Beregsurányt mindössze hét kilométer választja el Tarpától, pár perc alatt ott vagyunk éjjeli szállásunkról az ukrán–magyar határon. Az időközben ikonikussá vált Határ büfében néhány, orrát lógató menekült ücsörög, van, aki könnyezik, mások a telefonjukat babrálják. A határátkelő körülbelül háromszáz méterre van innen, hosszú sorban állnak az autók, a legtöbb magyar rendszámú, de látunk ukrán, horvát, német, sőt olasz felségjelű gépkocsit is. 

Ahogy közeledünk a határhoz, fotós kollégám – aki már csütörtökön, a háború kitörésének napján is járt itt – felkiált: Jé, tegnapelőtt még nem volt itt ez a sátor!

Nem bizony, de most már itt van, az út bal oldalán, ha Tarpa felől nézzük, és a ponyvatető alatt minden, mi szem-szájnak ingere: alma, narancs, szendvicsek, keksz, aprósütemény, gyümölcslé, forró tea, kávé. Herka István, Beregsurány polgármestere és Tilki Attila, a térség országgyűlési képviselője szervezi és irányítja a „hadműveletet”, önkéntesek tucatjai sürögnek-forognak az út mellett, miközben gyalogosan érkeznek a határátkelőn áteresztett, többségében ukrán ajkú menekültek, akik között azonban szép számmal vannak kárpátaljai – vagy ahogy ők mondják magukról, „kárpátaljasi” – magyarok. Kizárólag asszonyok és gyerekek, hiszen, mint köztudott, csütörtök este fél tíz óta az ukránok nem engedik ki az országból a hadköteles korú, 18 és 60 év közötti férfiakat.

Nekünk az a dolgunk, hogy a polgármesterekkel együtt koordináljuk a hazájukat elhagyni kényszerülő emberek mozgását, innen száz méterre van egy melegedőhelyiség – mondja a képviselő. – Aztán, akit kell, elszállásolunk a szomszédos községekben, jellemzően Tarpán, folyamatosan megy a szállítás kisbuszokkal. Itt minden ingyen van, szerencsétlenek először nem is mertek enni az élelmiszerből, mert azt hitték, fizetni kell az almáért, narancsért, kávéért. Kialakítottunk a melegedőben egy wifipontot is, hiszen mindenki telefonálni akar az otthon maradt szeretteinek, közölni akarja, hogy szerencsésen megérkezett. Sok az önkéntes, többségük kárpátaljai származású, ők főleg a tolmácsolásban segítenek, hiszen sok ukrán nem is tud magyarul. 

Németh Csaba református lelkész Beregsurány és Márokpapi községben szolgál, péntek este érkezett ide a határra.

Nehéz emberi sorsokkal találkozom, akik átjöttek, azoknak ott kellett hagyni a házukat, az addigi életüket, senki nem tudja, mikor mehet vissza a lakóhelyére, ha egyáltalán visszamehet – mondja. 

Odasétálok a határátkelőhelyhez, a parancsnok int, hogy tovább már nem mehetek, de nem is kell, mert szembejön egy csinos fiatalasszony a társnőjével és három kisgyerekkel. Pillanatok alatt kiderül, hogy magyarok, nincs szükség tolmácsra. Kikapom a kezéből a bőröndöt, fel akarok vágni előtte, de majdnem kiszakad a karom, sziszegve cipelem a súlyos terhet. 

Beregújfaluból jövünk, képzelje, a húgom is újságíró, ahogy maga, a Kárpátalja.ma szerkesztőségében dolgozik, az egy magyar nyelvű portál – mondja, miközben megsimogatja kisfia fejét. – A férjemhez igyekszünk Tatára, ő ott dolgozik, és tavaly szeptember óta nekem is ott van munkám. Tegnap elmentem Beregújfaluba az egyetlen gyermekemért, aki ott volt az anyámnál, az ő nagymamájánál, és úgy döntöttünk a férjemmel, hogy bár ki kell venni a kisfiút az iskolából, de mégiscsak nagyobb biztonságban lesz itt Magyarországon, mint Ukrajnában. Mert ki tudja, hol állnak meg az orosz tankok, azt hallom, már Lemberget ostromolják, az pedig nincs is olyan messze Kárpátaljától. 

A fiatalasszony rászól a gyerekre (Gyere, fiam, mutatkozzál be szépen!), és a kiskölyök már mondja is, mintha könyvből olvasná: „Csekő István vagyok, kilenc és fél éves!” És közben már nyújtja is a kezét.

Csekőné még arról beszél, hogy nyáron mindenképpen átköltözött volna a család Tatára, de most az események felgyorsították a folyamatot. Egyelőre munkásszálláson laknak Tatán, de reménykednek, hogy lesz ez még másképp is.

Már semmi sem biztos, azt sem gondoltuk volna, hogy támadás fogja érni Ukrajnát, aztán mégis ez történt. Ezt mi úgy éljük meg, hogy ehhez az egészhez tulajdonképpen semmi közünk, Kárpátaljának ebből ki kellett volna maradni, ez nem a mi háborúnk, hanem Putyin és Zelenszkij háborúja. Miért nem rendezik le egymás között, ahogy régen a párbajozók tették, miért kell egy országot lángba borítani a hatalmi játszmájuk kedvéért?

Meglepően okos, megszívlelendő szavak egy olyan hölgytől, aki látszólag járatlan a nagypolitikában. Még megtudjuk, hogy a másik hölgy beszélgetőpartnerem a nővére, aki két kisgyerekét terelgeti maga előtt. Kiderül, a férj nem jött értük, egyelőre nem tudják, hogy jutnak tovább Beregsurányból. Odavezetem őket a sátorhoz, pillanatok alatt kerül fuvar, természetesen ingyenes, egyenesen Tatáig. 

Pár lépés után nagydarab férfiba ütközöm, aki éppen a surányi polgármesternek magyarázza, hogy itt van a minibusza, akár tíz embert is el tud vinni. Érdeklődöm, honnan érkezett, kiderül, nem innen a szomszédból, hanem Budapestről.

Egy pillanatig sem haboztam, amikor híre kelt, hogy az oroszok megtámadták Ukrajnát – mondja Jaroszlav, mert így hívják a magyarul tökéletesen beszélő, középkorú férfit. – Magam is Kárpátaljáról származom, az a legkevesebb, hogy segítsek a honfi- és sorstársaimon. 

A mai világban elképesztő önfeláldozás, ha belegondol az ember, hiszen a mostani üzemanyagárak mellett ingázni a főváros és az ukrán határ között nem két fillérbe kerül. De a tragikus idők előhozzák az emberekből a legjobb énjüket, ahogy a nagy 2000-es árvíz idején is volt – erről Szécsi Szabolcs tarpai polgármester mesélt nekem péntek este.

De akad itt még szívet melengető történet. Ez a férfi például, a fején sapkával, Zajta község polgármestere. Ő is eljött ide, Surányba segíteni, pedig Zajta, ez a 441 lelket számláló település már a román határon van, innen jó negyven kilométerre. Kosztya Zoltán Pál, mert így hívják, valójában tanító, a polgármesterséget csak úgymond szabadidejében végzi, térítés nélkül, mint mondja, egy ilyen miniatűr falucskának nincs szüksége főállású polgármesterre. Regényes történettel szolgál.

1920-ban, a trianoni szerződés aláírása után a románok egy kicsit messzebbre nyomultak annál, mint amit a politikusok megengedtek nekik, és itt maradtak Zajtán – mondja hamiskás mosollyal a szája szögletében. – Igen ám, de vitéz Gaál Lajos helybéli kántortanító ismerte a térképet, és tudta, hogy a trianoni határ a Zajta és a már hivatalosan is Romániához csatolt Nagypeleske között húzódik. És addig fáradozott, amíg elérte, hogy a szülőfaluját visszacsatolják Magyarországhoz. No, ilyenek vagyunk mi, zajtaiak, kitartóak és leleményesek. Az pedig a legtermészetesebb, magától értetődő dolog volt, hogy eljöttem segíteni a szerencsétlen menekültek befogadásában. 

Még téblábolunk egy darabig, nézzük a didergő, kilátástalanul ücsörgő, itt-ott szipogó, könnyező kárpátaljaiakat, tényleg látom rajtuk, hogy úgy kell kapacitálni őket, fogadják már el a narancsot vagy a szendvicset, mert egyszerűen nem akarják elhinni, hogy mindezért nem kell fizetniük. 

Aztán megindulunk a határtól jó háromszáz kilométerre leparkolt kocsink felé, amikor kollégám rám szól: „Te, az nem Cseh Katalin ott az út túloldalán?”

Dehogynem, át is vágunk az aszfalton a Momentum európai parlamenti képviselőjéhez, a párt elnökségi tagjához. 

A politikust kollégája kíséri, kiderül, ma már Ungváron jártak, ahol a helyi polgármester, Viktor Sadej fogadta őket. 

Sokkoló látványt nyújtott a polgármesteri hivatal, harcálláspontnak van kiképezve, géppuskával, homokzsákokkal. Ha addig nem tudtuk volna, ott és akkor szembesültünk azzal, hogy itt tényleg háború folyik, pár kilométerre a határainktól 

– mondja. Még megkérdezem, mi járatban voltak Ungváron meg itt a határon, de kiderül, csak tájékozódni jöttek. Amikor közlöm, hogy amott már felállítottak egy sátrat élelmiszerrel, meleg itallal, meglepődik, mert ő még úgy tudta, nem várja semmilyen segítség a menekülőket. 

Ha csütörtökön ez még igaz is volt, szombaton, hála istennek, már ez az információ is a jereváni rádió hírei közé került.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)