Egykori kollégái, az akadémiai kutatóintézet legendás Eörsi-osztályának munkatársai a XX. század második felének legnagyobb jogtudósának nevezték. Nemegyszer kavarta fel a honi jogi közélet állóvizét: megesett, hogy rendkívül kritikus recenziót írt saját könyvéről Korsós Antal álnéven. Harminc éve hunyt el Eörsi Gyula.
Eörsi Gyula 1922. szeptember 19-én született Budapesten. Szülei az igazságszolgáltatást tekintették hívatásuknak. Édesapja, Schleiffer Pál (1893–1954) ügyvéd, később közjegyző, míg édesanyja, Eörsi Terézia (1896–1979), akinek később felvette a vezetéknevét, a fiatalkorúak pártfogó tisztje, bírósági irodakezelő volt. Felesége, Hajdú Marianna magyar szakos középiskolai tanár és szakfelügyelő, akivel 1949-ben kötött házasságából két gyermek született: Eörsi Anna (1950) művészettörténész és Eörsi Mátyás (1954) jogász, politikus, korábbi országgyűlési és európai parlamenti képviselő. Testvére, Eörsi István (1931–2005) Kossuth-díjas író.
1941-ben érettségizett a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, 1945-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. 1945 és 1947 között ügyvédbojtárkodott Glückstahl Andor irodájában. Az 1947-es bírói és ügyvédi szakvizsga letétele utána a Budapesti Központi Kerületi Járásbíróságon aljegyzői munkát végzett. A negyvenes évek végén állami ösztöndíjjal Párizsban tanult, ezt követően a Külügyminisztérium munkatársa, majd Magyarország New York-i és washingtoni konzulja lett. A diplomáciai megbízatások után
az Igazságügyi Minisztérium Törvény-előkészítő Főosztálya vezetőjének nevezték ki, ahonnan 1957 májusában – öccse büntetőügye miatt – közös megegyezéssel távozott.
1952-ben az állam- és jogtudomány kandidátusa, 1956-ban a jogtudományok doktora. Közben szépen beindult oktatói karrierje is: 1949–50-ben a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen kezdett tanítani, majd 1950–51-ben a szegedi és a budapesti egyetem jogi karán oktatott. Ez utóbbin 1951-től docens, 1956-tól egyetemi tanár, 1957-től haláláig a polgári jogi tanszék vezetője. 1978–1984 között az ELTE rektori tisztségét is betöltötte.
Három és fél évtizeden keresztül, 1950 és 1985 között rendszeresen adott elő a budapesti jogi karon. Jogászkörökben jól ismert volt, hogy Eörsi Gyula és Világhy Miklós, a polgári jog két kiváló egyénisége, ki nem állhatta egymást, ezért felváltva vitték az egyetemi évfolyamokat. Noha alig beszéltek egymással, közösen írt tankönyveikből máig tanulnak a joghallgatók.
Vékás Lajos akadémikus, egykori tanítványa is kimagasló tanáregyéniségnek írta el:
Lenyűgöző volt a katedrán; bármely témában érdekfeszítő fejtegetésekkel, szemléletes példákkal kötötte le a hallgatóság figyelmét. Mint minden szenvedélyes tanár, maga is élvezte óráit, és ezt a belső örömöt is közvetítette tanítványai felé. Az egyéniséget megtörő korban a szellem és a szép iránti hitet táplálta hallgatóiba.
Sokan ismerték és elismerték az iskolateremtő jogtudóst. Napjainkban talán kevesen tudják, hogy a hatvanas-hetvenes években ő vezette a Jogtudományi Intézeten belül a legendás Eörsi-osztályt, ahonnan
a rendszerváltozás meghatározó egyéniségei kerültek ki: Mádl Ferenc és Sólyom László későbbi köztársasági elnökök, Harmathy Attila és Vörös Imre alkotmánybírók vagy Sárközy Tamás, a társasági jog és Vékás Lajos, a polgári jog megújítói.
Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke, a 2000-es évek második felének államfője meleg szavakkal szólt néhai mentoráról:
Eörsi Gyulának sokat köszönhetek. Nemcsak hagyott minket dolgozni, és értékelte a tehetséget, hanem mindent elolvasott, amit munkatársai odaadtak neki, és apró betűkkel beszúrt megjegyzéseivel kipreparálva adta vissza. Csak később értettem meg, milyen nagy cselekedet ez egy elfoglalt, pozíciókkal túlterhelt embertől. Eörsi hamarosan »kinevezett magántudósnak« (ezek az ő szavai), azzal, hogy írhatok, amit akarok, csak írjak. Nem volt közbülső főnököm, csupán neki tartoztam felelősséggel.
Hasonló szellemben emlékezett meg róla Sárközy Tamás jogászprofesszor is:
Egy embert ismertem el egész életemben főnökömnek, és azt úgy hívják, és a jövőben is úgy fogják hívni, hogy Eörsi Gyula. A 20. század második felének legnagyobb jogtudósa volt ő, bárhogy is próbálják ezt újabban elhallgatni. A közelébe nem jöhetett senki.
Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság korábbi elnöke egy sztorival jellemezte emberi nagyságát:
A felelősségelméletről volt egy százoldalas kéziratom, amit odaadtam olvasni Sárközy Tamásnak. Később elmesélte, hogy a Jogtudományi Intézetben Eörsi odalépett hozzá, és megkérdezte, mit olvas. Sárközy röviden felelt: Bihari cikkét a felelősségről, és veled vitatkozik. Eörsi gyorsan elkérte a kéziratot, és két órára a szó szoros értelmében bezárkózott a szobájába. Amikor kijött, letette Sárközy elé a dolgozatot, és csak annyit mondott: neki van igaza.
Kevés színesebb egyéniséget ismert a magyar jogtörténet. Sokszor szellemes megoldásokkal kavarta fel a hazai jogi közélet állóvizét: megesett, hogy recenziót írt saját könyvéről Korsós Antal álnéven. És nem mindig kímélte magát. Tiszteletére, az 1980-as évek végétől, Sárközy Tamás ifj. Korsós Antal néven jelentette meg néhány munkáját.
Legnagyobb nemzetközi sikerét 1980-ban a nemzetközi vételi jogi egyezményt megalkotó bécsi konferencia levezető elnökeként aratta.
Az egyik szünetben egyfelvonásos drámát írt a jogegységesítésről, amelyet az Amerikai Jog-összehasonlító Társaság egyik kiadványában publikáltak.
Tudományos munkássága átfogta a polgári jog egészét. Fő kutatási területe a gazdasági jog és az összehasonlító jog volt, de behatóan foglalkozott a tulajdonjoggal is. Monográfiák sorában tekintette át a polgári jog intézményeit: a tulajdonjog fejlődését, a szerződéses viszonyokat vagy a jogi felelősség kérdéseit. Fő művét, az Összehasonlító polgári jogot 1967-től 1975-ig írta. Ennek angol kiadása élénk külföldi visszhangot váltott ki, és ismertté tette a kelet-európai jogrendszereket a nyugati tudósok előtt is. Máig meghatározók a kártérítési felelősségre, az optimális kárelosztásra és az úgynevezett preventív összeegyeztetésre vonatkozó megállapításai. Jelentős érdemei voltak az 1959-es polgári törvénykönyv megalkotásában is.
Eörsi Gyula sem tudta magát kivonni a Kádár-rendszer manipulációi alól. 1957. március 29-én részt vett – Domokos József, Nezvál Ferenc, Szalay József, Szénási Géza és Nagy Miklós társaságában – azon a megbeszélésen, amelynek témája a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsáról szóló törvényerejű rendelet tervezet volt. Ez a jogszabály hozta létre az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevőivel szembeni leszámolás egyik legfontosabb elemét, a politikai különbíróságokat. A kormány 1957. április 3-án fogadta el az előterjesztést.
Édesapja ügynökmúltjáról fia, Eörsi Mátyás 2002. július 2-án, a Politikai napló című sorozatában ezt írta:
Könnyeimmel küzdöttem, amikor a Történeti Hivatalban belenéztem az aktáiba, és olvastam 1992-ben meghalt édesapám keze írását és géppel írt jelentéseit. Kétségbeesésemen az sem enyhített, hogy apám valójában senkiről nem adott használható jelentést. A nemzetközi konferenciákról adott tudósításaiban nyugati kollégáit jogi kvalitásuk alapján jellemezte. A magyarokról adott jelentéseiből soha senkiről semmi olyat nem írt le, amelyet az illetővel szemben fel lehetett volna használni. Végül, mint használhatatlannak, meg is szűnt a megbízatása. [...] Apám kimagasló személyiség volt, akik ismerték – és sokan ismerték –, ezt alátámaszthatják.
Hosszas betegség után, 1992. április 20-án, életének 70. évében hunyt el Budapesten.
(Borítókép: Eörsi Gyula családi archívum)