Ulysses S. Grant állítólag, ha vért látott, rosszullét fogta el, sohasem vadászott, és rosszul lett Mexikóban egy bikaviadalon. Mindehhez képest az amerikai történelem egyik legnagyobb hadvezérének tartják, aki – együttműködve Abraham Lincoln elnökkel – győzelemre vezette az uniós hadsereget a konföderációs csapatokkal szemben az amerikai polgárháborúban. Milyen egyéniség volt Grant tábornok?

Manapság „erős, hallgatag típusnak” neveznénk a hozzá hasonló férfiakat. Az apja így jellemezte: „Olyan, mint az anyja, ritkán nevet, sose sír, sose lesz izgatott, bár mindig kedélyes. Sohasem mond ki illetlen szót, sohasem kezd tréfálkozni. Mindig azt mondja, amit gondol, és azt gondolja, amit mond. Mindig a lehető legkevesebb szóval fejezi ki magát, és egész életében sohasem volt személyes konfliktusa, sem felnőttel, sem gyerekkel.”

Visszafogott volt, egyszerű, gátlásos és családszerető. Csak két férfias szenvedélye volt, a lovaglás és a szivarok, valamint egy betegsége, az alkoholizmus, amelyet sikerült leküzdenie. A háborúról így nyilatkozott:

Minden korban szomorú és kegyetlen dolog. Teljes szívemből utálom a háborút, s csak a parancsoló kötelesség vehet rá, hogy részt vegyek benne, vagy tanúja legyek szörnyűségeinek.

Bismarck német kancellár ugyancsak meglepődött, amikor a világ egyik legsikeresebb egykori katonatisztje egy potsdami fogadáson a következőket közölte vele: „Igazság szerint inkább farmer lennék, mint katona. Nagyon kevéssé érdekelnek a katonai kérdések...” Vajon hány győzelmet aratott volna, ha érdeklik?

A hadtörténészek általában dicsérik a katonai hozzáértését, a lovas szobra ma is ott áll a Capitolium előtt, ugyanakkor sokan úgy vélik, hogy a túlerővel aratott győzelmekhez nem volt szükséges hadászati géniusznak lenni. Melyik táborral ért egyet, és miért?

A túlerő nem vezet feltétlenül győzelemhez. Grant viszont képes volt arra, hogy pontosan felmérje a terepet, áttekintsen összetett helyzeteket, és anélkül, hogy erősítést követeljen, a legtöbbet hozza ki a rendelkezésére álló seregekből. Nagyszerű szervező volt, ahol ő megjelent, a hadsereg valamennyi apró alkotórésze a helyére került, mindenki tudta a feladatát, és az óriási gépezet lendületesen kezdett működni. Mindig nyugodt volt, soha nem esett pánikba, sohasem adta fel a küzdelmet, és képes volt a kezdeti vereségeket is győzelemmé átfordítani. Nem szónokolt, de enélkül is megnyerte katonái bizalmát, és visszaadta a győzelembe vetett hitüket. Lincoln így beszélt róla:

Grantben a tökéletes hidegvér és a makacs céltudatosság a nagy dolog!... Nem könnyen idegesíthető fel, és olyan a harapása, mint a buldogé. Ha egyszer valamibe belemélyesztette a fogát, nem lehet lerázni!

Az újságokban az emberveszteségre utalva néha mészárosnak nevezték, holott ellenfelének, a déli Lee tábornok hadseregének sokkal nagyobb veszteségei voltak. A győzelem után Grant nagylelkűen viselkedett a legyőzöttekkel, élelmet küldött nekik, a katonák hazavihették lovaikat a mezőgazdasági munkákhoz, a tisztek pedig megőrizhették oldalfegyvereiket. Saját katonáit pedig arra figyelmeztette, hogy „a lázadók újra honfitársaink!”.

Kétszer is megválasztották az Egyesült Államok elnökének. Az eddigi 46 elnök között voltak nagy elnökök és szép számmal gyengébbek is. Hová sorolja Ulysses S. Grantet?

A történészek a leggyengébb elnökök közé sorolják. Ugyanis nem értett a jogi kérdésekhez, és nem ismerte az alkotmányt. Kabinetjébe nem tapasztalt politikusokat, hanem korrupt barátokat, családtagokat és támogatókat választott. A politikai kezdeményezést átengedte a Kongresszusnak. Ő maga becsületes maradt – de rendkívül korrupt kormányzatot hozott létre. Elnöki időszakát (1869–1877) így értékelte: „A szerencsém vagy szerencsétlenségem abból eredt, hogy a legfőbb végrehajtói hatalomba minden előzetes képzettség nélkül hívtak meg... Ilyen körülmények között észszerű feltételezni, hogy rossz döntésekre kerülhet sor... Történtek hibák, ezt mindenki látja, és én is elismerem. De a kudarcok nem a rossz szándék, hanem a rossz ítélőképesség következményei voltak.”

Azért arról se feledkezzünk meg, hogy elnöksége idején lépett életbe a feketék polgári és politikai jogait biztosító XIV. és XV. alkotmánykiegészítés (1868, 1870), majd aláírta az 1875-ös polgárjogi törvényt, amely megállapította, hogy a volt rabszolgáknak ugyanolyan bánásmódhoz van joguk minden nyilvános helyen, mint a fehéreknek. Sean Wilentz amerikai történész pedig megállapította, hogy a Lincolntól Lyndon B. Johnsonig eltelt időben a faji egyenlőség és a polgárjogok védelmében egyetlen elnök sem volt olyan aktív, mint ő.

Grantnek voltak nagyon bátor húzásai. Például 1869-ben az egész ország elképedésére egy indiánt, Ely Samuel Parkert nevezte ki indiánügyi megbízottnak. Miért bukott el végül Grant indiánügyi politikája?

Grant elnöksége idején még nem folyamodtak a kényszerű asszimiláció politikájához, nem kívánták megsemmisíteni a törzsi közösségeket, hanem megelégedtek az elkülönülés politikájával. Vagyis kijelölték a „rézbőrűek” számára elkülönített területeket, majd úgy bántak velük mint idegen nemzetekkel. Közös céljuk, Parker megfogalmazásával, a kapcsolatok „humanizálása, civilizálása és keresztényiesítése” volt. Grant létrehozta az indiánügyi megbízottak testületét a rezervátumok ellátásának ellenőrzésére, és katonatisztek helyett keresztény hittérítőket állított az indiánügynökségek élére. 

Békepolitikát hirdetett, de elnöksége idején a Nyugat benépesülése új lendületet vett. Ez kiélezte a fehérek és az őslakosság ellentéteit. Parker tapasztalatlan volt, politikai ellenfelei rasszista gyűlölködéstől indíttatva vádakkal halmozták el. Bár a Képviselőház vizsgálóbizottsága felmentette őt, 1871-ben sértődötten lemondott. Grant sajnálattal búcsúzott el tőle. Megpróbált igazságos lenni az indiánokkal – de az Egyesült Államok elnöke és katonai főparancsnoka nem tehette meg, hogy egy honfitársai által „idegen nemzetnek” tekintett nép oldalára álljon.

Ezzel szemben határozottan lépett fel a déli feketéket és republikánusokat terrorizáló Ku-Klux-Klan ellen. A felszámolási akció annyira jól sikerült, hogy a titkos szervezetet csak bő négy évtizeddel később, 1915-ben alapították újra. Mi vezette sikerre?

Elnökként minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált, és a hadsereget mozgósította a déli feketéket és republikánusokat terrorizáló Ku-Klux-Klan ellen. Dél-Karolina egyes részein tömeges letartóztatásokat is elrendelt. Amikor 1870-ben létrehozták az igazságügyi minisztériumot, Grant arra utasította, hogy első feladata a Ku-Klux-Klan több ezer tagjának elítélése legyen. Személyesen vonult be a Kongresszus épületébe miniszterei társaságában, hogy megfelelő törvény megfogalmazására szólítsa fel a képviselőket és szenátorokat. Így született meg az 1871-es kikényszerítési törvény, amelyet csak „Ku-Klux-Klan-törvény” néven emlegettek. Ennek köszönhetően a szövetségi kormányzat olyan ügyekben is ítélkezhetett, amelyekben a déli államok bíróságai és kormányzatai nem tudtak – vagy nem mertek – határozottan intézkedni. Amikor a déli államok tiltakoztak ez ellen, Grant megüzente nekik, hogy számolják fel maguk a klánt, és akkor nem lesz szükség szövetségi beavatkozásra. Ha pedig nem teszik meg, ezzel a nemzeti kormányzatot kötelezik arra, hogy minden erőforrását állampolgárai védelmére fordítsa, legyen bármilyen fajúak vagy bőrszínűek.

(Borítókép: Ulysses S. Grant tábornok 1860-ban. Fotó: Photo 12 / Universal Images Group via Getty Images)