A faji, nemi vagy szexuális identitás nem biztosít olyan szoros kötődést, mint a hagyományos, családi, nemzeti és vallási identitások – nyilatkozta lapunknak James Orr, aki szerint azért erősödik a társadalmi polarizáció és intolerancia, mert ma nem csak vélemények, de identitások ütköznek egymással. A Mathias Corvinus Collegium meghívására hazánkba érkező, Cambridge-ben tanító vallásfilozófus állítja, a mai fiatalok egyszerre liberálisabbak, de intoleránsabbak is, mint a korábbi generációk.
Ön egy menő ügyvédi irodában dolgozott, mielőtt váltott volna, hogy vallásfilozófiával foglalkozzon. Mi volt az oka ennek a szokatlan lépésnek?
Az elsődleges ok az volt, hogy felnőttként tértem meg, és lettem keresztény. Elhagytam az agnosztikus világnézetemet, és ahogy egyre többet tanulmányoztam a keresztény világnézetet, rájöttem, ehhez mekkora szükség van a filozófiára.
Azért nem minden keresztény hagyja el az állását. Hogyan érett meg önben ez a döntés?
A hétvégéken egyre több időt töltöttem filozófiai könyvtárakban, és egy idő után a feleségem felhívta rá a figyelmemet, hogy míg a bátyám azon alkudozik az ő feleségével, hogy Chelsea-meccsekre mehessen, én folyton a könyvtárakba szeretnék elkéredzkedni. Azt javasolta ezért, hogy menjek vissza az egyetemre. Ha belegondol, ez nem kis gesztus. Kevés olyan asszony van, aki miután hozzámegy egy vállalati jogászhoz biztos megélhetéssel, azt javasolja, hogy legyen ismét pénztelen diák a férje. Örökké hálás leszek a feleségemnek ezért a nagylelkűségéért.
Érdekes, hogy az intellektuális érdeklődése megerősítette a vallásosságát. Nem pont fordítva szokott ez lenni?
Francis Bacon mondta, hogy egy kis filozófia az ateizmus felé tereli az embert, de a sok filozófia már a vallás felé. Ma valóban létezik egy olyan felületes megközelítés, ami szerint a szellemi érdeklődést az ateizmussal köthetjük össze. Ez nem mindig volt így.
Az a fajta materializmusra épülő ateizmus, amivel manapság találkozunk, egy olyan furcsa, babonásnak mondható filozófia, amit a filozófiatörténet során nemigen vettek komolyan.
Korunkban az értelmiségi létet sokan a szekularizációhoz kötik, de ez egy olyan elitista nézet, ami arra a feltevésre épül, hogy a technológia és a kereskedelem fejlődésével, a kapitalizmus kibontakozásával a világ egyre szekularizáltabbá válik majd. Ez volt az uralkodó szociológiai nézet a hatvanas-hetvenes években, de ez a feltevés mára teljesen megbukott, és éppen azt látjuk, hogy a világ egyre vallásosabbá válik. Igaz, azok a vallások, amelyek ma a hagyományos vallások szerepét átvennék, sokkal megfoghatatlanabbak, és inkább arra törekszenek, hogy kitöltsenek egy egzisztenciális űrt az élet értelmét kereső követőik lelkében, de nem sikeresek ebben.
Mi lehet az oka annak, hogy a modern ember is a transzcendens felé fordul, noha jobban érti a világot, mint a régi korok embere, ráadásul biztonságban is élhet?
Régen azt mondták, hogy az ember homo credens, hívő lény. Már Arisztotelész is arról írt, hogy ami megkülönböztet minket az állatoktól, az a bennünk élő vágy arra, hogy megértsük a körülöttünk lévő világot, és az élet értelmét megtaláljuk. Az értelemkeresésünk több, mint puszta biológiai szükséglet. Szeretnénk magunkat elhelyezni a világban, és ez a törekvés mindig is a transzcendens felé való nyitottságra vezette az emberiséget. Már az ősemberről is megállapíthatjuk, hogy valamilyen értelemben vallásos volt. Nem tudjuk, hogy a csodálatos lascaux-i barlangrajzok pontosan milyen célt szolgáltak, de a kutatók nagy része egyetért abban, hogy rituális jelentőségük volt.
Nem az lenne a kézenfekvő, hogy a különböző vallások és rítusok helyett a mai ember a tudományos világnézet felé forduljon inkább?
Soha nem fogjuk tudni levetkőzni azt a belső késztetésünket, hogy az élet mélyebb értelmét megtaláljuk. Ma sokan a tudományban vélik felfedezni ezt az értelmet, de a természettudomány sok mindenre nem alkalmas. Például a matematikának nem képes értelmet adni. Szükségünk van matematikára a fizikához, de a fizikai világból nem tudjuk a matematika nyelvén leírt következtetéseket levezetni. Roger Scruton hangsúlyozta gyakran, hogy
tökéletesen le tudjuk írni a fizika és a biológia nyelvén, hogy mit jelent egy mosoly, de mégsem vagyunk képesek ezáltal megragadni, hogy mi is az emberi mosolygás lényege.
A tudomány nem képes az erkölcs megmagyarázására sem, és a fizika nem tudja helyettesíteni a metafizikát, mint azt maga a fogalompár elnevezése is mutatja. A fizika a saját létezésének megokolására sem képes. Le tudja írni a tér és az idő természetét, de nem képes megválaszolni a kérdést, hogy miért van tér és idő. Mindezek alapján állítom, hogy a ma uralkodó tudományosnak mondott világkép – amely úgy írja le az embert, mint valami robotot, ami a darwini evolúció nyertese, és aminek minden cselekedete determinált – nem képes megmagyarázni, mit jelent tudatos alanynak, személynek lenni.
Ön az MCC meghívására érkezett Budapestre előadást tartani. Miről beszélt a hallgatóságnak?
A vallás és az identitás kapcsolatáról beszéltem. Arról, hogy mára az identitás egy társadalmi kulcsfogalommá vált, ami már geopolitikai téma is lett, hiszen például Oroszország és Kína egyre gyakrabban élcelődik például azon, hogy a woke-ideológia és identitáspolitika miként gyengíti meg a nyugatot. Civilizációnkban összeomlott a hagyományos – a vallásra, a családra és a hazafiságra épülő – világkép, ami biztosított számunkra egyfajta eleve adott identitást. Ha ezt az önazonosságot megtagadjuk, akkor vákuum keletkezik, és magunknak kell új identitást kitalálnunk.
Mégis mivel lehetne betölteni ezt az űrt, amiről beszélt?
Manapság a faji, a nemi és a szexuális identitással igyekeznek helyettesíteni az ember hagyományos önazonosságát. Szerintem ez annak az embernek a segélykiáltása, aki elvesztette a kapaszkodóit az életben. Természetesen vonzó lehet, hogy olyan csoporttal azonosítjuk magunkat, ami az egész világra kiterjed, és nem csak a szűk családunkra, a helyi vagy a vallási közösségünkre, ugyanakkor egzisztenciálisan ezek az identitások nem tudják kielégíteni az embert,
mert azok a kötelékek, amik ezeket az új identitáscsoportokat összekötik, messze nem olyan szorosak, mint amik a családtagokat vagy egy vallási és nemzeti közösséget kötöttek össze.
Olyan – egyébként erkölcsi értelemben semleges – jellegzetességek mint az ember bőrszíne vagy biológiai neme, esetleg a szexuális irányultsága, nem alkalmasak arra, hogy rájuk építsük a személyes önmeghatározásunkat.
Ön hogyan definiálná az identitást?
A latin identitas szó egyszerűen azonosságot jelent. Szerintem az identitásunk alatt azt kell érteni, hogy miként helyezzük el magunkat a világban. Ez lehet egy adottság, valami, amit pusztán felfedezünk, de akár magunknak is kialakíthatjuk, létrehozhatjuk az identitásunkat. Önazonosságunk mindig kicsit ennek a két szempontnak a keveréke. Emellett pedig meghatároznak bennünket a másokhoz fűződő kapcsolataink is. Nem gondolom, hogy igazán letisztult definíciójuk lenne az embereknek arról, hogy mi az identitásuk. Manapság sokan inkább csak úgy határozzák meg magukat, hogy megjelölik azt a csoportot, amihez tartoznak. Például a bőrszínük vagy a szexuális orientációjuk alapján.
A magyar kormány rengeteget hangsúlyozza az ön által is említett értékek, a család, a vallás és a nemzet fontosságát. Deklarált céljuk, hogy egy olyan társadalmat alakítsanak ki, amelyben mindenki elfogadja a keresztény értékek fontosságát, még akkor is, ha maga nem vallásos. Ön szerint lehetséges ilyet létrehozni?
Szerintem lehetséges, hiszen korábban is megvalósult már ez bizonyos mértékig a történelemben. Azt ugyanakkor nehezen tudom megmondani, hogy jogilag miként lehetne megalapozni egy ilyen társadalmat. Abban biztos vagyok, hogy a keresztény világnézet valóban segíti az embereket abban, hogy jó állampolgárok legyenek. Ugyanakkor éppen a kereszténység biztosította lehetőségek között ott van az ellentmondásnak a szabadsága is, ami nagyban hozzájárult a liberális társadalmak kialakulásához, amelyek megszületése egy sajátosan európai, keresztény jelenség. Mindenképpen érdekesnek tartom a magyar kormánynak ezt a törekvését, de szerintem ők is tisztában vannak azzal, hogy megvannak a korlátai annak, mit lehet tenni ezen a téren. Úgy vélem ugyanis, hogy egy kormány nem tehet sokkal többet annál, mint hogy bátorítja az embereket a keresztény értékek szerinti életre.
De már magukról a keresztény értékekről is vita zajlik a nyugati civilizációban. Az abortusz kérdésében például kibékíthetetlennek tűnnek az álláspontok. A keresztények szerint ez szörnyű bűn, mások viszont nem csak elfogadható, szükséges rossznak, de egyenesen az egyik legnagyobb civilizációs vívmánynak tekintik az abortuszhoz való jogot. Őket mégis miként lehetne integrálni egy „kereszténydemokrata” társadalomba?
Az ilyen jellegű vitákban, mint például az abortusz kérdése, én semmiképpen sem vallási, hanem inkább tudományos, vagy társadalmi alapon érvelnék. Fontos például hangsúlyozni, hogy az abortusz leghamarabb a kommunista Szovjetunióban és a náci Németországban vált államilag támogatottá. Azt látjuk tehát, hogy mindenképpen van valami erkölcsileg elítélendő elem azokban a társadalmakban, amelyekben ipari méreteket ölt ez a jelenség. Ezzel szemben a kereszténység a kezdetektől törekedett a csecsemők és a kisgyermekek életének megóvására. Az ókorban, amikor szokásban volt, hogy a terhet jelentő kicsinyeket kitegyék és hagyják elpusztulni, a keresztények megmentették ezeket a gyermekeket és befogadták őket.
A kereszténységben tehát mindig is volt egy már-már megszállott féltés és törődés a legkisebbek irányában.
Ma Kaliforniában például már arról zajlik a diskurzus, hogy perinatális korban is engedélyezzék-e az abortuszt, amit én személy szerint erkölcsi értelemben horrorisztikusnak gondolok, de az a helyzet, hogy valójában az abortuszpárti álláspont logikus kiterjesztésének tűnik. A két megközelítés tehát annyira távol áll egymástól, hogy nehéz elképzelni, miként lehetne kibékíteni őket.
Hazájában ön támogatója a Fee Speech Union (Unió a Sajtószabadságért) nevű szervezetnek. Pontosan mivel foglalkoznak?
A tanácsadó testület tagja vagyok ebben a szervezetben, amit Toby Young újságíró hozott létre 2020-ban, miután felismerte, hogy egyre több szektorban – például a sajtóban, az akadémiai világban vagy éppen az egészségügyben – igyekeznek elhallgattatni és büntetni embereket a domináns ideológiától eltérő véleményük miatt. A progresszív elit megteheti, hogy elnyomja ezeket az embereket, mert nincs, aki kiálljon értük. Senki sem szolidáris velük, és nem kapnak megfelelő jogi segítséget. A Free Speech Union ezeket az embereket segíti abban, hogy küzdjenek az eltörlés kultúrája ellen.
Nem reagálják túl a dolgot? Annyira súlyos ez a probléma az Egyesült Királyságban, hogy meg kellett alapítani egy ilyen szervezetet?
A tagságunk számának gyors növekedése mutatja, hogy valóban jelentős problémáról van szó. Máig 9 ezren csatlakoztak a szervezethez a társadalom legkülönbözőbb szegmenseiből. Sok száz különböző esettel volt dolgunk két év alatt. Ez szintén azt bizonyítja, mennyire elterjedt jelenség, hogy valakit megpróbálnak elhallgattatni. Ugyanakkor nem szabad tényadatoknak tekinteni az egyes anekdotákat, bármilyen sok is legyen belőlük.
Ön szerint mi az oka annak, hogy az eltörlés kultúrája megjelent a nyugati államokban?
Azt látjuk a társadalomban, hogy a fiatalabbak egyre inkább liberálisak, ugyanakkor egyre kevésbé toleránsak a velük ellentétesen gondolkodókkal szemben. Amikor én 2009-ben Cambridge-be kerültem, nagyon ritka volt, hogy valakit ne engedjenek felszólalni, előadást tartani az egyetemen. Mára viszont nagyon elszaporodott ez a jelenség.
Korábban mindenki azt gondolta, hogy ami az egyetemi kampuszokon történik, az ott is marad, mivel a diákok lázadó szelleműek, de amikor elhagyják az egyetemet, beilleszkednek a társadalomba. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a diákok azután is radikálisak maradnak, hogy befejezik az egyetemet.
Pár évtizede természetes volt, hogy valaki szocialista legyen huszonéves korában, de amint az illető elkezdett dolgozni, adót fizetni, és családot alapított, megváltozott a helyzet. Churchill mondta, hogy aki harmincéves kora előtt nem szocialista, annak nincs szíve, aki viszont harminc fölött nem konzervatív, annak esze nincs. Ma viszont a politikai intolerancia úgy tűnik, nem múlik el a korral, és komoly következményei lehetnek annak, ha ez a mostani fiatal generáció a jelenlegi intoleráns hozzáállásával egyre inkább hatalmi pozícióba kerül.
Mi lehet az oka annak, hogy a radikális, intoleráns nézeteket vallók nem csitulnak le és illeszkednek be úgy a társadalomba, mint korábban?
Az identitárius ideológia terjedését kétségkívül felgyorsította a közösségi média, de emellett fontos tényező az is, hogy ma olyan szempontok határozzák meg az identitásról szóló társadalmi vitákat, amelyek húsba vágóak. Korábban például egy marxista feladhatta az álláspontját a termelő eszközökkel kapcsolatban, ha számára meggyőző érveket hallott egy vitában, viszont ha az identitásomat a bőrszínem, a nemem vagy a szexuális irányultságom határozza meg, akkor nem fogadhatom el a másik fél álláspontját, mert az egzisztenciálisan fenyegető lenne a számomra. Az a keresztény álláspont, amely elutasítja az azonos neműek házasságát, például elfogadhatatlan azon homoszexuálisok számára, akik szerint ez emberi jog kell legyen. Az ilyen nézetkülönbségek kibékíthetetlenek, mert nem csak intellektuális vélemények, hanem két identitás – a vallási és a szexuális – ütközik egymással. Ezért ennyire intenzív ma az egyet nem értés és az intolerancia. Nehéz ugyanis tolerálnunk azokat a véleményeket, amelyeket támadásként fogunk föl az önazonosságunkkal szemben.
(Borítókép: James Orr. Fotó: Nagy Tamás / Index)