Nyolcszáz éve, 1222. április 24-én adta ki II. András magyar király az Aranybullát, a rendi állam jogrendszerének alappillérét, amely 31 pontban foglalta össze a nemesség jogait és a király kötelességeit. Az oklevél főbb rendelkezései – a magántulajdon védelme, a nemesi adómentesség, a szabad emberek bíróhoz való joga, vagy az ellenállási záradék, amely fellépést engedélyezett a törvényeket meg nem tartó uralkodóval szemben – kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig hatályban maradtak.
Az Aranybulla a magyar alkotmányfejlődés és parlamentarizmus kialakulásának egyik alapja. A dokumentumot II. András (1177–1235) Árpád-házi uralkodó bocsátotta ki. A bulla eredetileg hét példányban készült, de közülük sajnos egy sem maradt fenn.
Szövegét hiteles másolatok őrizték meg, míg formáját II. Andrásnak a Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött korabeli oklevelei adták.
Elnevezését a rajta függő hitelesítő királyi pecsétről, az aranybulláról kapta.
III. Béla királynak (1148–1196) két fia született: Imre (1174–1204) és a három évvel fiatalabb András. Béla halála után az elsőszülött Imre lett Magyarország királya, míg András hívei tanácsára 1197-ben fegyverrel megtámadta bátyját, hogy kikényszerítse a hatalom megosztását. Fellépése sikerrel járt, hiszen megkapta a dalmát–horvát hercegi címet. Birtokain királyként uralkodott, adót szedett, pénzt veretett. De ennél is többre vágyott, mert újra megtámadta Imrét, azonban ezúttal alulmaradt, emiatt kénytelen volt VI. Lipót osztrák herceghez menekülni. A pápa 1200-ban átmenetileg kibékítette a fivéreket, András visszakapta korábbi területeit, igaz, jóval kisebb hatáskörrel. Ekkoriban kötött házasságot a meráni származású Gertrúddal. András ismételten Imre ellen fordult, aki lázadó öccsét Keve várába zárta, feleségét pedig hazaküldte.
András hívei segítségével 1204-ben kiszabadult. Betegeskedő bátyja megtette őt fia gyámjává és az ország kormányzójává. Imre halálát követően megszerezte az özvegy királyné javait, aki a gyermek királlyal VI. Lipóthoz menekült. Mivel III. László (1199–1205) váratlanul elhunyt,
András lett a törvényes utód, és harminc évig uralkodott ezután.
András várbirtokokat, ispánságokat, egész vármegyéket adományozott híveinek, mindenekelőtt németeknek. A merániak térnyerése összeesküvésig fokozta a magyar főurak elégedetlenségét. A lázadás élére Péter ispán, Bánk (a történtek idején nádor és nem bán), valamint veje, Simon állt. A merénylők 1213. szeptember 23-án, a háborúzó király távollétében csaptak le: megölték a gyűlölt királynét és az udvar több tagját. András 1215-ben újraházasodott, majd teljesítette apjának tett fogadalmát, hogy keresztes hadjáratot vezet a Szentföldre. A hazatérő királyt szinte polgárháborús állapotok fogadták.
Tarján M. Tamás történész szerint az Aranybulla kiadását általános elégedetlenség kirobbanása előzte meg.
A bárók körében az váltott ki feszültséget, hogy a király velük szemben külföldi bizalmasainak juttatott pozíciókat, illetve hogy szorult anyagi helyzetében a szaracénoktól és a zsidóktól kért pénzügyi segítséget, akik az uzsora révén befolyást szereztek a magyarországi sókereskedelemben.
A szerviensek pedig elsősorban jogaik sérelmét, a bárók hatalmaskodását rótták fel Andrásnak, aki a királyi vármegye gyengülése, a birtokok elosztogatása után egyes vidékeken már semmilyen befolyással nem rendelkezett.
Zsoldos Attila akadémikus egészen másként látja András szerepét. Szerinte az uralkodását megelőző évtizedekben egy-egy megye valamennyi erőforrása az ispán kezében összpontosult: őt gazdagították az adók és vámok harmada, a bírói tevékenységből származó jövedelmek, és a megyéből hadba vonulók többsége az ő csapatában indult hadjáratba. Reformjának lényege éppen ezeknek az erőforrásoknak a megosztása volt:
maradt belőlük az ispán kezén, de jutott másoknak is, miközben a rendszer legfőbb haszonélvezője a királyi hatalom lett, amely így közvetlenül, az ispánok közbejötte nélkül hasznosíthatta azokat.
Vagyis reformintézkedései összetett rendszert alkottak, a sokat emlegetett birtokadományozási gyakorlat csupán az egyik volt a számos elem közül.
A történészek az Aranybulla keletkezését is legalább kétféleképpen magyarázzák:
Az oklevél talán leglátványosabb eleme a mindkét oldalán mintát viselő arany függőpecsét, az aranybulla, amelynek előlapján II. András trónon ülő alakja látható. Jobb kezében liliomos végű jogart, baljában keresztes országalmát tart. Az uralkodó liliom mintájú, nyitott koronát visel, mellette kétoldalt az univerzum szimbólumai (nap, hold) láthatók. A feliratkör magyar nyelvre fordítva: „András, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics és Ladoméria királya.” A pecsét hátlapján található címer először Imre 1202-es aranypecsétjén jelent meg, majd II. András aranybullás oklevelein. Mivel mindkét, egymással viaskodó testvér használta, valószínű, hogy apjuktól, III. Bélától örökölték. A hátlapon a következő körirat szerepel: „II. András, III. Béla király fiának pecsétje."
Az elegáns külcsínnél persze sokkal fontosabb az oklevél tartalma.
Beiktatta a sérelmek előadására alkalmas törvénylátó napok évenkénti megrendezését, ami az első lépés volt az országgyűlésekhez vezető úton. Jelentős újításként a nádornak országos bíráskodási jogkört adott, és egyben rendelkezett az alsóbb ítélkezési formákról is.
Szintén előremutató rendelkezése volt, hogy „kötelesrészt” írt elő a lánygyermek részére a fiú utód nélkül elhalálozott nemes birtokára:
Ha valamely nemesember fiú magzat nélkül meghalálozik, negyed részét birtokának az ő leánya nyerje el, a többivel azt mívelje, ami neki tetszik.
Ünnepélyesen leszögezte, hogy „egész vármegyéket, vagy egyéb királyi tiszteket örökbe nem adunk”, és megtiltotta a jószágok külföldieknek adományozását is.
A harmincegyből tizenegy cikkelye a szerviensekkel, vagyis a királynak katonai szolgálattal tartozókkal foglalkozott. Ebből öt tartalmazott olyan kitételt, amely a későbbiek során a Werbőczy István által 1514-ben készített Tripartitum sarkalatos nemesi jogait képezték. Olyan elveket fogalmaztak meg, amelyek alapot adtak a nemesi adómentességhez, szabályozták a katonakiállítási kötelezettséget, de biztosították azt is, hogy szabad embert csak törvényes bírói ítélettel lehessen elfogni és javait elkobozni.
A király arra is ígéretet tett, hogy egy évnél nem gyakrabban veret majd új pénzt, azaz „a mi új pénzünk esztendeig tartson húsvéttól fogva húsvétig”. Ez valóban komoly önkorlátozás volt az uralkodó részéről, hiszen az úgynevezett kamara haszna tekintélyes kincstári bevételnek számított. Ez úgy működött, hogy a király bevonta a forgalomban lévő érméket és helyettük újakat adott ki, amelyeknek a nemesfémtartalma alacsonyabb volt az előzőeknél. A különbözet lett a kamara haszna, amivel a szorult helyzetben lévő királyok bizony elég gyakran éltek.
Egyik legjelentősebb szakasza a 31. cikkely, az úgynevezett ellenállási záradék volt. Ennek értelmében a világi és az egyházi előkelőségek a hűtlenség vétke nélkül, szabadon ellenállhattak az uralkodó akaratának, ha a király megszegte az oklevélben foglaltakat.
Hogyha pedig mi e mostani rendelésünk ellen cselekedendünk, vagy valaki a jövendő királyok közül valamikor ellene akarna járni, ezen levelünknek erejével, anélkül, hogy valami hitlenség gyalázatjában essenek, mind a püspökök, mind más jobbágyok és az ország nemesei mindnyájan és egyenként is a mostaniak és jövendők és maradékok nekünk és utánunk való királyaiknak szabadon ellenünk állhassanak és ellenünk mondhassanak örökké.
Az Aranybulla korszerűsítette az Árpád-kori jogrendszert, mivelhogy a kötelezettségek és kiváltságok szabályozása révén megteremtette a rendi társadalom, vagyis a hasonló jogokkal rendelkező társadalmi csoportok elkülönítésén alapuló berendezkedés jogi alapjait.
Az Aranybullát előbb II. András újította meg 1231-ben, majd IV. Béla 1267-ben, Nagy Lajos 1351-ben, Mária királyné 1384-ben, később Hunyadi Mátyás 1464-ben. Koronázási esküjében valamennyi magyar király fogadalmat tett az oklevél jogi rendelkezéseinek megtartására.
A rendi jogokról szóló szabadságlevél a királyi hatalom korlátozásának és a nemesi kiváltságok garantálásának egyik legfontosabb állomása volt a magyar jogtörténetben, hatása az 1222-es kiadását követően évszázadokon át meghatározó maradt.
A későbbi korok belőle táplálkozó törvényei idővel az egész magyar társadalomra kiterjedtek.
Az Aranybulla ma is hivatkozási alap. Varga Judit igazságügyi miniszter egy évvel ezelőtt az Európa Tanács ülésén is hangsúlyozta:
Az Aranybulla bizonyíték arra, hogy Magyarország számára az államiság és a jogállamiság több száz évvel ezelőtt kezdődött. És bizonyíték arra, hogy Magyarország évszázadok óta elkötelezett részese és formálója az európai jogfejlődésnek.
Nem kis feltűnést keltett, amikor 1990 tavaszán az Alkotmánybíróság tagjai sötétkék talárban jelentek meg a nyilvánosság előtt. A díszköpenyeket a Veszprémi Főegyházmegye liturgikus varrodája készíti, ahol jórészt miseruhákat, palástokat, reverendákat, stólákat, oltárterítőket és egyházi zászlókat varrnak. Az alkotmánybírói talárok elkészültük után szekrénybe kerülnek, és a bírák csak közvetlenül ítélethirdetés előtt öltik fel magukra. Ilyenkor a nyakukban egy aranyozott medaliont is viselnek, amelyet az Aranybulla függőpecsétjéről mintáztak. Az érem előlapján az Aranybulla függőpecsétjének „címeres”, míg hátlapján a „királyos” oldala látható. Érdekesség, hogy az alkotmánybírák megbízatásuk lejárta után a medaliont megtarthatják, míg a talárt nem vihetik magukkal.
(Borítókép: II. András Aranybullája a Nemzet emlékezete – A magyar történelem mérföldkövei kiállításon a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában 2020. augusztus 24-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)