Tersztyánszky Ödön 1929. október 8-án született Budapesten, közép­polgári családban. Édesapja az 1928. évi nyári olimpiai játékokon kardvívásban egyéni olimpiai bajnoki címet szerzett, de tagja volt az aranyérmes magyar kardcsapatnak is. Pá­lyája csúcsán távozott el, amikor harmincki­lenc éve­sen köz­úti balesetben meghalt. 

Az Érseki Katolikus Gimnázi­um­ban vér­tezte fel magát a megpróbáltatások elviselésére. Az iskolában ugyan szigorúan betar­tották az egyházi előírásokat, az intézmény mégsem volt bi­gott. Az abszolút hal­lású fiatalember karmester­nek ké­szült, de zilált anyagi körülményei mi­att nem folytat­hatta zenei tanulmá­nyait. 1948-ban érettségizett. Óriási szerencséjére „vitéz horthysta ezredes” apja osz­tályide­gen voltát az akkor még közismert sportolói múltja enyhítette, mert így a „népi fel­vételi káderbizottság” elfogadta a felvételi kérelmét a jogi egyetemre.

Három­évi tanulás után ismét közbe­szólt a történe­lem: családi szár­mazása miatt depor­tálták. A Nógrád me­gyei Ős­agárd nevű falucskában kaszált, fát vá­gott, megtapasztal­hatta a parasztemberek együtt­érzését, akik­nek sorsát megismerve megtanulta őket tisztelni. A váci vasöntöde se­géd­munká­saként elektrotechnikusi oklevelet szerzett. 1957 elején az öntödétől sikerült ajánlólevelet szereznie az egyetem befejezésére. 1957 szeptemberében avatták jogi doktorrá.

Bírósági fogal­ma­zóként nyelvtanítással, zon­gorahangolással tar­totta fenn ma­gát és édes­anyját. A szakvizsga után, 1959-ben büntetőbírói állást ajánlottak fel neki, de lelkiismereti okok miatt nemet mondott. Polgári bíró lett. Feleségétől, Vasadi Évától, aki később szintén alkotmánybíró lett, három leánygyermeke született.

Három év­tized alatt a járásbí­róságtól a Legfelsőbb Bíróságig vitte az útja. 

Amikor a nyolcvanas évek közepén polgári eljárásjogi szemináriumot veze­tett az egyetemen, gyakorló bíróként gyakran beszélt arról, milyen hasznos a magnetofon hasz­nálata a tár­gyaláson. Az egyetemi hallgatókkal is sokat gyako­rol­tatta, hogyan lehet egy polgári per lényegét tömören összefoglalni.

Mi, igazságszolgál­ta­tási bírák általában konkrét ügyeket intéz­tünk el, ritkán lehetett az egyik ügyben meghozott ítéletet vagy álláspontot át­ko­pírozni egy má­sikra. Egy tudós, ha kialakítja az álláspontját egy kérdésről, ra­gasz­kodik hozzá. A bíró a tudósnál sokkal kevésbé kötődik a preceden­sekhez, mert mindig az adott ügyet veti össze a jogszabállyal. Szemben azzal a típussal, aki sze­reti ismételni ön­magát, mert sablonosan dolgo­zik.

Már éppen meg­barátkozott a nyugdíjba vo­nulás gondo­latá­val, ami­kor 1989 végén Solt Pál főtanács­adónak hívta az Alkot­mánybí­ró­ságra. Né­hány hónap­pal később, 1990 júliusában kilenc évre al­kotmánybírónak választot­ták. Igyekezett erősíteni az alkotmánybírósági tevékenység bírósági jellegét. Eleinte tartot­tak például a rendes bírósá­gokra jellemző tárgyalá­sokat is, mint például a halálbüntetés el­törlésére vonatkozó indítvány esetében, de szerinte a szóbeliség nem vált be, mert nagyon rossz volt a hatásfoka, nehezen lehetett a vitát mederben tartani. A felek meghallgatása a későbbiekben már írásban tör­tént.

Életének 93. évében, február 23-án érte a halál. Az Alkotmánybíróság jelenlegi és volt tagjai, munkatársai Tersztyánszky Ödön személyében gyászolják a bírói hivatás elhivatott gyakorlóját, az alkotmánybírósági eljárás jogát kidolgozó munkatársat, az Alkotmánybíróság volt tagját.