Bár a kárpátaljai magyarok szerint már évek óta harsogták, hogy az oroszok egyszer megtámadják őket, legtöbbjük soha nem gondolta volna, hogy ez egyszer tényleg bekövetkezik. Most mégis megtörtént, ezért menekülniük kell. Budapesten is egyre több helyen fogadják őket. A IX. kerületi menekültszálláson fáradt, mégis rendkívül hálás emberekkel beszélgettünk.
Szombaton még csak két Ukrajnából érkező család húzta meg magát a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Gyáli úti telephelyének egyik épületében, mostanra azonban az intézmény elérkezett a befogadóképessége határához: jelenleg 110 menekült reménykedik itt abban, hogy a holnap már valami jót is tartogat.
A portán hatalmas a felfordulás, a munkatársak igyekeznek minden menekültet feljegyezni, de a családok egy része szétszakadt, így sokan idegesen pásztázzák a listát, nincs-e rajta véletlen a testvérük vagy az édesanyjuk.
Folyamatosan azt halljuk, hogy hatalmas a torlódás a határon, az idősek nehezen bírják a várakozást, így vannak, akik lemaradtak, elsodródtak. A hosszú és hideg út persze a fiatalokat is megviseli, a pici gyerekek egy része betegen érkezik
– mesélte lapunknak az intézmény szakmai vezetője. Bérczesi Ildikó beszélt arról is, hogy a menekültek kis hányada jól szituált, van, aki például repülőjegyet vásárolt magának, és már a hétvégén továbbállt Franciaországba, de a családok túlnyomó többségének nincs hova mennie, így amíg véget ér a háború, itt maradnak.
Ezen a szálláson vészelné át a következő heteket Éva is, aki három gyermekével és más, távolabbi rokonaival együtt vasárnap érkezett meg Kárpátaljáról Magyarországra. Mint mondja, nekik szerencséjük volt, hamar átjutottak, de nagylánya családja még odaát van.
A vejem katonakorú, és bár még nem hívták be, ez bármelyik pillanatban megtörténhet. A lányom azt mondta, hogy amíg csak lehet, együtt maradnak, így a 7 hónapos unokámtól is kénytelen voltam elbúcsúzni
– mesélte elcsukló hangon Éva, aki annak viszont nagyon örül, hogy a család legkisebb tagját, a mindössze kéthetes Jázmint épségben áthozták. A kislány édesapját, Gyuszit csak amiatt nem sorozták be, mert még csak 16 éves.
„Gyuszit leszámítva itt szinte csak nők és gyerekek vannak. Én szívem szerint már ma hazamennék, de nem kockáztathatjuk az életünket. Ha nagyon elhúzódik a háború, akkor itt fogunk munkát keresni, nem akarunk hetekig tétlenül lábatlankodni, valamiképp szeretnénk meghálálni Magyarországnak azt a sok jót, amit pár nap leforgása alatt kaptunk” – tette hozzá Éva.
A gyerekzsivajtól zengő szobák és folyosók egyértelműen arra utalnak, hogy a kisebbek izgalmas kalandként és egyfajta extra téli szünetként élik meg a mostani helyzetet. Ezzel szemben Gitta gyerekei először azt hitték, hogy valamilyen furcsa betegség miatt zárt be otthon az iskola.
„Váriban már egy héttel ezelőtt bezártak az iskolák, nem mondtak semmit, csak annyit, hogy egy darabig most nem kell jönni. Mi az utolsó pillanatig bíztunk abban, hogy ennek az egésznek nincs köze Oroszországhoz. Az elmúlt években annyiszor hallottunk már, hogy van okunk félni, nem hittük, hogy a tragédia egyszer tényleg bekövetkezik. Mi ott lakunk a Borzsa és a Tisza torkolatánál, így mióta útnak indultunk, csak azt hajtogatjuk, hogy inkább lett volna árvíz, mint háború” – mesélte Gitta, hozzátéve, hogy bár eddig is szegénységben éltek, ezelőtt legalább volt egy saját otthonuk, ahol biztonságban lehettek.
„Most nincs semmink, csak egy szál váltóruhánk és a remény, hogy az otthonunk épségben marad” – mondta az édesanya.
A menekültek egy része háziállattal együtt kelt útra. A szintén kárpátaljai Mariann elsősorban kislánya miatt hozta magával Picurt, a család négylábú kedvencét. Összesen nyolc órát gyalogoltak, mire átértek Magyarországra, a határ közelében egy, a fővárosban dolgozó férfi vette fel őket.
Hasonlóan kalandos útja volt a két testvérnek, Szedrinának és Oxánának, ők többnapos bolyongás után kötöttek ki Budapesten. Emlékeik szerint ez már a harmadik hely, ahol átmenetileg megpihennek, de nem mernének rá megesküdni, mostanra teljesen elvesztették az időérzéküket.
„Mi is nehezen jöttünk át a határon, hatalmas volt a sor, mindenki lökdösődött, nyomult előre. Éhesen, szomjasan érkeztünk meg Magyarországra, a gyerekek végig csak annyit kérdeztek, hogy »anya, a magyarok nem lőnek ugye?«” – idézte fel az elmúlt napok eseményeit Szedrina, kiemelve, hogy a kicsik azóta rájöttek, hogy „a magyarok nem gonoszak, sőt, jó emberek, mindenben segítenek”.
„Itt főként azokat az embereket fogadjuk, akik szó szerint a semmibe érkeznek, és fogalmuk sincs, hogy merre menjenek. Hosszú távon arra törekszünk, hogy találjanak valamilyen jobb alternatívát.” – Erről Zakar Gergely, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) igazgatója beszélt az Indexnek. A vezető kiemelte, hogy egy másik intézmény is nyílt a menekülteknek a X. kerületben. Ahogy arról korábban beszámoltunk, a Fővárosi Önkormányzat közleményben jelezte, hogy minden eszközzel próbálnak segíteni az Ukrajnából érkezőknek.
Pohlné Orosz Ágnes ellátási egységvezető mindezt azzal egészítette ki, hogy őszintén meghatotta őket az a társadalmi összefogás, amit tapasztaltak, de ruha- és ételadományok helyett inkább pénzre van szükségük, a befolyt összegekből többek közt gyógyszereket vásárolnának a betegen érkező családoknak.
„Szerencsére egészségügyi téren sem vagyunk teljesen magunkra hagyva, gyermekorvostól és kórháztól is kaptunk már felajánlásokat” – tette hozzá Pohlné Orosz Ágnes.
Ha támogatásával Ön is segíteni szeretne, az ehhez szükséges információkat itt találja meg.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)