Két és fél hónap telt el az orosz–ukrán háború kitörése óta. A menekültek az első sokkhatás után mostanra eljutottak odáig, hogy a gyerekeknek iskolát, maguknak pedig állást szerezzenek. A helyzet azonban nem könnyű, az édesanyák jelentős része ugyanis analfabéta, így a lehetőségeik meglehetősen korlátozottak. Sokan ráadásul még mindig abban reménykednek, hogy hamarosan hazatérhetnek.
A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) a fővárosban két menekültszállót üzemeltet. A Gyáli úti telephelyre még közvetlenül a háború kitörése után, március elején látogattunk el, a családok többsége akkor még abban reménykedett, hogy pár nap, esetleg pár hét, és hazatérhetnek. Nem így történt, és bizony vannak, akik már hónapok óta menekültszállókon töltik a mindennapjaikat. Most a másik, Bánya utcai telephelyre látogattunk el, ahol azt tapasztaltuk, hogy bár sok családnak még most is sincs konkrét terve a jövőre nézve, már lényegesen több lehetőség áll a rendelkezésükre.
Kezdetben inkább Ukrajna belső területeiről érkeztek a menekültek, de az utóbbi időben Kárpátaljáról is sokan megindultak. Az itt lakók azt mondják, hogy amíg csak lehetett, kitartottak, de már nem érezték magukat biztonságban, ezért a gyerekekkel együtt továbbálltak
– mondta az Indexnek Biczók Zoltán, a Bánya utcai telephely vezetője. Kiemelte, hogy az első és legfontosabb, hogy a sok esetben traumákat elszenvedett családokat stabilizálják. Ezzel párhuzamosan kiemelten foglalkoznak azzal, hogy az ideérkezők papírjait rendezzék, illetve gondoskodnak arról is, hogy akinek szüksége van rá, mihamarabb egészségügyi ellátásban részesülhessen. Mint kiderült, erre van is igény, „volt már ugyanis olyan nő, aki ide, a Bánya utcába szülte meg a gyerekét”.
„Az alapvető szükségletek biztosításán túl az elmúlt időszakban több szuper kezdeményezés is elindult, elkezdték például felmérni, hogy a gyerekek közül ki óvodaérett, iskolaérett, és hogy az alapján kit milyen intézménybe lehet integrálni” – erről már Tatár Babett, a menekültprogram koordinátora beszélt az Indexnek. Biczók Zoltán mindezt azzal egészítette ki, hogy alapvetően a nyarat is a gyerekek iskolai felzárkóztatására szeretnék fordítani.
A különfoglalkozásoknak a családok nagyon örülnek, az egyik édesanya, Diána például azt mondta, hogy a háború kitörése óta már több menekültszállón is megfordultak, de eddig itt érzik magukat a legjobban.
Ez eddig a legbiztonságosabb hely, van egy nagy udvar, ahol a gyerekek napközben jól eljátszanak. Emellett szoktak jönni pedagógusok, akik megpróbálják a kicsiket felzárkóztatni, nincs könnyű dolguk, az biztos
– mondta a hétgyermekes édesanya.
Hasonló véleményen van a 22 éves Eszter is, aki édesanyjával, testvéreivel és két gyermekével érkezett meg az Ungvári járásból ide a Bánya utcába, nem sokkal az után, hogy kitört a háború. Nagyszülei, unokatestvérei még most is Kárpátalján vannak, így nagyon aggódik értük.
Nagyon kedvesen bánnak itt velünk, tulajdonképpen mindenünk megvan. Én mégis reménykedem abban, hogy nem kell sokáig itt lennünk, szeretnénk már hazamenni
– mondta a fiatal édesanya.
A lapunk által megkérdezett családok fokozódó félelme sajnos nem alaptalan, mint arról korábban beszámoltunk, május elején légitámadás érte Kárpátalját, a rakéta a volóci területen csapódott be. A hír hallatán a 62 éves Katalin is nagyon megijedt, fia ugyanis ott lakik a közelben.
Szerencsére nem esett baja, de a környéken azóta nincs világítás, és azt mondja, hogy összességében egyre ijesztőbb a helyzet
– mondta Katalin, aki az otthonát is nagyon félti, olyan hírek terjednek ugyanis, hogy a belsőbb területekről érkező menekültek elfoglalják, kifosztják a már üresen álló, határhoz viszonylag közel lévő házakat.
„Egy életen át dolgoztunk azért, hogy legyen fedél a családunk feje felett, most pedig lehet, hogy elvesztünk mindent” – tette hozzá Katalin.
A menekült családok bármennyire is szeretnének visszatérni az otthonukba, még akár hónapokig, évekig is itt maradhatnak, így egyre többekben fogalmazódik meg a gondolat, hogy munkát kellene keresni. A menekültprojekt koordinátora elmondta: a férfiak közül sokan már eleve Magyarországon dolgoztak – például az építőiparban –, a helyzet annyiban változott, hogy most már a nők és a gyerekek is itt vannak.
Ahhoz, hogy a nők is munkába állhassanak, be kell iskolázni a gyerekeket, felügyelet nélkül ugyanis nem maradhatnak, jellemzően támogató családi háttér, nagyszülői segítség pedig nincsen. Tovább nehezíti az édesanyák helyzetét, hogy többnyire aluliskolázottak, sokan közülük analfabéták, így meglehetősen korlátozottak a lehetőségeik. Vannak ugyanakkor sikertörténetek, az egyik anyuka például részmunkaidőben helyezkedett el egy cukrászdában, egyelőre nagyon tetszik neki. Azon dolgozunk, hogy hozzá hasonlóan idővel minél többen megtalálják a helyüket
– mondta Tatár Babett, hozzátéve, hogy a munkáltatók a nehézségek ellenére is nyitottak, egyelőre nem tapasztalták, hogy előítéletesek lettek volna.
Biczók Zoltán szerint a felzárkóztatás része az is, hogy megtanítsák a kárpátaljai magyarokat arra, hogy mi hogyan működik ebben az országban, hogy lehet orvosi ellátást kérni, hol kell BKV-jegyet vásárolni, és hogy mely hivatalokban intézhetik az ügyeiket.
„Együttműködünk az Utcáról Lakásba! Egyesülettel, akik akár a menekült családok számára is tudnak lakást biztosítani. Az önálló élet azonban nem megy egyik pillanatról a másikra, a kihelyezett családok közül többen is visszaestek már az ellátórendszerbe. Bízunk benne, hogy a jövőben ez változni fog, és képesek lesznek kialakítani egy boldog és teljes életet itt is” – tette hozzá az intézményvezető, megjegyezve, hogy a legjobb persze az lenne, ha a háború véget érne.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)