Még a háborúnak is vannak írott szabályai. Az áldozatok védelmét az úgynevezett genfi egyezmények taglalják, amelyeket együttesen nemzetközi humanitárius jognak, illetve genfi jognak is neveznek, míg a hadviselés szabályait, „a háború törvényeit és szokásait” a hágai egyezmények (hágai jog) tartalmazzák. Örök kérdés persze, hogy mi valósul meg belőlük, és mi marad papíron.
A humanitárius jog atyjának a világ Henri Dunant (1828–1910) svájci üzletembert tartja, aki az 1859-es solferinói csata sebesültjeinek szenvedéseit látva hozta létre a Vöröskereszt elődjét. A segélyszervezet titkáraként konferenciát kezdeményezett a háborúban megsebesült katonák ellátásáról. Ő fogalmazta meg A hadra kelt seregek sebesültjei és betegei sorsának javításáról szóló egyezmény szövegét, amelyet 1864. augusztus 22-én tizenhat állam írt alá, és utólag még tizenkettő csatlakozott hozzá. A szerződés többek közt rögzítette, hogy
a sebesült katonákat orvosi ellátásban kell részesíteni, függetlenül attól, melyik nemzethez tartoznak.
A második genfi konvenció 1906-ban kiegészítette az elsőt, és kiterjesztette hatályát a tengeri haderőkhöz tartozó sebesültek és betegek helyzetének javításával. Az egyezmény egyebek közt kimondta, hogy
valamely hadseregnek a másik hadviselő fél hatalmába került sebesültjei vagy betegei [...] hadifoglyok, és a nemzetközi jognak a foglyokra vonatkozó általános szabályait rájuk is alkalmazni kell.
Az első világháború után, 1929-ben született harmadik egyezmény a hadifoglyokkal szembeni bánásmód kapcsán előírta az emberiesség szabályainak betartását, továbbá azt is, hogy kötelesek tájékoztatást adni róluk, és engedélyezni semleges államok képviselőinek a fogolytáborok meglátogatását.
A második világháború tapasztalataiból okulva 1949. augusztus 12-én fogadták el Genfben a háborúk áldozatainak védelméről szóló, ma is hatályos egyezményeket, amelyek az 1864-es konvenciót voltak hivatottak korszerűsíteni. Ez a négy egyezmény a következő:
A rendelkezéseit nemcsak a hadüzenettel indított háborúban kell alkalmazni, hanem a szerződő felek minden fegyveres összeütközése esetén, még akkor is, ha valamelyikük nem is ismeri el a hadiállapotot. Az egyezmény szerint mindazokat, akik az ellenségeskedésekben közvetlenül nem vesznek részt, ideértve a fegyveres erők harcképtelenné vált tagjait és azokat, akik letették a fegyvert, mindenfajta hátrányos megkülönböztetés nélkül emberséges bánásmódban kell részesíteni.
Tilos az emberölés, megcsonkítás, a kínzás és kínvallatás, a túszok szedése és a megalázó bánásmód.
Büntetés kiszabása és végrehajtása csak megfelelő bírói ítélet alapján engedhető meg. A sebesülteket és a betegeket össze kell szedni és ápolásban kell részesíteni őket.
1977-ben két kiegészítő jegyzőkönyvet fogadtak el, amelyek az önrendelkezést, az idegen megszállás és a fajüldöző rezsimek ellen folytatott harcot nemzetközi konfliktusnak minősítik, és a polgári lakosság védelmét kiterjesztik az egyes államok határain belüli konfliktusokra is. 2005-ben újabb kiegészítő jegyzőkönyvet hagytak jóvá, amely a vörös kereszt és a vörös félhold mellett védelmet élvező jelképnek minősítette a sokkal semlegesebb vörös kristályt is.
Az 1949-es genfi egyezményeket a mai napig 196 ország iktatta jogrendszerébe, de közülük többen (így az Egyesült Államok és Törökország) az 1977-es kiegészítéseket már nem fogadták el. Hazánk 1954-ben csatlakozott az egyezményekhez (a kiegészítő jegyzőkönyvekhez 1989-ben és 2006-ban), míg az erről szóló törvényerejű rendeletek 1955. február 3-án léptek hatályba, de azokat hivatalosan csak 45 évvel később, a Magyar Közlöny 2000. november 16-i számában tették közzé.
A humanitárius jog alapját képező egyezményekhez Oroszország jogelődje, a Szovjetunió is csatlakozott, hiszen 1954. május 10-én ratifikálta az egyezményeket.
A háborúindítás jogát (jus ad bellum) évszázadokon át az állam természetes jogának tekintették, ezért aztán semmiféle nemzetközi jogi tilalom nem korlátozta, hogy törekvéseit háború útján érvényesítse. 1945-ig egyáltalán nem létezett semmiféle korlátozás. A második világháború után az ENSZ Alapokmánya tiltotta meg a nemzetközi kapcsolatokban a fegyveres erő alkalmazását. Az Alapokmány két esetben tartja indokoltnak a fegyveres erő bevetését:
A hadviselést is évszázadokon keresztül jórészt szokásjogi normák szabták meg. Csak a XIX. század közepétől születtek nemzetközi egyezmények. Például 1856-ban a kalózlevelek kiadását tiltották meg, 1868-ban pedig a 400 grammnál kisebb súlyú robbanó lövedékek alkalmazását.
A hadviselés részletes szabályait az 1899-es, illetve az 1907-es hágai konferenciák rögzítették. Egyezményt fogadtak el a viszályok békés rendezéséről, a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól. Nyilatkozatban ítélték el a fojtó- vagy mérgesgázokat terjesztő lövedékeket, de szabályozták a légibombázást is. A hágai szabályzat kimondta, hogy
a hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában.
Kifejezetten megtiltották például méreg vagy mérgezett fegyver használatát, a fegyverét letevő, magát megadó ellenfél megölését, a szükségtelen szenvedést okozó fegyverek használatát, vagy az ellenséges állampolgárok kényszerítését saját hazájuk elleni hadviselésbe. Szintén tiltották a nem védelmezett városok, falvak, lakott helyek vagy épületek megtámadását vagy bombázását.
Viszont megengedettnek tekintették a hadicselt, valamint mindazon eszközöknek használatát, amelyek az ellenségről és a terepről adnak tájékoztatást.
Az 1899-es és az 1907-es hágai egyezményeket Magyarországon az 1913. évi XLIII. törvény cikkelyezte be, amely ma is hatályban van.
(Borítókép: Takarítják a romokat egy támadás után Kijevben 2022. február 25-én. Fotó: Daniel Leal / AFP)