A kertek ugyanis a béke eszközei, jövőnk zálogai. Aki a tájra kultúraként tekint, az érti a lényeget, attól függetlenül, hogy milyen nyelven beszél, vagy éppen milyen mesterséges határok közé szorították – mondta az Indexnek Herczeg Ágnes tájépítész, kerttörténész, a Magyar Kertörökség Alapítvány (MKA) elnöke.
A kertörökség fogalma Magyarországon nincs a köztudatban, miközben magának az örökség szónak a jelentését ismerjük: ez a fogalom az elődjeinktől ránk maradt hagyatékot jelöli, ami haszonnal, ugyanakkor teherrel is járhat. Tehát mindenekelőtt arra kérem, magyarázza el, mit is jelent a magyar kertörökség?
Az alapítványunknak egyebek közt éppenséggel az is fontos feladata, hogy ezt a fogalmat közismertté tegye. Hiszen a magyar kertkultúra ügye, amihez nem csupán a történeti értékű kertek, hanem a történeti örökségünket képező zöldfelületek, például temetőkertek, egyházi kertek, díszes veteményeskertek is hozzátartoznak, napjainkban elsikkad az örökségvédelem átfogó témakörén belül. Történik mindez annak ellenére, hogy több nemzetközi okirat, így például a Firenzei, a Velencei Charta, örökségvédelmi dekrétumok, és az Európai Tájegyezmény is rendelkezik a kulturális örökség táji jelentőségéről. Véleményem szerint a kertörökség fogalma azért is homályos ma még, mert a korábban kiválóan képzett kertészek, tájépítészek, művészek által képviselt szakma erodálódott a háború utáni államosításokkal, és a „minden közös” elv nyomán egy élő, organikus örökség indult nyilvánvaló és radikális hanyatlásnak. Történt mindez annak ellenére, hogy Magyarországon a történeti kertek megannyi szállal kötődnek több ezer helyszínhez.
Konkrét példákkal szemléltetve, hol vannak Magyarországon közismert történeti értékű kertek?
A magyar kertörökség fontos része például a visegrádi Királyi Palota és a hozzá tartozó kert, hiszen a magyar kertművészet történetében a Zsigmond és Mátyás király korabeli időszak az, amely európai szintű kertművészeti alkotásokat hozott létre. Természetesen így volt ez a Budavári Palotában is, de a történelem viharaiban az a kert sajnos nem maradt fenn. De van több száz, jelentős vidéki történeti angolkertünk is, ilyen például a szabadkígyósi Wenckheim-kastély vagy a dégi Festetics-kastély. A legnagyobb barokk kertegyüttesünk pedig Eszterházán az Esterházy-kastély kertje, és erről bizony kevesen tudják, hogy az Esterházy Fényes Miklós által létrehozott „magyar Verszália” nemcsak nevében, hanem méretében is vetekedett a névadójával, hiszen Európa második legnagyobb barokk kertjéről beszélünk. Továbbá vannak nyilvánvalóan jelentős egyházi és kolostor-kertjeink is, gondoljunk csak például Pannonhalmára vagy Tihanyra, hiszen tudjuk, hogy a szerzetesi létnek mindig is alapvetése volt a kertek művelése.
Általánosságban azt lehet mondani, hogy ha magyar történeti értékű kertekről van szó, akkor döntően az egykori nemesség, az arisztokrácia tulajdonában lévő, a birtokközpontokhoz kapcsolódó kertekről beszélünk. Hiszen minden hazai meghatározó terület kulturális központja a nemesi udvarház, a kastély, illetve a hozzá kapcsolódó díszkert és haszonkert volt, ami azt jelenti, hogy a kertépítészet elválaszthatatlan része volt a kastély- és kúriaépítészetnek, és a villa fogalma egyet jelentett az épülettel, illetve a hozzá tartozó kerttel.
Mindez egyébként napjainkban némi problémát is jelent a szakmánk számára, hiszen egy-egy nagyobb kastélyberuházás alkalmával hangsúlyosan az építészeti örökség megújítására vetül a figyelem, és minden tekintetben – a költségvetésben is – másodlagos szerep jut a kertörökség kérdéskörének. Miközben a napnál is világosabb, hogy turisztikai szempontból ez a kettő csakis együtt értékesíthető. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy persze az épületeknek is szükségük van karbantartásra, de a kert az egy állandóan élő entitás, amely folyamatos ápolást, gondozást igényel ahhoz, hogy az örökség részeként fennmaradjon.
Történeti, történeti értékű kertjeink azontúl, hogy természeti, művészeti, műemléki értékek együttes megtartóhelyei, egyben kertkultúránk több száz éves örökségének őrzői. A Magyar Kertörökség Alapítvány egy szakmai civil ernyőszervezet, amely azzal a céllal jött létre, hogy kiegészítse, összekösse és segítse az örökségvédelemben aktív, meglévő szervezetek tevékenységét. Az MKA összefogja és átlátja a teljes magyar kertörökség kutatására, kezelésére és fejlesztésére vonatkozó kezdeményezéseket, illetve ezek bonyolításában kezdeményező és aktív szerepet vállal. A gazdasági és a társadalmi szereplőket bevonja a kertörökség támogatásába, és részt vesz a kertörökség védelmét elősegítő jogi szabályozások előkészítésében, továbbá kezdeményezi az arra érdemes helyszínek védettségét.
A Magyar Kertörökség Alapítvány civil ernyőszervezetként kezdeményezi a történeti értékű kertek klímaadaptációjának kutatását, a biodiverzitás, a hagyományos fenntartási módok meghonosítását, illetve kezdeményezi és támogatja a kertörökség fenntartásához és üzemeltetéséhez szükséges szakmák pályamodelljeinek kidolgozását.
Az Alapítvány küldetésének tekinti, hogy növelje a történeti és történeti értékű kertek művészeti és természeti értékeinek megbecsültségét, megóvásának társadalmi támogatottságát. Ennek érdekében kiemelt hangsúlyt fektet a kertörökség oktatására, és ezt a tevékenységet koordinálja, támogatja, valamint törekszik rá, hogy a magyar kertörökség méltó módon képviselve legyen a nemzetközi szervezetekben és együttműködésekben.
Összességében mekkora területet tesz ki Magyarország kertöröksége, illetve mekkora hányada van állami és magántulajdonban?
A kertörökség ingatlanvagyoni érték szempontjából is felbecsülhetetlen, de még jelentősebb az ökológiai potenciálja. A számok nyelvén mindez azt jelenti, hogy a magyar történeti kertek 1100 településen, összesen 660 négyzetkilométeren terülnek el, ami a szemléletesség kedvéért hozzávetőleg 690 margitszigetnyi területet jelent. Többségében ezek a kertek állami és önkormányzati tulajdonban vannak, de akadnak magán- és egyházi tulajdonú kertek is. És itt fontos megemlítenem azt is, hogy a magyar kertörökséghez szervesen hozzátartoznak a határon túli, a történelmi Magyarország területén lévő kertek is.
Ha visszatekintünk az időben, mit látunk, meddig pusztultak ezek a kertek, és mikor hoztak először központi intézkedéseket a hazai kertörökség megóvása érdekében?
A kertművészet és tájépítészet felsőfokú oktatása hazánkban több mint száz évre tekint vissza. A kertörökség megóvásának fontosságára és gyakorlati megvalósítására valójában a szakma figyelt fel, és amikor erről beszélünk, meg kell emlékeznem egykori tanáraim szerepéről ebben a folyamatban. Elsősorban Mőcsényi Mihály tájépítész nevét említem, aki hetven évig kutatta Eszterháza kerttörténetét, illetve Örsi Károlyét, aki a műemlékvédelem keretein belül a 1960-as évektől kezdve hihetetlen ambícióval végezte ezeknek a kerteknek a felmérését és rehabilitálását egy tájépítész kutatócsoport vezetőjeként.
Említette, hogy miközben a kastélyok és várak megóvása, újjáépítése hangsúlyosan fontos szemponttá vált az elmúlt évtizedekben, az azokat körülvevő kerteknek mellőzöttebb sors jutott. Manapság van-e változás a kertrehabilitáció jelentőségének megítélésében?
Azt látom, hogy egyre inkább létezik már törekvés a legutóbbi kastélykert-felújítások esetében arra, hogy kihasználják a természet turisztikai vonzerejét, miközben nem titkolom, hogy vannak konfliktusaink is, hiszen nekünk folyamatosan magyaráznunk és bizonyítanunk kell, hogy egy kertben a két-háromszáz éves fák, a vizes élőhelyek, a tavak, patakok jelentik a turisztikai vonzerőt, és felesleges egyéb attrakción törni a fejünket, hiszen az a dolgunk, hogy ezeket a meglévő értékeket feltárjuk. Érdekességként elmondom, hogy készítettünk egy kutatást arról, hogy miként is zajlik a kertturizmus a klasszikus kertkultúrával rendelkező országokban, és sajnos azt tapasztaltuk, hogy Magyarország európai összevetésben e tekintetben igencsak a sor végén kullog. Pedig a kertturizmus egy hihetetlen mértékben bővülő ágazata a turizmus nagy egészének.
Nem vitás, a legtöbb ember szívesen időzik harmonikus természeti környezetben, és mai digitális világunkban erről számtalan szelfi is tanúskodik a közösségi oldalakon. Kérdés, hogy a kertészet és a kertkultúra fokozódó népszerűsége legyűrűzik-e a mindennapok szintjére? Az otthoni, ház körüli kertészkedésre gondolok, és arra, hogy ön is tapasztalja-e, hogy az elmúlt néhány évben – például a koronavírus-járvány miatt – egyre többen kertészkedtek otthonukban?
A statisztikák alapján a Covid-járvány idején az eleve jelentős kertturizmus volumene a duplájára bővült, hiszen a korlátozások idején a kulturális programok a zárt terekből kivonultak a természetbe, és szerintem, ha már így alakult, és kiderült, hogy az emberek ezt megszokták és megszerették, akkor kint is fognak maradni. És igen, a kertkultúra szemmel láthatóan begyűrűzik a mindennapokba. Éppen emiatt rendezte alapítványunk a közelmúltban a Díszes haszonkertek konferenciát, hiszen a díszkertek mindig is elválaszthatatlanok voltak a haszonkertektől, és ennek az állításnak a valódisága bármelyik nagy kastélykertben bizonyítható. Napjainkban pedig egyértelműen tapasztaljuk, hogy óriási az érdeklődés a közönség részéről a kertészet ismételt felfedezésére, egyre nagyobb tömegek számára válik egyértelművé, hogy a kertészkedés nemcsak egészségmegőrző tevékenység, hanem voltaképpen kulturális tett is. De gondoljunk csak bele! Régebben Magyarország Kert-Magyarország volt, hiszen a Kárpát-medence kiváló klimatikus adottságokat biztosít ehhez, amire most egyre többen ismét rácsodálkoznak, vagyis azt gondolom, hogy egy ébredési folyamat szemtanúi vagyunk.
És mondok még egy fontos szempontot, amit hangsúlyoznunk kell: napjainkban már egyáltalán nem igaz az a hipermarketláncok megjelenésével divatba jött vélekedés, ami szerint kerttel bíbelődni hiábavalóság, hiszen olcsóbb a boltok polcáról levenni a spanyol paprikát, mint magunknak termeszteni igazi primőrt. Nekem például napjainkban egyre gyakrabban jut eszembe Kós Károly építőművész, földművelő, író, közéleti ember első világháborúra válaszként adott útmutatása, miszerint jaj annak a népnek, amely elfelejt a földdel foglalkozni.
Kós Károly Testamentum és Agrikultúra című művét a „nagy háború” második évében, 1915-ben írta, és hagyatékában a föld művelésére szólítja az örökösöket:
„Szeretnék egyet. Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat olyan rendben lássam, ahogy én azt elgondoltam. Legyenek a földek tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes. Legyen minden gondosan gondozva, tisztán művelve, rendesen tartva. Szép legyen és gyönyörűsége mindenkinek, aki látja. De keserű lesz az életem, ha megérem azt, hogy véreim unni fogják ezt a földet.”
Kimondható tehát, hogy a földművelés, a kertművelés, illetve önmagunk művelése mind-mind egymásra épülő hatalmas örökség, ami apáról fiúra száll, és ez egyértelmű és világos napjainkban is, amikor háború dúl a szomszédságunkban. Most a legfontosabb üzenet az, hogy a föld azé, aki műveli, és ahogy Szabó Zoltán fogalmaz Szerelmes földrajz című kötetében, a tájak egymás kultúrájának a tiszteletére és egymás otthonának megbecsülésére tanítanak.
„A tájak nem harcolnak, hanem teremnek, nem vetélkednek, hanem ihletnek; jó lenne időnkint figyelni rájuk. A különféle tájak nagyon jól megférnek egymás mellett: ha különféle nemzetek, amelyek lejtőiken és síkjaikon élnek, jobban hallgatnának rájuk, talán jobban megférnének egymás mellett. Az ember gyönge, és megkívánhatja másnak birtokát, ökrét, vagyonát, asszonyát, de hogy másnak szülőföldjét kívánná maga szülőföldjéül, olyan még nem fordult elő.”
(Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz, negyedik fejezet.)
Én is azt mondom tehát, hogy akik a tájat kultúraként fogják fel, azok számára létezik egy közös gyök, attól függetlenül, hogy milyen nyelven beszélnek, vagy éppen milyen mesterséges határok közé vannak szorítva. Üzenem tehát mindenkinek, hogy a kertek a béke eszközei és jövőnk letéteményesei. Kertészkedjen mindenki!
(Borítókép: Herczeg Ágnes. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)