A magyar kutatók közül elsőként elemezte a jobbágyság történetét. Miközben elszántan ostorozta a fennálló feudális viszonyokat, megalapozta egy új tudományág, a magyar közgazdaságtan alapjait. Bár kortársai nem igazán értékelték munkásságát, az utókor a latinul publikáló magyar nemest a közgazdaságtan mellett a statisztika, a demográfia, a társadalombölcselet és a szociológia úttörőjének is tartja. Kétszáz évvel ezelőtt, 1822. február 23-án hunyt el Berzeviczy Gergely.
Berzeviczy Gergely 1763. június 15-én született a tátrai Kakaslomnicon, a család reneszánsz stílusban épült kastélyában. Apai ágon tiroli–meráni felmenői voltak, míg anyja horvátországi protestáns ősökkel rendelkezett. A Berzeviczyek jövedelme javarészt bányaművelésből, boraik és más termékeik eladásából származott, és csak jóval kisebb hányadban földesúri jogon nyert járandóságaikból. És nemcsak a gazdálkodás terén különböztek az átlagos magyar nemesi famíliáktól, hanem műveltségükkel, nyelvtudásukkal, amely tükröződött kastélyaik igényes berendezésén és impozáns könyvtárán is.
A családi idill nem tartott sokáig, mert Gergely kilencéves korában elvesztette apját. Anyja és nagybátyja azonban továbbra is gondoskodott arról, hogy a legmagasabb szintű oktatást kapja. Középiskolai tanulmányait ezért a Felvidék egyik legjobb iskolájában, a késmárki evangélikus líceumban végezte. Tizenhét éves volt, amikor Mária Terézia halála után II. József lépett a trónra.
Családi hátterének és késmárki tanulóéveinek hatására a felvilágosult abszolutizmus hívévé vált.
1782-től jogi pályára lépett. Vay István Szabolcs megyei alispán mellett ügyvédbojtárkodott, majd a pesti Királyi Ítélőtáblához került joggyakornoknak. 1783-ban letette az ügyvédi vizsgát is. Hosszas levelezéssel rávette édesanyját, hogy járuljon hozzá továbbtanulásához a göttingeni egyetemen. Az 1737-ben alapított alsó-szászországi felsőoktatási intézmény akkoriban Európa egyik legelismertebb egyeteme volt, ahol Berzeviczy a történelem és államtudományok mellett zenével és nyelvek tanulásával is foglalkozott. Az egyetemi előadások nemcsak a német, hanem a francia, angol és skót tudományos élet eredményeivel is megismertették.
1786-ban újabb kérlelő leveleket írt, amelyekben arról győzködte anyját, aki amúgy szerényen élt és minden pénzét fia taníttatására költötte, hogy szeretne utazást tenni Nyugat-Európában. Természetesen ismét megkapta az anyai hozzájárulást. Ezt követően beutazta Németországot, de járt Párizsban, Brüsszelben és Londonban is. A látottak rádöbbentették, hogy a felkeresett országok ipara és mezőgazdasága fejlettebb, települései rendezettebbek, lakói sokkal jobban öltözöttek, mint odahaza.
Utazásai során szerzett tapasztalatait rendszerezte, elképzeléseit papírra vetette, és személyesen adta elő II. Józsefnek, aki eléggé közömbösen fogadta gondolatait. Az uralkodó 1790-ben bekövetkezett halála után még radikálisabbá vált: egyik szervezője lett a besúgók hada által figyelt Budai Olvasókörnek, amely tagjai számára egyebek közt a francia forradalom hivatalos lapját, a Moniteurt járatta.
Fogalmazóként dolgozott a budai Helytartótanácsnál, ahol a kereskedelmi és vámügyeken túl a vízi közlekedés és a színházak ügyesbajos dolgaival, de új utcák elnevezésével is foglalkozott. Saját bevallása szerint is zaklatott életet élt ebben az időszakban: grófnőknek udvarolt és könnyelműen birtokrészeket kártyázott el. Csak akkor állapodott meg valamelyest, amikor nagy nehezen megszerzett engedéllyel feleségül vette unokahúgát.
Nyakig belekeveredett a jakobinus mozgalomba is, szoros szálak fűzték Martinovics Ignác köréhez.
Csak úgy tudta elkerülni a megtorlást, hogy 1795-ben lemondott helytartótanács-beli állásáról, és önkéntes száműzetésbe vonult kakaslomnici birtokára, ahol gazdálkodott, közgazdaságtani kutatásokat folytatott, valamint az evangélikus egyház ügyeivel foglalkozott.
1797-ben Lőcsén jelent meg első jelentős munkája, a De commercio et industria Hungariae (Magyarország kereskedelméről és iparáról), amely a klasszikus skót közgazdász, Adam Smith (1723–1790) nézeteit tükrözte. Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkésszel közösen írt latin és német nyelvű tanulmányaiban pedig a magyar parasztság helyzetét elemezte.
Tudományos munkáiban szakított kora gyakorlatával, és korszerű statisztikai módszerekkel világított rá az elmaradás okaira, mindamellett megoldást is ajánlott a gondok orvoslására. Nézetei messzemenőkig sértették a fennálló feudális társadalom híveit.
1806-ban adták ki a De conditione et indole rusticorum in Hungaria (A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon) című munkáját, amely a magyar kutatók közül elsőként hasonlította össze egymással Európa paraszti lakosságát, a jobbágyság történetének vizsgálatával pedig a hazai történeti néprajz úttörője lett. A szerző tisztában volt azzal, hogy a parasztság nyomorúságának bemutatása és a feudális viszonyok kemény bírálata nem lesz mindenki ínyére:
Ezen munkámban sok van, ami tetszhet az udvarnak, de van sok más is, ami meg visszatetszhet neki. Másoknak még több nem lesz ínyére. Nem fogok tetszeni minden olvasónak, de nekem sem tetszik minden olvasó. De én nem tetszeni, hanem használni akartam. Azt, amit igaznak, jogosnak, hasznosnak ismertem fel, azt teljes alázatossággal, mint törvényesen megvalósítandó előnyt javasoltam édes hazámnak. Ha pedig annak javára híven írtam, vagy híven cselekedtem, úgy hiszem, nem dicséretet érdemlek, hanem a mulasztás vétkétől mentesítem magamat.
Urbáriumok és adózási összeírások felhasználásával dolgozta fel a parasztság múltját, de kitért arra is, hogyan lehetne javítani a jobbágyság anyagi helyzetén, erkölcsén, műveltségén, hogyan lehetne megszüntetni társadalmi függőségét.
Amennyire gazdagítja a nemzeteket az ipar és kereskedelem, úgy viszont az ipar és kereskedelem sem virágozhatik ott, ahol a nép legalsóbb és legnagyobb részét, a nemzet alapját a nyomor sanyargatja. Ennek a legnépesebb osztálynak fogyasztása által ingereltetik a belföldi termékek előállítása. Ez ad életet a belföldi iparnak és forgalomnak, ami azután a külkereskedelem bővebb folyásában is érvényesül. Ahol a szűkös állapotok által lenyomva ez úgyszólván nem létezik, ott a fogyasztás és forgalom alapjának ingadozása folytán az arra fektetett ipar, kereskedelem és közjólét is csak tengődik.
Másik fő műve, az Oeconomía Publico Politica (A közgazdaság) című munkája, amely a politikai közgazdaságtan elméleti kérdéseit és a hazai viszonyokat is elemezte, 1818-ra készült el, ám megjelenésére egészen 1902-ig várni kellett.
Noha tanulmányait latinul és németül írta, a bennük kifejtett nézetek elősegítették a reformkor kibontakozását, megalapozta egy egészen új tudományág, a magyar közgazdaságtan alapjait. Latin nyelvű fejtegetéseiben pedig – a magyar nyelvvel szemben – hitet tett a latin hivatalos nyelv mellett.
Úgy vélekedett ugyanis, hogy a soknemzetiségű országban a magyar államnyelv szorgalmazása bajok forrása lesz.
A magyar nyelv hivatalossá tételét (1844) azonban nem érte meg. Megírta viszont saját – nem magyar nyelvű – nekrológját, amelyet el is küldött az ismerős lapoknak. Téves halálhírét két évvel követte az igazi, amikor is 1822. február 23-án elhunyt Kakaslomnicon.
Munkásságáról nemcsak a reformkor, hanem az utókor sem vett sokáig tudomást. Csak halála után bő száz évvel fedezte fel magának a magyar néprajz. Azóta már a közgazdaságtan, a statisztika, a demográfia, a társadalombölcselet és a szociológia is egyik úttörőjének vallja.
(Borítókép: Egyházkerületi felügyelő portréfestménye a nagyterem falán, miután az intézmény az évforduló alkalmából felveszi a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Technikum nevet. Fotó: Birgés Árpád / MTI)