A Nyugatiból indul a vonatom Nyíregyházára, ott várnak a kollégáim a szolgálati gépkocsival, ők már egy nappal korábban lementek Záhonyba fotózni, videókat készíteni. A Pestről a Nyírségbe tartó vonat szinte üres, akár futballozni is lehetne az ülések közötti folyosón.

A vadonatúj, csillogó-villogó nyíregyházi pályaudvaron sincs zsúfoltság, néhány roma család táborozott le a váróteremben. A kollégáim pár perc múlva megérkeznek, indulunk Záhonyba, az ottani pályaudvarra.

Na, ott már egy gombostűt sem lehet leejteni, az indóház előtt sátor, a gyepen Helmeczi László záhonyi polgármester nyilatkozik éppen. Odabent a Tegyünk Együtt Záhonyért Egyesület önkéntesei várják a határ túlsó oldaláról érkezőket minden földi jóval: szendvicsekkel – húsossal és vegánnal is, gondolván a sok muszlim menekültre –, csipsszel, édességgel, üdítőkkel. 

Második napja vagyok itt a sátorban, reggel kilenctől kora estig – mondja a szolgálatot teljesítő önkéntes hölgy, Angéla. – Annyi élelmiszert, italt kaptunk a felajánlásoknak hála, hogy maguknak is jut belőle, tessék, fogyasszanak, mert még a végén megmarad, ki kell dobni. Rengeteg menekült érkezik, ukránok, magyarok, romák, indiaiak, afrikaiak, mindenféle náció. Sokan nem fogyasztanak sertéshúst, az ő kedvükért látja itt a vegán meg a pulykás szendvicseket. Nagyon rendesek, nem habzsolnak, legtöbbjük az első vonattal megy tovább Budapestre.

Ahogy kilépek a sátorból, különös menet halad el előttem. Értelmileg sérült fiatalok és kevésbé fiatalok, mindegyiküket támogatja egy segítő, kiderül, egy kijevi intézetből menekítették ki őket, Záhonyból Lengyelország felé veszik az utat, ott lelnek átmeneti otthonra. 

Odabent, a pályaudvar várójában turbános férfi rendezkedik három társa kíséretében. Megszólítom, de a kérdésemre, hogy vajon Indiából érkezett-e, megrázza a fejét.

Nem, Londonból jöttem, ott is születtem, brit állampolgár vagyok, bár a szüleim Pandzsábból származnak, én is szikh vagyok, a nevem Harjinder Singh. A Khalsa Aid nevű segítőszervezetnek vagyok az önkéntese, ők küldtek ide, mindenkin segítünk a társaimmal, nemcsak az indiaiakon. Persze elsősorban rájuk fókuszálunk, beszéljük a nyelvüket, de persze ők nagyrészt angolul is tudnak. 

Újdonsült ismerősömnek még leírom az index.hu nevét, nagyon kíváncsiak arra, milyen lesz a róluk készült fotó, az újságunkban viszontláthatják magukat.

Elhagyjuk a várótermet, a sínek felé haladva népes roma család – persze csak asszonyok és gyerekek – mellett megyek el. Barakszóról érkeztek, ez a falu félúton van Csap és Munkács között. Amikor megkérdem, miért hagyták el az otthonukat, logikus választ adnak:

mert háború van.

Ezzel nem tudok vitatkozni, bólintok, és továbbmegyek. Éppen bemondják a megafonon, hogy negyedóra múlva indul egy szerelvény a Nyugati pályaudvarra, felszállok a vonatra, igyekszem kihasználni azt a tizenöt percet. Tömve vannak a kocsik, miközben furakodok, felfigyelek egy koromfekete és egy tejeskávé színű fiatal férfira, megszólítom őket.

Engem Amirnak hívnak, Szudánból jöttem, persze most nem Szudánból, hanem Kijevből, az ottani orvosi egyetemről – mondja az arcán kedves mosollyal. – Budapestre igyekszünk, és ha van tippje rá, hogyan tudnánk folytatni az orvosi tanulmányainkat, hát azt szívesen vennénk.

Ebben az ügyben sajnos nem tudok segíteni sem Amiron, sem egyiptomi barátján, Szelimen, úgyhogy továbbállok. A bal oldali ablak mellől fiatal szőke hölgy mosolyog rám, zokniba bújtatott lábát felteszi a bőröndjére, nem tudom megállni, hogy ne szólítsam meg. 

Én ukrán vagyok Kijevből, Krisztinának hívnak, és énekesnő vagyok – csicsergi olyan mosoly kíséretében, amelytől egy kőszobor szíve is megolvadna. –  Itt mellettem ez a nő egy televíziós producer – mutat egy másik szőkére –, ott mögöttünk az a fiatal kislány pedig a lánya. Budapestre tartunk, ahol a férjemék várnak ránk.

Hirtelen jött ötlet hatására megkérem, énekeljen valamit, ha már egyszer énekesnő. Nem jön zavarba, rágyújt egy nótára, sejtésem szerint egy ukrán népdalra. Mindenki felkapja a fejét a vagonban, a mélabús hangulat egy csapásra felforrósodik. Nem tehetek róla, A láthatatlan légió egyik epizódja jut eszembe, amikor a fagyos sivatagi éjszakában Anna Morgenstern, Rejtő regényében a világ legszebb nője, énekelt a morcos légionáriusoknak, és hozzá bendzsón kísérte magát. Krisztinánál nincs bendzsó, de ettől eltekintve a jelenet Rejtő tollára kívánkozik.

Aztán befejeződik a népdal, véget ér a varázs, megmozdul a vonat, még annyi időm van, hogy leugorjak...

Elhagyjuk a pályaudvart, de még Záhonyban maradunk, meglátogatjuk azt a szállást, ahol az éjszakát töltik múlt csütörtök óta a menekültek. Itt Lesku Miklós, Záhony alpolgármestere kalauzol bennünket a Kandó Kálmán Technikum és Dr. Béres József Kollégium falai között, amelynek ő a vezetője.

Száz fő elhelyezését tudjuk biztosítani itt kényelmesen, de vasárnapról hétfőre virradóra kétszázhúszan aludtak itt – mondja. – Most alig tucatnyian vannak itt, egy éjszakában korlátoztuk azt az időt, amennyit itt eltölthetnek a menekültek, tudniillik eleinte több népes család egyszerűen beköltözött ide a kollégiumba, teletömték a hátizsákjukat a pályaudvari sátorban összegyűjtött szendvicsekkel, üdítőkkel, mint aki jól végezte a dolgát. Rájöttünk, hogy ők megélhetési menekültek, amikor szóltunk nekik, hogy kellene a hely a többieknek is, felkerekedtek, és visszamentek Kárpátaljára. 

Persze a döntő többség valódi menekült, mint ahogy Tarpán is, ahová már sötétedés után érkezünk meg. Itt régi ismerősünk, Szécsi Szabolcs irányítja az érkező menekültek fogadását, etetését, itatását, elszállásolását. Éppen akkor állt meg az autóbusz egy 52 fős csoporttal, nagyrészt magyarul beszélő kárpátaljai romák, de a művelődési ház udvarában felállított sátor ajtajában két arab fiatalember álldogál, megszólítom őket.

Én tunéziai vagyok, orvostanhallgató, Zaporizsjéből jöttem, a barátom palesztin, ő Harkivban tanul – mondja hibátlan angolsággal. – Ahogy közeledtek az orosz csapatok, elmenekültünk, most igazából nem tudjuk, mi lesz velünk, csak annyi biztos, hogy Budapesten várnak az ismerőseink.

A többiek romák, megszólítom az egyik fiatalasszonyt.

Renáta vagyok, Munkácsról jöttem – mondja. – Ezek itt a gyerekeim, hatan vannak, de a tizenöt éves fiamnak amott már van egy hat hónapos kislánya, szóval harminchat éves koromra nagymama lettem. Nem tudom még, hol fogunk aludni, de itt a sátorban hideg van, már most reszketnek a pulyák. A férjem Csehországban dolgozik, remélem, hamarosan találkozunk.

Szóval ahány ember, annyi sors. A világ minden sarkából érkeztek menekültek ide, az ukrán–magyar határ magyarországi oldalára. Érkeztek Kongóból, Zimbabwéból, Nigériából is egyetemisták, még Bangladesből is. Roppant együttműködők, kulturáltak, csak a legjobbakat mondhatjuk el róluk. Számukra Tarpa és Magyarország csak tranzitállomás, hazafelé tartanak, Allah kísérje őket útjukon.

Többségüket várják – kit rokonok, kit barátok, ismerősök –, de olyanok is akadnak szép számmal, akiknek fogalmuk sincs, hol éri őket a másnap. Csak egy dologban lehetnek biztosak: Magyarországon az életük biztonságban van.

És a mai világban, meg ahonnan érkeztek, ez sem kevés. 

Amúgy kedden, március elsején megszületett az első menekült csecsemő Tarpán, egy szír anyuka hozta a világra a kisfiút. Szécsi Szabolcs polgármester kérésére a család az Ahmed Tarpa nevet adta a kisdednek.

A keresztapaságot elvállalta a beregi nagyközség.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)