Van-e a háborúnak joga? Ki védi meg a lakosságot, vagy a civil áldozatok csak járulékos veszteségek? Megengedhető-e a hadicsel, vagy az ellenség egyenruhájának viselése? Mit mond a jog az iskolák, kórházak, mentőautók, színházak támadásáról, lehet-e jelentősége a műholdról is látszó „gyerekek” feliratnak? Bíróság elé kerülnek-e a háborús bűnösök? Az orosz–ukrán háború nemzetközi jogi kérdéseiről Varga Réka, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa adott interjút az Indexnek.
Az áldozatok védelmét az úgynevezett genfi egyezmények, míg a hadviselés szabályait a hágai egyezmények tartalmazzák. Miről szólnak ezek a nemzetközi megállapodások?
Sok mindennek nevezik a háború esetén alkalmazandó nemzetközi jogot: háború jogának, hadijognak, fegyveres összeütközések jogának, nemzetközi humanitárius jognak. A joganyag nagy része nemzetközi szokásjoggá vált. A humanitárius jogon belül a genfi és a hágai jog két ág, ámde a különbségtétel mára, különösen az 1977-es úgynevezett kiegészítő jegyzőkönyvekkel, nagy részben összemosódott. Történelmileg előbb a genfi jog jött létre, amely a harcokban megsérült katonákat, az őket ápoló személyzetet és később a hadifoglyokat védte. A hágai jog a hadviselés szabályait rögzítette, azt, hogy milyen eszközöket és módszereket lehet használni, illetve nem használni. Van értelme a különbségtételnek, de ma már inkább egységesen nemzetközi humanitárius jogról beszélünk.
A szakadár Donyecki Népköztársaság és Luhanszki Népköztársaság szuverenitásának elismerése után Oroszország február 24-én indította el – legalábbis Vlagyimir Putyin szóhasználata szerint – békefenntartó csapatait Ukrajnába. A háborúindítás jogát évszázadokon át az állam természetes jogának tekintették. A fegyveres erő alkalmazását 1945-től az ENSZ Alapokmánya tiltotta meg. Vonatkozik-e ez az oroszok úgynevezett békefenntartására is?
A háború joga nem azonos a háborúindítás jogával. A második világháborút követően az ENSZ Alapokmánya megtiltotta a nemzetközi kapcsolatokban a fegyveres erő alkalmazását. Azelőtt nem volt általános globális tilalom, igaz, háborúról lemondó, megnemtámadási szerződések, semlegességi nyilatkozatok azért születtek. A háborúindítást (mai szóhasználattal fegyveres erőszak alkalmazását) az Alapokmány két esetben tartja jogosnak: önvédelemből, vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa által jóváhagyott fegyveres kényszerintézkedés esetén. Az előbbinél egy állam a kívülről ért támadásra válaszolhat, utóbbinál a BT adhat felhatalmazást fegyveres erő alkalmazására, ha a nemzetközi béke és biztonság veszélyeztetve van. Ehhez az kell, hogy a BT egyik állandó tagja se emeljen vétót.
Oroszország azzal, hogy a két szakadár entitást elismerte, nemzetközi jogot sértett, hiszen az elismerés önmagában is sérti Ukrajna szuverenitását, hiszen a két szakadár terület Ukrajna nemzetközileg elismert határain belül helyezkedik el.
Oroszország bevonulása pedig a szakadár területekre, mivel ezek nemzetközi jogilag továbbra is Ukrajna területei, sérti az ENSZ Alapokmányának fegyveres erőszak alkalmazásának tilalmára vonatkozó rendelkezéseit is.
A hadviselés részletes szabályait az 1899-es és az 1907-es hágai konferenciák rögzítették. Mit jelent a humanitárius jog szerint a civilek védelme?
A hágai szabályok után az 1949-es Genfi Egyezmények és azok kiegészítő jegyzőkönyvei fogalmazták meg a legfontosabb szabályokat. A humanitárius jog igyekszik egyensúlyt teremteni a katonai szükségesség és a humanitárius megfontolások között. Megengedi a kombatáns, katonai objektum elleni támadást, ugyanakkor védelemben részesíti azokat, akik nem vesznek részt az ellenségeskedésben. Alapszabály, hogy csak harcost szabad támadni, civilt vagy más védett személyt nem. Védelem illeti a sebesült, sérült katonákat, illetve a honvédségi és polgári egészségügyi alakulatokat, ezek megtámadása tilos. Védelem illeti meg továbbá többek között a veszélyes erőket tartalmazó objektumokat, illetve a lakosság túléléséhez elengedhetetlenül szükséges objektumokat. Bármilyen furcsán is hangzik, de a civilek védelme nem jelenti azt, hogy civil személy megsebesítése, esetleg egy támadás következtében áldozattá válása vagy civil objektum lerombolása minden esetben a szabályok megsértése lenne. Amennyiben a támadó fél katonai célpontot támad, de ennek következtében civil személy veszti életét, akkor lehet jogszerű a támadás, ha a polgári áldozat nem haladja meg az elérni kívánt katonai előny mértékét.
Nincs arra objektív mérce, hogy mi számít arányosnak, és ezt minden esetben egyedileg kell mérlegelni.
De az biztos, hogy a támadó kötelessége, hogy úgy tervezze meg a támadást és olyan eszközöket, módozatokat használjon, amivel el tudja kerülni, vagy minimálisra tudja szorítani a civil áldozatokat. A szabályok mindenkire, a védőkre is vonatkoznak: a lehetőségekhez képest gondoskodni kell arról, hogy eltávolítsák a civil lakosságot a katonai célpontok közeléből, lehetőség szerint katonai célpontot nem szabad sűrűn lakott települések közelébe telepíteni, illetve nem lehet polgári lakosság jelenlétét bizonyos területeknek vagy katonai célpontoknak a támadástól való védelmére felhasználni.
Háborúban különösen a városi összecsapások lehetnek veszélyesek a civil lakosságra nézve, hiszen könnyen áldozattá válhatnak. Mennyire védi őket a humanitárius jog?
Több ukrajnai városról is megjelent a hír, hogy az ott lakók nem tudják elhagyni a várost, illetve hogy a harcok éppen lakott településen zajlanak, ezáltal folyamatos veszélynek vannak kitéve. Éppen ez a modern konfliktusok egyik legnagyobb problémája. A harcban álló feleknek gondoskodniuk kell arról, hogy megvédjék a civil lakosságot: ez mind a támadó, mind a védekező félre igaz. Adott esetben annak eldöntése, hogy jogszerű volt-e egy támadás és a civil áldozatok – tényleg nagyon rosszul hangzik, de ez a dolog jogi minősítése – úgynevezett járulékos kárnak minősülnek-e, attól függ, mi volt a támadó célpontja, milyen információ birtokában döntött a támadás megkezdése mellett, arányos volt-e a támadás és megtett-e mindent, hogy megelőzze a civil veszteséget.
Bejárta a világsajtót az a műholdas felvétel, amelyen jól látszik a mariupoli színház mellett a földre írva a „gyerekek” felirat, mégis lebombázták a létesítményt, ahol több mint ezren húzódtak meg. Ezt a támadást nehezen lehet „járulékos veszteségnek” nevezni.
Nem ismervén az eset körülményeit, jogászként csak azt tudom mondani, hogy ilyen támadást akkor lehetne igazolni, ha bebizonyosodik, hogy ellenséges célra használnak egy adott, egyébként civil objektumot, vagy a közelben van egy katonai célpont, és járulékos kárként a támadás hatása kiterjed a civil objektumra, ez esetben is csak az arányosság elvének betartásával. Értelemszerűen szándékosan tilos civil objektumot támadni, ha ezek a feltételek nem állnak fenn. Kifejezetten tilos továbbá például mentőautó, kórház vagy egészségügyi létesítmény szándékos megtámadása is. Előfordulhat mégis, hogy egy mentőautó elveszti a védettségét, mert ellenséges célra használják. De még ilyenkor is, ha a körülmények engedik, figyelmeztetést kell adni támadás előtt, amennyiben amúgy a támadás jogszerű lenne. A mentőautó, egészségügyi létesítmény szándékos megtámadása azért is különösen súlyos, mert a humanitárius minimum az, hogy a sérültek, sebesültek megfelelő ellátást kaphassanak.
Jó tudni, hogy a Magyar Vöröskereszt Keresőszolgálata segíteni tud a háborús események, fegyveres konfliktusok, politikai üldöztetések vagy természeti katasztrófák következtében egymástól elszakadt családtagok egymásra találásában. A keresési kérelmet személyesen és postai úton is be lehet adni. A Keresőszolgálat évente átlagosan ezerötszáz keresési kérelmet kap. Ezek többsége a második világháborúval és az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeivel, kisebb hányada pedig a jelenlegi háborúk elől országunkba menekülőkkel áll összefüggésben. A Keresőszolgálat emellett évente több száz olyan kérelemmel foglalkozik, amelyek nem háborús eseményekhez kapcsolódnak ugyan, ám humanitárius megfontolásból indokolttá teszik a Vöröskereszt segítségét.
A hágai jog szerint megengedett a hadicsel, valamint mindazon eszközöknek használata, amelyek az ellenségről és a terepről adnak tájékoztatást. Beletartozik-e ebbe a körbe az ellenség katonai egyenruhájának használata megtévesztésképpen?
Semmiképpen sem tartozik bele. Már az 1899-es és 1907-es hágai egyezmények tiltották az ellenség egyenruhájának, jelvényének helytelen használatát. Ezek a szabályok – szokásjogi jellegüknél fogva – mindenkire kötelezők. Így az orosz fegyveresek által viselt ukrán egyenruha viselése kifejezetten tilos, ahogy fordított esetben is.
A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze bejelentette, hogy megkezdi a nyomozást az ukrán helyzettel kapcsolatban. Mi várható ettől az eljárástól?
A Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court) szóhasználatában a nyomozás megkezdésekor még nem ügyet, hanem helyzetet azonosítanak. Azzal együtt kezdődött meg a nyomozás, hogy a bíróságot létrehozó Római Statútumnak nem részese sem Oroszország, sem Ukrajna. Utóbbi azonban 2014-ben és 2015-ben egy nyilatkozatot juttatott el a Nemzetközi Büntetőbírósághoz, amelyben elismerte a joghatóságát az Ukrajna területén esetlegesen elkövetett háborús és emberiesség elleni bűncselekmények beazonosításához, a terheltek vád alá helyezéséhez és a velük szembeni eljárás lefolytatásához, mégpedig a 2013. november 21-étől kezdődő időszakra. Az ukrán állam azt is vállalta, hogy együttműködik a bírósággal az eljárás során.
Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy bizonyítékok azonosítására, lefoglalására és továbbítására, vagy személyek letartóztatására kérheti a Nemzetközi Büntetőbíróság Ukrajnát.
Ennek különösen akkor lehet jelentősége, ha a bíróság ukrán vagy orosz állampolgár letartóztatását és átadását kéri, utóbbi esetben figyelembe véve, hogy Ukrajnának lehetnek orosz hadifoglyai, akik háborús vagy emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésének gyanúja esetén akár ilyen eljárás alá is kerülhetnek. Fontos viszont, hogy a bíróság az Ukrajna területén bárki, akár ukrán vagy más személy által elkövetett ilyen bűncselekményeket vizsgálhatja.
Van-e realitása a büntetőjogi felelősségre vonásnak?
Mindenképpen. A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság eljárása csak egy a lehetséges felelősségre vonási fórumok között. A genfi egyezmények alapján ugyanis minden állam rendelkezik úgynevezett egyetemes joghatósággal, hogy az egyezmények súlyos megsértőivel szemben nemzeti bíróságai előtt eljárást indítson. A katona saját állama is köteles eljárni, de a katonát esetleg fogva tartó másik állam is jogosult. Ilyen súlyos jogsértésnek minősülhet például a védett, civil célpontok, egészségügyi személyek vagy objektumok szándékos megtámadása. Az ilyen nemzeti eljárások természetesen a gyakorlatban sok akadályba ütközhetnek. A cselekmények elkövetésének helye, a terheltek, a tanúk adott esetben messze vannak az eljárás helyétől, ezért nehézkes lehet a bizonyítékok beszerzése. Ugyanakkor az ilyen eljárásoknak nagy a szimbolikus jelentősége, hiszen az igazságérzetünk ezt kívánja és azt az üzenetet hordozza, hogy a legsúlyosabb cselekmények elkövetését nem lehet büntetlenül megúszni.
A humanitárius jog alapját képező egyezményekhez Oroszország jogelődje, a Szovjetunió is csatlakozott, hiszen 1954. május 10-én ratifikálta az egyezményeket. Így látják az oroszok is?
Oroszország sohasem vitatta, hogy a Szovjetunió jogutódjának tekinti magát, és megörökölte a jogelőd által kötött szerződéseket. Függetlenül a csatlakozástól, a nemzetközi humanitárius jog – ahogy erről már szó esett – nagy része nemzetközi szokásjoggá, és ezzel együtt mindenkire nézve kötelezővé vált. Az oroszok ugyanakkor nem használják a háború kifejezést, hanem inkább nácítlanításról és különleges hadműveletről beszélnek. És miután szerintük nincs szó háborúról, a genfi egyezményeket sem említik. Igen ám, de a nemzetközi humanitárius jognak éppen az a sajátja, hogy mindegy, ki mit mond, mit ismer el, az számít, hogy a tények mit mondanak. A humanitárius jog nem valaminek az elnevezéséből, hanem annak tartalmából indul ki. A konfliktus jogi minősítése azért is fontos, mert esetleges felelősségre vonás esetén azonban – amire elvileg háborús bűncselekmények esetén az egyetemes joghatóság elve alapján bármely állam jogosult – nem az fog számítani, hogy mit mond Oroszország, Ukrajna, vagy mit mondanak a nyugati államok, hanem az, hogy az eljáró bíróság miként értékeli a helyzetet.
Milyen humanitárius következményei lehetnek az orosz–ukrán háborúnak?
Minden háború rossz, minden háború szörnyű szenvedéseket hoz. A konfliktusok humanitárius következményei sokszor szembeötlőek, sokszor viszont nem. Az nyilvánvaló, hogy a polgári infrastruktúra megsemmisítése, a háború miatt emberek menekülésre kényszerítése, otthonaik lerombolása mind rövid, mind hosszú távon mérhetetlen szenvedést okoz. A katonák megölése hiába lehet jogszerű, elképzelhetetlen traumát jelent a családtagjaik számára, akik nem tudják, miért nem tudnak kapcsolatba lépni hátrahagyott vagy harcba vonult férjeikkel, édesapjukkal. Akik lehet, hogy fogságba estek, de az is lehet, hogy a harcok áldozataivá váltak, miközben rokonaik nem kaptak a halálukról vagy a fogságba esésről értesítést. A napi híradásokban azt is láthatjuk, hogy a háború elől elsősorban nők és gyermekek menekülnek. A veszély azonban nemcsak a háború miatt leselkedik rájuk, hanem ők eleve is kifejezetten kiszolgáltatott csoportnak minősülnek.
Sokszor minden vagyonuk náluk van, ilyen helyzetekben olyan bűncselekmények áldozataivá válhatnak, mint a rablás, a szexuális zaklatás vagy az emberkereskedelem.
Ugyancsak humanitárius következménye lehet a polgári lakosság körében szétosztott rengeteg fegyvernek is, ami a háború befejezése után nagymértékben rontja a közbiztonságot, és gyakran az erőszakos bűncselekmények számának megugrásával is jár.
A hosszú távú hatások közül kiemelkedik például az iskolák lebombázása. Amikor leállnak a harcok, felépülnek a lakások, házak, kimondottan nagy gondot jelent majd, hogy a gyerekeknek nem lesz hova menniük iskolába, pedig számukra ez jelentené a normalitásba való visszatérést, a hőn várt elfoglaltságot, az első lépéseket a társadalom gyógyulása felé. Vagyis a figyelem és segítségnyújtás akkor is fontos lesz, amikor a háború ugyan véget ért, de rettenetes hatása még sokáig érezhető lesz.
Dr. Varga Réka nemzetközi jogász az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán és a Regensburgi Egyetemen tanult jogot, az ELTE jogi karán diplomázott. Doktori fokozatát a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerezte; értekezése a háborús bűncselekmények nemzeti bíróságok előtti eljárásának jogi kihívásait vizsgálta. Jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Európa Stratégia Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara Nemzetközi Közjogi Tanszékének tanszékvezető-helyettes egyetemi docense. 2001–2009 között a Nemzetközi Vöröskereszt jogi tanácsadója, 2009-től 2016-ig a Magyar Vöröskereszt elnökének nemzetközi jogi főtanácsadója volt, jelenleg is a Magyar Vöröskereszt önkéntese. 2016-tól 2019-ig a Külgazdasági és Külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályát vezette, 2019–2020 között az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának főtitkáraként tevékenykedett. Tagja a Nemzetközi Humanitárius Tényfeltáró Bizottságnak (2017–2022), az International Institute for Humanitarian Law Sanremónak és az Állandó Választottbíróság magyar nemzeti csoportjának. 2019–2020 között az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége Igazgatótanácsának magyar tagja volt. A katonai jogászoknak szóló, az osztrák honvédelmi minisztérium által szervezett nemzetközi jogi regionális kurzus alapító társigazgatója. Európa-szerte több katonai képzésnek és gyakorlatnak volt humanitárius jogi előadója; a Nemzetközi Vöröskereszttel szerzett első kézből tapasztalatokat a háború jogának érvényesüléséről, illetve a humanitárius következményekről.
(Borítókép: Varga Réka. Fotó: Karip Tímea / Index)