerekünk vesz részt a közoktatásban, akik mind szegény háttérből jönnek. Ez több mint ezer családot jelent, akiket kénytelenek vagyunk havi rendszerességgel támogatni. Háromezer gyereket etetünk. Tessék elgondolni, ha csak ezer forintba kerül minden gyerek napi háromszori étkeztetése, az napi hárommillió forintba kerül. Hajdan eleve úgy vettük át ezeket az állami feladatokat, úgy vállaltuk, hogy részt veszünk a szociális ellátásában és oktatásban is, hogy mindig kiszámoltuk, bírjuk-e a törvényesen járó támogatásokkal ezeket működtetni. 2010-ig bírtuk, nem is volt tartozásunk. Akkor jött az, hogy elvették tőlünk a kiegészítő támogatást, ami a költségvetésünk negyven százaléka.

Legutóbb, amikor itt jártam, két évvel ezelőtt, az a veszély állt fenn, hogy a rezsitartozásuk miatt lekapcsolják a gázt itt, a Dankó utcában. Ilyen fenyegetettségről azóta nem szóltak a hírek.

Akkor meg kellett kötnünk egy megállapodást, ami a türelemről, a megértésről szól.

Ez nagyon szépen hangzik.

Igen, és arról is megállapodtunk, hogy amikor van pénzünk, csöpögtetünk, és reménykedünk, hogy megjön a jogi státusunk elismerése és ezzel a kártalanítás vagy kárpótlás legalább, és akkor mindent azonnal rendezünk. Ez így is történt a strasbourgi döntés után, amikor milliárdos hátralék megfizetésére kötelezte a bíróság a kormányt. Egy-két hétig volt ez a pénz a számlánkon, mert ez idő alatt törlesztettük belőle az adósságainkat. Tisztába is tettünk mindent, de mivel 2017-től megint nem kötnek velünk megállapodást, ugyanúgy halmozódik az adósságunk. És azt üzenik nekünk cinikusan, hogy menjünk ismét Strasbourghoz, és amit ott megítélnek, azt megadják. A strasbourgi bírósághoz ugyanabban az ügyben nem lehet kétszer fordulni, abba a helyzetbe pedig nem akarunk kerülni, hogy a bíróság a kormánnyal szemben szabjon ki egy tizenötmillió forintos büntetést.

Önök tudtak volna pályázni a Norvég Alapra?

Hogyne.

Kapnak-e támogatást azoktól az önkormányzatoktól, amelyeknek lakóit önök gondozzák a hajléktalanokat ellátó intézményeikben, akiknek közoktatást, szociális támogatást biztosítanak?

Nem nagyon, egy részük ki van véreztetve teljesen, és ezért maguk is gondokkal küzdenek. Van azért olyan, amelyik ad támogatást, ilyen például a budaörsi önkormányzat, ott egy nagy idősotthont működtetünk. Ilyen a főváros is. De ahhoz képest, amit a Demszky-időszakban kaptunk, keveset. Akkor havi ötmillió forintot kaptunk, amire valóban szükségünk lenne ma is, mert nem csupán azt az ötszáz ágyas intézményi hálózatot visszük napról napra, ahol a hajléktalanjaink vannak, hanem utcai szociális munkát is végzünk, tehát nagyon sokat teszünk a főváros javára. Ezt a támogatást elvonták tőlünk, ez összesen legalább félmilliárdos veszteséget jelentett az elmúlt tíz évben. Most ennek csak a töredékét, a morzsáját adja a főváros. Minden fillér használ, de ez a félmilliárdos veszteség szinte feldolgozhatatlan.

Amikor a színművészeti egyetemisták tüntettek, ön szolidaritását fejezte ki irányukba, megjelent a tüntetésükön is. Arra nem gondoltak, hogy a segítségüket kérjék ahhoz, hogy ha jön a jó idő, akár utcai adománygyűjtő előadásaikkal a fiatal színészek, zenészek segítsenek összekalapozni a hiányzó pénzt?

Nem lenne rossz. Jó a kapcsolatunk velük, az utolsó rektort úgy ismertem meg, hogy amikor éppen a gáz miatt tüntettünk, beállított ide egy kedves, bohém fiatal pár, Upor László és a felesége. Mondtam nekik, ne haragudjanak, hogy itt hagyom őket, mert megyek át a színművészetis diákok tüntetésére. Ők itt tüntettek, én meg a Vas utcában. Nagyon nehéz úton haladnak, hiszen a szabad egyetemet megőrizték – gyönyörű szép dolog – összefogva több európai egyetemmel és a CEU-val, meg velünk is egy kicsit. Utolsó kisvéd vár a Wesley főiskola is. Abban maradtunk, ha nem is a pénzgyűjtésben, de segítenek nekünk a diákok, hiszen a munkánk nem pusztán a hétköznapi ellátás, hanem valamit akarunk adni az élet szépségeiből is. Voltak művészek, akik koncertet adtak. Egyszer levittünk egy zongorát a fűtött utcára, és frakkban megjelent a zongoraművész, Palotai Péter, és csodálatos hangversenyt produkált. Utána azt mondta, nem volt még ilyen jó közönsége soha. Kétszáz hajléktalan a maga szedett-vetett tarkaságában hallgatta végig őt, és el voltak ragadtatva. Szüntelenül keressük, amivel kizökkenthetjük őket. Van a hajléktalan-sportegyesületünk is, ami most fair-play bajnokságokat rendez. Az a szép dolog benne, hogy minden gólt meg kell ünnepelni a hajléktalan-fociválogatottal, azt is, amit adunk, azt is, amit kapunk. Egy darabig sikeres volt az ökölvívó szakosztályunk is, most nem működik. De a futball jó közösségformáló erővé lett. A művészek segítségével vissza lehet adni az önbizalmat, hiszen mindenkinek a kezében van a saját sorsának a kulcsa. Mi csak abban tudunk segíteni, hogy erre ráleljen, és utána a maga útját tudja tovább járni.

(Borítókép: Iványi Gábor. Fotó: Karip Tímea / Index)