Index Vakbarát Hírportál

Heather Mac Donald: Amerikában ma már nem a faji megkülönböztetés a probléma

2022. február 23., szerda 19:43

Az amerikai média csak akkor számol be a rendőrök által megölt emberek haláláról, ha az áldozat fekete – nyilatkozta lapunknak Heather Mac Donald, aki szerint nincs intézményes rasszizmus az Egyesült Államokban. A konzervatív író, akinek A sokszínűség delúziója című könyve hamarosan magyarul is megjelenik, az MCC Budapest Summit nemzetközi konferencián arról is beszélt az Indexnek, hogy a sokszínűséget erőltető bürokrácia hogyan teszi tönkre az amerikai egyetemeket.

A sokszínűség delúziója (The Diversity Delusion) című könyvét azzal kezdi, hogy leírja, miként tüntettek erőszakosan ön ellen a Claremont McKenna Főiskolán. Mi váltotta ki ezt a heves tiltakozást, és hogyan zajlottak az események?

A tiltakozást az váltotta ki, hogy írtam egy könyvet a rendőrök elleni háborúról (The War on Cops), amely megcáfolta azt az uralkodó narratívát, miszerint az amerikai rendőrség rendszerszinten rasszista, és a feketék elleni halálos kimenetelű rasszista rendőri fellépések sorozatát éljük. Az adatok azt mutatják ugyanis, hogy – a bűnözés mértékét is figyelembe véve – a fehérek felülreprezentáltak a halálos kimenetelű rendőri intézkedések áldozatai között. A bűnözés, és nem a faji hovatartozás határozza meg a rendőrök cselekedeteit. A feketék tizenháromszoros mértékben lesznek az Egyesült Államokban gyilkosság áldozatai, mint a fehérek, mert ugyanilyen arányban is követnek el gyilkosságokat.

Akkor ön szerint csak azért lőnek le népességarányosan több feketét a rendőrök, mert azok rossz környékeken élnek?

Pontosan. A rendőri fegyverhasználatot az határozza meg, mekkora a valószínűsége annak, hogy a rendőrök erőszakos, fegyveres és az intézkedésüknek ellenálló támadóval találják magukat szemben. Ma Amerikában az erőszakos utcai bűnözés sajnos a feketék és a spanyol ajkú amerikaiak lakta környékekre jellemző. Szinte soha nem fordulnak elő fehérek által elkövetett autós lövöldözések, de a feketék lakta rosszabb környékeken sajnos már-már napi eseménynek számítanak az ilyen bűncselekmények.

Azért elég szélsőségesen hangzik, amit állít. Mire alapozza a véleményét?

New Yorkban a feketék a lakosság 23 százalékát teszik ki, de a lövöldözések 75 százalékát követik el. Ha ehhez még a spanyol ajkúak által elkövetett lövöldözéseket is hozzávesszük, az már szinte az összes esetet kiteszi. Ugyanez igaz a többi nagyvárosra is. St. Louisban például a lakosságnak mintegy a fele fekete, de a gyilkosságok majdnem száz százalékáért felelősek. Ha a rendőröket egy autós lövöldözéshez hívják, szinte biztos, hogy egy kisebbségi környékre kell kivonulniuk, és az elkövető is annak a kisebbségnek a tagja lesz. A könyvem ezt a valóságot tárta föl, de mindez tabutémának számít, és a liberális elit szemében teljesen elfogadhatatlan erről beszélni.

Tehát azt állítja, hogy noha lehetnek rasszista rendőrök, maga a rendőrség rendszerszinten nem az?

Igen. Nem rasszista intézmény a rendőrség a hazámban. Az amerikaiak szerint járványszerűen terjednek a rasszista indíttatású rendőri intézkedések és a halálos kimenetelű intézkedések. Ez teljesen a részrehajló sajtó miatt van.

A média csak akkor számol be érdemben a rendőrök által megölt állampolgárok haláláról, ha az áldozat fekete. Minden évben több mint a fele a rendőrök által megölt amerikaiaknak fehér bőrű, és mindössze 25 százalék fekete.

A feketék aránya valóban magasabb, mint a lakosságban meglévő arányuk, ami 13 százalék körül van. A sajtó előszeretettel használ egy ebből levezetett statisztikát, miszerint egy feketét két és félszer nagyobb valószínűséggel lőnek le a hatóság emberei, mint egy fehért. Ha viszont nemcsak a népességet, de a bűnözés mértékét is figyelembe vesszük, kiderül, hogy éppen egy fehér ember lelövése két és félszer valószínűbb, mint egy feketéé. Tudjuk, hogy az állampolgári viselkedés határozza meg leginkább, hogy használ-e fegyvert a rendőrség valaki ellen. Akik együttműködnek a rendőrökkel, nem lesznek áldozatok. A feketék viszont – egy kaliforniai tanulmány szerint – négyszer nagyobb arányban utasítják el az együttműködést, mint a fehérek.

Ön szerint az olyan brutális esetek, mint ami George Floyddal történt, a fehérekkel szemben is előfordulnak?

Egy texasi férfi, Tony Timpa például 2016-ban halt bele egy rendőri intézkedésbe, George Floyd esetéhez kísértetiesen hasonló körülmények között. A férfi skizofrén volt, és nem szedte a gyógyszereit, maga hívta ki a rendőröket, akik már arra értek a helyszínre, hogy egy biztonsági őr megbilincselte a férfit. A rendőrök hosszú percekig a földre szorították, mintegy harmincszor mondta, hogy nem kap levegőt, majd meghalt. Ebből nem lett országos ügy, az ő nevét senki sem ismeri, mert a halála nem illett bele a sajtó hamis narratívájába.

Azt mondja, a sajtó csak abban az esetben tudósít a rendőri erőszakról, ha azzal faji feszültséget tud kelteni? Azért ez elég erős állítás.

A valódi baj az, hogy komoly bűnözési hullám van egyes városnegyedekben, és a társadalom hátat fordít ennek a problémának. Fekete gyerekek, sőt nemegyszer kisbabák halnak meg a fegyveres erőszak következtében, autós lövöldözések miatt Amerikában. Ha ezek a gyerekek fehérek lennének, hatalmas felháborodás lenne, és követelné a társadalom, hogy állítsák meg ezt a jelenséget. A médiát azonban valójában nem érdeklik a fekete életek. Ezekről az ártatlan áldozatokról nincs szó a sajtóban, mert nem illenek a narratívába, hiszen nem a rendőrök, hanem apátlan, civilizálatlan fekete tinédzserek ölik meg őket, akiket nem tanítottak meg uralkodni az indulataikon.

A diákok támogatják a szólásszabadság korlátozását

Térjünk vissza arra, mi történt a claremonti tüntetésen, ahol a könyve miatt akarták betiltatni a beszédét. Hogyan zajlottak az események?

Napokkal előre értesítettek a szervezők, hogy a Facebookon valakik arra szólítottak föl, hogy a diákok akadályozzák meg a fasiszta Heather Mac Donald beszédét a campuson. Amikor megérkeztem, egy biztonságos szobába vittek, de a falakon kívülről hallani lehetett a tiltakozók lármáját. Ezután a konyhán keresztül az üres előadóba vittek, de a hallgatók, akik kíváncsiak lettek volna az előadásomra, nem jutottak be, mert a tüntetők nem engedték be őket. A beszédemet elkezdtem az üres teremben online közvetítéssel, de a rendőrök leállították az eseményt, mert nem tudták volna garantálni a biztonságomat. Ezért a claremonti rendőrségre vittek, és onnan engedtek csak az utamra. Az előbb önnek is kifejtett – egyesek szerint mérgező – nézeteim miatt egyébként több tüntetés is volt ellenem az amerikai egyetemeken.

Mit gondol, az erőszakosan fellépő tüntetők csak egy agresszív kisebbség, vagy a többség szeretné betiltani az ön és más konzervatív előadók eseményeit?

Azt hiszem, a diákok, különösen a lányok nagy része azt gondolja, hogy korlátozni kellene a megnyilvánulásaimat, mert gyűlöletbeszédnek tartják a fősodortól eltérő véleményemet. Egyre több kutatás igazolja, hogy a szólásszabadság korlátozását ma már támogatják a diákok. A konzervatív hallgatók drasztikus öncenzúrát gyakorolnak az egyetemeken, és alig vannak, akik bátran megvallják, mit gondolnak. Ez azért is van, mert a karrierjüknek is árthat, ha például olyasmit írnak, amit felhasználhatnak ellenük később.

A tiltakozások politikai alapon zajlanak, vagy baloldaliakat is igyekeznek elhallgattatni?

Nincs szimmetria ebben a kérdésben. A baloldali előadóknak ritkán van szükségük rendőri védelemre az egyetemeken. Minél ismertebb egy konzervatív előadó, annál nagyobb védelemre van szüksége a campusokon. Ennek a költsége az egymillió dollárt is megközelítheti. Így az egyetemek van, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy beszélni hagyjanak egy-egy olyan előadót, mint Ben Shapiro vagy Ann Coulter. Általánosságban ellenséges környezet az egyetemi világ a konzervatívokkal szemben, akiknek készen kell állniuk arra, hogy szembenézzenek egy erőszakos és ellenséges tömeggel.

Könyvében több liberális professzort is említ, akiket inzultusok értek a diákok részéről. Őket miért támadják?

Azt is látni, hogy a baloldal felfalja már a sajátjait is. Nicholas Christakis egy elismert szociológus, akit a Time magazin egyszer a világ 100 legbefolyásosabb embere közé is beválasztott. Őt két órán keresztül tartotta sakkban üvöltözve egy csapat fekete Yale-hallgató, azért, mert a felesége írt egy üzenetet a kollégiumi hallgatóiknak arról, hogy nem kell az egyetemi bürokráciának felügyelnie, ki milyen Halloween-jelmezt viselhet, mert a hallgatók elég érettek ahhoz, hogy ezt eldöntsék maguknak. „B…szódj meg, gusztustalan vagy!” – üvöltözték Christakis arcába a diákok, pusztán azért, mert kiállt a felesége mellett. Hasonló eset történt a szintén liberális Brett Weinsteinnel is, mert nem tett eleget egy szegregáló egyetemi rendelkezésnek. Az intézmény vezetője pedig önmagát is megalázva behódolt a tömegnek. Nagyon kevés egyetemi vezető áll ellen az erőszakos diákok nyomásának. Inkább a vonat elé lökik a saját kollégáikat, akiket megtámadnak.

Amikor erről ír, felteszi a kérdést, hol van ilyenkor a tanári kar? Mi erre a válasz, kiállnak egymásért a professzorok?

A tanári kar is hallgat ezekben az esetekben. Valóban nehéz döntés ez a professzorok számára, mert kirekeszthetnék őket a szolidaritásuk miatt, de az egyetemi életforma és a tudományos munka szeretete szerintem ezt megkövetelné tőlük. Ehelyett behódolnak, és elfogadják, hogy Mozartot vagy a felvilágosodás racionalizmusát a fehér elnyomás megnyilvánulásainak titulálják az egyetemeiken. Ezek az emberek végignézik, hogy az életük értelmét adó intézményt és világot lerombolják.

Kulturális változás kell a faji egyenlőséghez

Arról a jelenségről is ír a könyvében, hogy pozitív diszkriminációt alkalmaznak az amerikai egyetemek a kisebbségi diákok javára. Hogyan kell ezt elképzelni?

Egy sincs a versenyképes amerikai egyetemek között, amely ne részesítené előnyben a kisebbségi jelentkezőket a felvételi folyamatban. Sajnos hatalmas tanulmányi szakadékok vannak az amerikai társadalomban. A felmérések szerint az átlagos 12. évfolyamos fekete diák olyan szinten olvas, mint az átlagos fehér nyolcadikos. A nyolcadikos feketék 54 százaléka alapszinten sem tudja a matematikát. Mindez oda vezet, hogy nincs elég valóban versenyképes fekete jelentkező a legjobb egyetemeken.

Ma a Harvardon mintegy 14 százaléknyi fekete diák van, de ha csak a teljesítmény alapján vennék föl a hallgatókat, és nem vennék figyelembe a bőrszínüket, kevesebb mint egy százalék lenne a fekete diák. Ez a pozitív diszkrimináció oda vezet, hogy jelentős tudásbeli hátránnyal vesznek föl kisebbségi diákokat, akik aztán nem tudnak megfelelően teljesíteni.

Ugyanez a helyzet a nemi megkülönböztetés esetén is. Ha engem mint nőt a lehetséges 800-ból 650 pontos matematikaérettségivel felvennének az MIT-re, a diáktársaim pedig 800 ponttal kerülnének be, természetesen nem tudnám tartani a tempót már az első évben sem. Ha viszont egy kevésbé elit, de szintén jó egyetemre mennék, megfelelően boldogulnék. Az MIT esetében viszont gondjaim lennének, amire az egyetemi bürokrácia azt a magyarázatot adná, hogy nemi diszkrimináció áldozata vagyok. Ez a faji, nemi ideológia egy olyan általános jelenséget eredményez a vezető amerikai egyetemeken, ami által kudarcra ítélnek számos tehetséges kisebbségi diákot.

Idéznék egy kemény mondatot a könyvéből: „A faji egyenlőség legfontosabb akadályát ma nem a sztereotípiák és az elfogultság jelentik, hanem a kultúra és a viselkedés.” Mit ért ez alatt?

Amerikában ma a fajok közötti egyenlőtlenségre az egyetlen elfogadott magyarázat a rendszerszintű rasszizmus. Pedig a valódi ok az a kisebbségi kultúra, amely nem ismeri el a törekvést és az antiburzsoá viselkedést. A nagyvárosi fekete közösségekben olyan hozzáállás honosodott meg, ami a törekvést, az igyekezetet „fehérkedésnek” minősíti. A szorgalmas diákokat kiközösítik. A bevett hozzáállás a tanároknak való ellenállás és a lustaság. Amíg ezen nem tudunk változtatni, a fekete diákok lemaradásban lesznek.

Ezek rendkívül általánosító kijelentések. Mégis hol érhető konkrétan tetten a kisebbségi kultúrában, amit állít?

Nézze csak meg a rapszámok szövegét, amelyekben ünneplik az erőszakot, a nőgyűlöletet, a rendőrök megölését, és ünneplik a bandatagságot. Amíg a fekete kultúrában ez a hozzáállás meghatározó marad, nem is várhatjuk, hogy a fekete diákok is ugyanolyan mértékben legyenek jelen az egyetemeken. Hatalmas probléma a családok szétesése is. A fekete gyerekek 71 százaléka egyedülálló anya gyermekeként születik. Elterjedt jelenség, hogy egy anyának több férfitól vannak gyermekei, és a férfiaknak számos nőtől. Kaotikus a helyzet. Ez így a civilizációs anarchia melegágya. A gyerekeknek apára és anyára van szükségük, és a norma a házasság kell legyen, hogy a fiatal férfiak azt a burzsoá hozzáállást alakítsák ki magukban, hogy az önuralom és az önfegyelmezés erénye által tudjanak vonzó jövőbeli társakká válni a nők számára. Mindez ma sajnos nincs meg a fekete-amerikai közösségekben.

Csak nem azt akarja mondani, hogy a fekete kultúra alacsonyabb rendű, mint a fehér, európai kultúra?

Én osztályalapon beszélek a kulturális problémákról, ami faji szempontból semleges megközelítés. A fehérek körében is van társadalmi lecsúszás. Az apátlanság, a munka elhagyása és a tanulmányi teljesítmény fontosságának lekicsinylése mindenkire igaz lehet. Összetöri az ember szívét, ami ma a fekete közösségekben történik. A szegregáció legrosszabb éveiben számos bátor fekete amerikai hősies kiállását láthattuk, akik elegánsan felöltözve tudatosan hirdették a törvénytisztelet és a burzsoá értékek fontosságát. Ezek a nagy emberek annak ellenére próbáltak sikeressé válni, hogy akkoriban a faji megvetés még felháborítóan jelen volt az amerikai társadalomban. Mára ijesztő mértékben megváltozott ez a hozzáállás a nagyvárosok feketék lakta negyedeiben. Nem fogjuk tudni elérni a teljes faji egyenlőséget anélkül, hogy ez a kultúra megváltozna. Amerika ma hatalmas erőkkel szeretné meghaladni a rasszista múltat, többé már nem a faji megkülönböztetés a probléma. Ma az amerikai intézmények kifejezetten a feketék javára diszkriminálnak, így a megoldást már az emberek otthonaiban kell elérni.

Gyakran hivatkozik a burzsoá értékekre. Milyen értelemben használja a „burzsoá” szót? Az olyan posztkommunista országokban ugyanis, mint hazánk, sokak számára még mindig kifejezetten negatív jelentéstartalma van ennek a kifejezésnek.

A baloldal szerint ez egy rasszista kifejezés. Szerintem a burzsoá értékek az önuralom, a tekintélytisztelet, a jog uralmának és a magántulajdonnak a tisztelete vagy a házasságra épülő családnak a normája. Mindegy, milyen valakinek a bőrszíne, ha ezeket az értékeket elfogadja, jó esélye van arra, hogy sikeres legyen. Én az alapján szoktam felmérni, hogyan viszonyul valaki a burzsoá normákhoz, hogy mit gondol az illető a graffitiről. Ha a tulajdon megsértésének tartja, mondván, nincs jogunk tönkretenni, elrondítani, ami a másé, akkor burzsoá az illető. Ha valaki szerint a graffiti menő, művészi önkifejezés, és mindenkinek joga kell legyen hozzá, akkor az illető antiburzsoá értékrendet vall.

Az egyetemi bürokrácia elburjánzását is komolyan kritizálja a könyvében. Miért tartja ezt annyira aggasztó jelenségnek?

Néhány éve, amikor ezt a kérdést kutattam, a Berkeley Egyetem mintegy 20 millió dollárt költött évente a diverzitásbürokráciájára, amit hallgatói ösztöndíjakra vagy a laboratóriumok fejlesztésére is költhettek volna.

Az egyetemi bürokratáknak nincs tudományos tapasztalatuk, csak ahhoz értenek, hogy elnyomottnak vagy elnyomóknak állítsák be a diákokat, és fenntartsák az áldozati kultúrát.

A University of California Los Angeles sokszínűségéért felelős rektorhelyettese évi több mint 400 ezer dollárt keres, hogy megszüntesse a rendszerszintű rasszizmust a világ egyik legtoleránsabb intézményében. Pedig ma már olyan dolgokat ünnepelnek az amerikai campusokon, amikért a világ egyes tájain még ma is szó szerint megkövezik az embereket. Teljesen haszontalan ez az egyetemi bürokrácia, ami hatalmas összegeket emészt föl. Ma már sok helyen egy oktatóra egy egyetemi bürokrata jut, akik általában elhivatott baloldaliak.

A transzjelenség meghódította Amerikát

A transzneműségről írva kifejti, hogy miután a New York Times 2015-ben megjelentetett a transznemű emberek szenvedéseiről egy cikksorozatot, teljesen uralni kezdte ez a korábban marginálisnak számító téma az amerikai társadalmat. Ennyire gyors volt ennek a témának a felfutása?

Elég gyorsan megváltozhat a helyzet. Senki nem látta előre ezeket a változásokat, és ma az amerikai társadalom legnagyobb rejtélye a transzjelenség, hogy miként alakult ki, amit tapasztalunk. Az iskolarendszerben túl korán elkezdik belevésni a gyerekek fejébe a szexualitásra való odafigyelést. Szerintem ez már a gyermekbántalmazást is kezdi kimeríteni, hiszen megfosztják a gyerekeket az ártatlanságuktól. Az tesz ilyet, aki gyűlöli a gyerekeket, és inkább a szexuális forradalom igazolása a fontos neki. A legelső jelektől kezdve küzdeni kell ez ellen, és megvédeni a gyerekek ártatlanságát attól, hogy olyasmibe dörgöljék bele az orrukat, amit kisgyermekként még nem kellene hallaniuk.

Ön tagadja, hogy az amerikai egyetemeken megszaporodott volna a nemi erőszak elkövetése. Kifejtené, mit gondol erről e kérdésről?

A nyugati kultúrát úgy állítják be, mint ami jóváhagyja a nemi erőszakot, és azt mondják, a nők elleni erőszak bele van kódolva a kultúránkba. Ez teljesen abszurd. A gyáva feministák nem Afganisztánba mennek, hogy a nők körülmetélése ellen tiltakozzanak. Nepálban a nőknek menstruációs kunyhókba kell félrevonulniuk, mert a havivérzésük idején tisztátalannak számítanak. Minden évben meghalnak nők ezekben a kunyhókban, mert nem kapnak orvosi ellátást, ha szükségük van rá. Vannak országok, ahol a nők még ma sem vezethetnek, és nem vehetnek részt az oktatásban. Amerika viszont nem nőellenes ország. Nekem nőként előnyben van részem. Nemegyszer fordult előfordult például, hogy nem a szakértelmem miatt hívtak meg egy kerekasztal-beszélgetésre, hanem azért, hogy legyen ott egy nő is. Egyszer a kamatszintekről kellett volna beszélnem egy műsorban, pedig semmit sem tudok a témáról. Ma a vezető egyetemeken a faji és nemi identitást fölébe helyezik a szakmai teljesítménynek, és arányos képviseletet követelnek a szakértelem rovására. Az elképzelés, hogy tömegesen fordulnak elő a nemi erőszakok az egyetemeken, teljesen hamis.

Ha önnek van igaza, akkor mégis miért lehet egyre többet olvasni arról, hogy a nemi erőszak komoly gondot jelent az egyetemi campusokon?

Valójában a részeg egyéjszakás kalandok kultúrája terjedt el az egyetemeken. A lányok ittasan olyan szexuális kalandokba mennek bele, amit másnapra megbánnak, és nemi erőszakkal vádolják meg a partnereiket, akiket aztán egyetemi kereteken belül ítélnek el, mindenféle rendes jogi procedúra és védekezési lehetőség nélkül.

Egyes statisztikák szerint ötből egy lány erőszak áldozata lesz az egyetemen Amerikában. Ön mire alapozva tagadja ennek a valóságtartalmát?

Ezt a számot úgy kalkulálták ki, hogy figyelmen kívül hagyják, amit a nők maguk mondanak. Ha megkérdezik a nőket, hogy megerőszakolták-e őket, nagyon kevesen mondják, hogy igen. Még a szexuális zaklatásnak a számai is alacsonyak. A feminista kutatók ezért nem veszik figyelembe ezeket az adatokat. Mindig azt mondják, hogy meg kell hallani a nők szavát, kivéve, ha olyasmit mondanak, amit nem akarnak hallani a feministák, akik inkább a nők helyett értelmezik az élményeiket, még akkor is, ha az áldozatnak kikiáltott nők szerint nem is történt erőszak.

Ha ténylegesen tömeges jelenség lenne a nemi erőszak az egyetemeken, az anyák már rég azért tüntetnének, hogy külön egyetemek legyenek a lányaiknak. Ehelyett azt látjuk, hogy minden évben egyre több lány szeretne bekerülni a vezető egyetemekre, ahol állítólag nemi erőszak vár rájuk. Ebből is látszik, mennyire abszurdak ezek az állítások.

A helyzet az, hogy a lányok önként isszák le magukat, és mennek el azokba a házibulikba, amik állítólag a nemi erőszak melegágyai. Vagy a lányok nagyon hülyék, és nincs köztük szolidaritás, mert nem figyelmeztetik egymást a veszélyre, vagy arról van szó, hogy nem erőszak történik, hanem önkéntesen vállalt szexuális kalandok. A helyzet valójában sokkal komplikáltabb. A fiúk valóban rámenősen viselkednek, de azért, mert a lányok ezt megengedik, és sokan közülük nem követelnek meg semmi lovagiasságot és valódi udvarlást. A lányoknak lenne lehetőségük az állítólagos nemierőszak-hullámot egyik napról a másikra megszüntetni, ha nem innák le magukat, nem vetkőznének le, és bújnának ágyba idegen fiúkkal. Személyes felelősségvállalásra lenne szükség, de nem ezt üzeni nekik a társadalom.

A könyvében elég lehangoló képet fest az amerikai társadalmat uraló állapotokról. Mit gondol, van esély az ön által kárhoztatott jelenségek megváltoztatására? Reménykedik ebben egyáltalán?

Még nem lehet tudni, mi fog történni. Nyitott a kérdés. Pár éve azt gondoltam volna, hogy a transzjelenséget az amerikaiak visszakézből elutasítják majd, de nem ez történt. Arra számítottam volna, hogy az anyák hangosan tiltakoznak majd, nehogy biológiai férfiak öltözhessenek együtt a lányaikkal az iskolában, vagy férfi atlétákkal kelljen versenyezniük a sportversenyeken. De nem ez történt. Nem tudom, felébred-e a társadalom. A kritikai fajelmélet oktatása, úgy tűnik, sokaknál kiverte a biztosítékot. Sajnos az amerikaiak nemigen figyelnek oda arra, mi történik az iskolákban, nincs nagy intellektuális érdeklődés a társadalomban, ezért nem tudnám megmondani, lesz-e valódi ellenállás és visszarendeződés ezekben a kérdésekben.

(Borítókép: Heather Mac Donald. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)

Rovatok